Lehet-e egy nőből szerzetes anélkül, hogy csalódás érte volna, vagy a női elköteleződést mindig kiváltja valami? Hogyan fogadja el egy székelyföldi falucska, ha a fiatal lány bevonul a rendbe, ahelyett, hogy a nemi szerepeknek eleget téve családot alapítana, háztartást vezetne? Hát akkor, ha mindezt a rendszerváltást követően teszi, amikor – több évtizednyi szünet után – még mindenki számára idegen, hogy a nők is elköteleződhetnek Isten mellett? Mi történik akkor, ha a világi hivatás és Isten elhívása is hangos az ember lelkében? Ezeket a kérdéseket jártuk körül a nyárádremetei származású Kakucs Adél Petra nővérrel, akit július végén az Árpád-házi Szent Margitról nevezett Szent Domonkos rendi Nővérek általános főnöknőjükké választottak.

–  Hogyan emlékszik vissza a gyerekkorára, mi volt a legkedvesebb időtöltése Nyárádremetén?

– Szép gyermekkorom volt – hárman vagyunk testvérek, viszonylag kis korkülönbséggel születtünk, így sosem unatkoztunk. A játék mellett természetes volt, hogy vannak feladataink, amelyeket el kell látnunk. Gyermekként ezt sokszor igazságtalannak éltük meg (egyszer a húgom – lehetett kb. 8 éves – a „felmondását” is benyújtotta édesapámnak), de később nagyon hálás voltam, és jelenleg is hálás vagyok érte: sokat segített a felelősségtudat alakításában, valamint a munkához való hozzáállásban. Legszívesebben olvastam – sokszor a nagyobb testvérem által olvasott könyvet, amely állandó vitát biztosított kettőnk között – de általában minden olvasnivalót, ami a kezembe került.

Nyolcadik osztály után Marosvásárhelyre kerültem, a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban tanultam, majd az érettségi és a rendszerváltás után a tanítóképzőt végeztem el. Sokban nem különböztem az osztálytársaimtól vagy évfolyamtársaimtól, „normális” életet éltem, természetesen a családban kapott és elvárt értékek szerint.

– Fel tudja idézni azt a pillanatot, amikor először érezte az elhívást?

– A szerzetesi hivatás legelső „mozzanata” úgy 12 éves koromra tehető: Bogner Mária Margit életéről szóló könyv került a kezembe (Csávossy Elemér Egy sír a Duna fölött című könyve), és azzal tettem le, hogy „De jó, hogy most nincsenek apácák, mert különben nekem is annak kéne lennem.” A vallásgyakorlat természetes volt a családunkban, de nem vágytam nagyobb elköteleződésre.

– Végül mégis szerzetessé vált. Falun hogyan fogadják, ha valaki ennyire „szokatlan” hivatást választ magának? Különbözik a reakció, ha egy férfi választja a papságot attól, amikor egy nő köteleződik el Isten mellett?

– Már felnőtt „kenyérkereső” tanítónőként léptem be a rendbe. Nagyon szerettem a munkám – hivatásból végeztem –, egy versenyvizsgával megnyert vásárhelyi állás várta, hogy elfoglaljam. De azt is tudtam, hogy az Isten mást vár tőlem, másra, többre hív. Ez a hívás annyira erős volt, hogy engednem kellett. A döntés előtt éveket vívódtam az Istennel, de amikor meghoztam, akkor nagyon hirtelen jöttem el otthonról. Mire a környezetem felocsúdott, már több száz kilométerre jártam. 

Természetesen nagy volt a visszhangja, de ezt csak elmondásból tudom. Valószínű, hogy egy férfi papi hivatását könnyebben fogadja el a falu – Remetéről több pap is van.  A nőnél keresnek valami kézzelfogható okot, mondjuk egy kis szerelmi csalódást. De ez érthető, mert nehéz megérteni természetes keretek között a természetfelettit. Ugyanakkor példa sem nagyon volt előtte, hiszen a rendszerváltás előtt a női szerzetesrendek nem működhettek.

– Tehát a falubeliek meghökkentek a választásán. Hát a családja miként fogadta? Bizonyára önnek is családot szántak, háztartást, férjet. Nőként mégis olyan utat választott, ami kicsit szembemegy a nemi szerepekkel.

– Édesapámat letaglózta, neki nagyon nehéz volt. Édesanyám könnyebben elfogadta, de a távolság neki is nehéz, még most is az. A testvéreim mellettem álltak, habár elsőre nekik sem volt könnyű, hiszen racionálisan nem lehetett megmagyarázni, márpedig az ember racionális lény, és mindent érteni akar. Azt hiszem, hogy annál mindig öntudatosabb voltam, hogy a környezetem elvárása miatt feladjam azt, amit én jónak látok, pláne, ha egy nagyobb „hatalom” kéri ezt. Azt tudtam, hogy az Isten jobban tudja, hogy mi a jó nekem, mint én, hiszen Ő bölcsebb. Engedtem a kérésének.

– Miért pont a domonkos rendet választotta?

– Nem én választottam a rendet, hanem az Isten jelölte ki nekem. Belépésem előtt hosszú időn át imádkoztam azért, hogy mutassa meg, hogy hova menjek és adjon erőt hozzá. Meghallgatta. A domonkos rend a prédikátorok rendje: a szemlélődésben megélt igazságról teszünk tanúságot, az egyetlen Igazságról, Krisztusról. Ez a tanúságtétel leginkább a tanítás-nevelés által valósul meg.

