A szerzetesek köztünk élnek, a mi közösségeinkért és gyerekeinkért dolgoznak nap mint nap, mégis sokszor megfoghatatlannak tűnik tevékenységük. 2022 nyarától újra munkálkodnak piarista szerzetesek Kolozsváron, a segesvári születésű Molnár Lehel és a korábban 15 éven át Csíkszeredában szolgálatot végző Sárközi Sándor többek között a Kolozsvári Egyetemi Lelkészségen tevékenykednek. Őket kérdeztük a tanítórendről, hivatásukról és kolozsvári terveikről.

– Hogyan foglalná össze a Kalazanci Szent József által alapított rend küldetését?

Molnár Lehel: Kalazanci Szent József az 1600-as évek elején ingyenes iskolát alapított a rászoruló gyerekek számára. Ezzel elősegítette megélhetésük biztosítását, de egyszerre gondoskodott lelki nevelésükről is. A piarista szerzetesközösség azóta is a gyerekek és fiatalok, különösen a rászorulók hitben és tudásban való nevelésére törekszik.

A kegyes tanítórend paptanárait Mária Terézia királynő a templomépítő jezsuita rend 1773-as feloszlatását követően 1776. október 15-én telepítette Kolozsvárra, ahol rendi célkitűzéseikkel összhangban az ifjúság keresztény oktatásával, nevelésével foglalkoztak a mai Báthory-líceum elődjében.

– Miért köteleződött el anno a piarista rend mellett?

Molnár Lehel: Egyszerre vonzott a tanárság és papság. Cserkészvezetőként volt némi tapasztalatom a gyerekek nevelésében. Olyannak ismertem meg magam, aki örömét leli ebben a tevékenységben, és aki talán eredményeket is el tud érni. Közben fontosnak gondoltam a hit és a tudomány összhangjának a keresését. Tágabban olyan nevelési helyzetek megtalálását, ahol egész emberségünk fejlődhet: fizikai, értelmi, közösségi, lelki területen egyaránt.

Sárközi Sándor: Kiskoromtól ismertem a piarista atyákat: volt, akivel együtt futballoztam; volt, akihez bejártunk öt-tízen hetente beszélgetni, de ennek ellenére kritikusan néztem őket kamaszkoromban. Diákként korrepetáltam-tanítgattam az osztálytársaimat, éreztem, hogy tudok és szeretek magyarázni. Az is egyre világosabb lett idővel, hogy a kereszténységre nevelni nagyszerű feladat. Mivel nagycsaládból származom, örömmel forgolódtam gyermekek körében – ilyen egyszerű.

– Tisztázzuk: ki dönt egy szerzetes sorsáról? Ki a „főnöke”?

Molnár Lehel: A szerzetesek jól felépített szervezetben élnek, amelynek az alapsejtje a helyi közösség. Ezeket a közösségeket fogja egybe egy rendtartomány, amelynek a vezetője, a tartományfőnök próbálja megtalálni az egyes személyek helyét a különböző küldetésterületeken. A tartományokat fogja egybe az egyetemes rendi szervezet az általános elöljáróval, aki Rómából irányítja a közösséget.

– Mit csinál egy 21. századi szerzetes? Mivel telnek a napjai?

Molnár Lehel: A mai szerzetesek is igyekeznek Istenre emelt tekintettel élni emberi életüket. Keressük az összhangot életünk különböző területei között. Közösségben élünk egymással, és Isten közösségét is keressük. De közösséget keresünk munkatársainkkal és a ránk bízottakkal is. Pedagógiai és lelkipásztori munkát végzünk, hogy teljesebb élethez segítsük a ránk bízottakat és a hozzánk fordulókat.

Sárközi Sándor: Tájékozódnom kell az oktatott szaktárgyaim jelenbeli kutatásaival, módszertani változásaival kapcsolatban, a teológia jelenlegi nézeteiben, a lelkipásztorkodás új meglátásaiban, illetve a lélektan kutatásaiban. De legalább ilyen fontos az is, ami nem csupán modern és aktuális, hanem alapvető: a személyes ráébredés Isten valóságára, jelenlétének százféle módjára, az örök imádkozás boldog dadogásaira.

– Erdélyben mennyire van jelen a piarista rend?

Molnár Lehel: Kolozsváron él többféle szerzetesi közösség, de piaristák ketten vagyunk Erdélyben. Élénk kapcsolatot ápolunk több olyan hellyel – akár iskolával is – ahol korábban jelen voltunk. Elsősorban Csíkszeredát, Nagykárolyt és Temesvárt emelném ki.

Sárközi Sándor: Sokféle területen és csatornán: a csíkszeredai el nem múló 15 évben (Sárközi Sándor Kolozsvárra helyezése előtt, 15 éven át Csíkszeredában szolgált – szerk. megj.), kolozsvári jelenlétünk a régi piarista templomban, a Báthory-líceumban, egykori iskolánkban, valamint az egyetemi lelkészségen, a Mária Rádió adásaiban, a Krisztus világa folyóirat hasábjain, a csíksomlyói elsőszombati Mária-köszöntőkön való gyóntatásokban, esketésekben és temetésekben… Nem kalandozás: „köztetek és veletek.”

A Szabadság korábbi összefoglalója szerint a szerzetesrendek 1948-ban történt önkéntes megszüntetéséig a piarista tanítórend szerzetespapjai és világi tanárai 1776-tól, 172 esztendőn keresztül minőségi szinten tanították és nevelték a kincses város, illetve Erdély ifjúságát. Az utolsó, immár nyugalmazott paptanár húsz éve, 2002. november 2-án hunyt el.

– Mit szólt ahhoz, hogy Kolozsvárra helyezték és önöket bízta meg a tartományfőnök a kolozsvári újratelepedéssel?

Molnár Lehel: Nehéz elválni egy hely embereitől. Sok munkatárstól és diáktól köszöntünk el, hogy ide jöhessünk. Ugyanakkor lelkesítő, hogy az új helyszínen is örömmel fogadnak bennünket. Az körvonalazódik, hogy unatkozni nem fogunk. Sok gyerek és fiatal, sok kolléga nyitottsággal fogad bennünket. Sok és sokféle lehetőség mutatkozik, ahol mellé tudunk állni kezdeményezéseknek vagy ahol a mi javaslataink találnak visszhangra.

Sárközi Sándor: Így tudott újjászületni az erdélyi piarista jelenlét, a csíkszeredai kezdeteket folytatva. Helyeseltem személy szerint.

– Hogy érzi magát Kolozsváron?

Molnár Lehel: Még ismerkedem a várossal, pezsgő és színes világával. Lelkes és készséges emberekkel találkoztam.

Sárközi Sándor: „Otthon” vagyunk, hiszen többszáz évig működtek itt a városban rendtársaink, újra meg újra találkozunk nyomaikkal: iskolatablókon, a templom elkoptatott járólapjain, a temetőben, szakkönyvekben, konferenciákon, öregdiákjaink emlékezéseiben… Egyébként akárhol vagyok, igyekszem mindenütt teljes szívvel jelen lenni, akár Szegeden, akár Mosonmagyaróvárt, akár Pesten vagy Csíkszeredában. Most Kolozsvárt. Egyébként egyetlen otthonom van, Kecskemét. Ahol édesanyám és édesapám sírja van…

– Milyen tervei vannak a jövőre nézve Kolozsváron, illetve az egyetemi lelkészségen?

Molnár Lehel: Örülnék annak, ha az egyetemek polgárai csoportjainkba és programjainkon megélhetnék teljes emberségüket. A tanulás mellett társas, érzelmi, fizikai és lelki értelemben is fejlődhetnének. Biztos találkozási pontunk a vasárnap esti 7-es szentmise a piarista templomban. De a hét majdnem minden napjára jut valamilyen közösségi alkalom.

Sárközi Sándor: Vannak tervek is. De hagyjuk működni a Gondviselést!

A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség hivatalos oldala szerint 1993 őszétől működik a kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészség (KEL), amelynek az egyetemi templom (piarista templom) és a közvetlenül mellette lévő néhány helyiség ad otthont. A KEL évente megszervezi gólyanapját, de az egyetemi év alatt rendszeresen kínál színes programokat a fiataloknak: beszélgetős esteket, imacsoportokat, társasjáték-esteket, előadásokat szerveznek. Érdemes követni a lelkészség Facebook-oldalát. Kovács Gergely gyulafehérvári érsek egyetemi lelkészi munkával bízta meg Molnár Lehelt, akit munkájában Sárközi Sándor segít.

– Mi az, amit a saját fiatalságából hasznosítani tud a fiatalokkal való munka során?

Molnár Lehel: Mi, piaristák, a fiatalok körében éljük az életünket. Sokszor eszünkbe juttatják a mi örömeinket és nehézségeinket, eredményeinket és kudarcainkat. Ezek a tapasztalatok pedig folyamatosan gyarapodnak: saját tapasztalataink is, illetve a velünk megosztott élményekből levont tanulságok is. Ezekkel az átgondolt tapasztalatokkal tudunk melléjük állni.

Sárközi Sándor: Fiatalság? Az U70 (70 év alatti, azaz under 70 – szerk. megj.),  önironikus kötetlensége és szabadsága… Közvetlenség, jóindulat…

– Hogyan tudják Kalazancius több százados szellemét és örökségét a 21. században alkalmazni?

Molnár Lehel: Alapítónktól olyan szellemiséget örököltünk, amelynek időtálló elemei vannak: a tanulékonyság, az igényességre törekvés, a türelem. És még sorolhatnánk. Nagyon fontosnak tartotta az önkénteskedést. Időtálló az a meglátása is, hogy az értelem pallérozását és a lélek nevelését egyensúlyban kell művelni.

Sárközi Sándor: Szerencsére a „21. században” is vannak gyermekek, fiatalok. Velük törődni, velük játszani, őket tanítani-nevelni, ez el nem avuló műfaj.