– Akkor mondhatjuk azt, hogy nem kellett lemondania a vágyáról, hogy pedagógus legyen, mert jelenleg is tanít-nevel, csak mindent Istennek tetszőn, az ő nevében tesz. Mióta él szerzetesként? Visszatekintve sikerült a kezdeti elképzeléseknek eleget tenni?

– 27 éve élek a közösségben. Az indító célom az Istennek való engedelmesség mellett az volt, hogy egy életem van, azt nem szeretném elvesztegetni. Még kamaszként megragadott a végtelen és a véges közötti különbség. Én a végtelenre vágytam. Soha, egy pillanatig sem bántam meg. De az életem sikerességét nem tudom és nem is akarom mérni. Ez nem az én feladatom, hanem a „Gazdámé.”

– Előfordul, hogy elbizonytalanodik?

– Lehet, hogy furcsán hangzik, de nem. Mint említettem, én megharcoltam a hivatásomat még kint, ez kb. 4 évet ölelt fel. A döntés után sose volt kétségem annak helyessége felől. Olyan tapasztalatom sem volt, hogy az Isten magamra hagyott volna. Sőt: nehéz helyzetekben tapasztalom leginkább azt, hogy velem van. Természetesen adódtak nehéz helyzetek az évek során.

– Eszerint az istenkapcsolata mindig élő, intenzív volt? Hogyan tekint ön a Teremtőre?

– Igen, azt hiszem mindig élő volt az Úrral a kapcsolatom. Leginkább akkor élő, amikor vívom a harcom, hogy elfogadjam az akaratát. Az Isten atyai és anyai, gondviselő arca mutatkozik meg abban, hogy Ő a Teremtő, aki mindent alkotott és mindent életben tart. Az életemet a szerzetesi fogadalmam (engedelmességi fogadalom, amely magában rejti a szegénységi és tisztasági fogadalmat is) és a közösség konstitúciója szabályozza.

– A laikusok hogyan képzelhetik el egy nővér életét? Valóban imádságokkal, önmegtartóztatással, lemondásokkal teli?

– Azt hiszem, hogy ebben a válaszban segíthet egy példa: egy hivatásos hegymászó életében természetes, hogy sok időt tölt el kint a szabadban, felvállalva az esetleges természeti veszélyeket is. Fontos, hogy jó fizikai kondícióban legyen, vagy hogy rendelkezzen megfelelő felszereléssel. Nehéz túrabakancs nélkül hegyet mászni. Ugyanakkor tűrőképesség és bátorság dolgában is jól kell álljon, hiszen a nem megfelelő időjárás nem riaszthatja el a hegymászástól. Valahogy így van a szerzetes életében is.

Ahhoz, hogy élő legyen az Istennel kapcsolata, naponta nem kevés – több óra – időt szán az imára. Az Isten hangját csak a csendben lehet meghallani, ezért szükséges a külső és a belső csend meg a belső figyelem, összeszedettség. Minden, ami ezt nem segíti elő, nemcsak szükségtelen, de káros is. Ugyanakkor szükséges egy jó időbeosztás, fegyelmezett napirend – hiszen az ima mellett a munkának és a tanulásnak is bele kell férnie a napba. Valóban jelen van az életünkben az önmegtartóztatás, lemondás, de ez nem cél, hanem eszköz – mint a hegymászónak a bakancs.

Mindennapjainkban nagyon fontos szerepet játszanak a közösségi alkalmak: közös ima, közös étkezés, közös apostoli tevékenység, beszélgetés, játék, kirándulás. Ezek általában nagyon jó hangulatúak: jelen van a derű, a humor, a nevetés.

– Gondolom főnöknőként még több felelősséget vállalt. Miből áll az új feladat?

– A főnöknő feladata a konstitúció szerint a közösség egységének szolgálata. Ez magában foglalja a nővérekkel való személyes törődést, az apostoli munkára való odafigyelést, illetve az intézményekkel való törődést is. A rend fenntartásában Kőszegen egy többcélú nevelési-oktatási intézmény van, ami az óvoda, általános iskola, gimnázium és kollégium alapfeladatokat látja el, Hódmezővásárhelyen pedig egy általános iskola meg egy óvoda. Ezekben az intézményekben közel ezer gyerek tanul.

– Miért tartja fontosnak, hogy világunkban ma is legyenek szerzetesek? Az önátadás századokon átívelő, de napjainkban hogyan lehet megélni, gyakorolni?

– A szerzetes Istenre mutató jel: a mai szekularizált társadalom emberének nagy szüksége van arra, hogy legyenek olyan emberek, közösségek, akik életmódjukkal túlmutatnak a fogyasztói társadalom perspektíváján, akik tanúságot tesznek az igazságról, az örök értékekről, az Istenről. Minden ember keresi a boldogságot, szeretne teljes életet élni. De a boldogsághoz vezető út nem birtokláson, önzésen, dicsőségen keresztül vezet, pedig sokan ezt gondolják.

Az igazi boldogság „kellékei” az önzetlen adni tudás, a másokért vállalt szolgálat, és annak a tudata, hogy értékes vagyok, Isten egyszeri és egyedi, megismételhetetlen alkotása. Minden ember élethelyzete tartalmaz lehetőséget ennek megélésére, a szerzetes pedig a kincset talált ember példája az evangéliumból: „Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, miután megtalált, elrejt, örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet” (Mt. 13, 44).