Megszólalt a héten az Élet és Irodalom legfrissebb számában a román-magyar párbeszéd jelképének tekinthető Smaranda Enache és annak kapcsán, hogy 35 éve van jelen a polgárjogi mozgalomban, elmondja, ma miért nem optimista és miért véli úgy, hogy tavaly decemberben, Romániában „bűnözőt választott a nép az első helyre”.

Úgy látja a helyzet most sem jobb, mert az elnökválasztás első fordulója sokkoló, hisz 40 százalék fölötti annak a nacionalista, szuverenista, szélsőjobb jelöltnek az eredménye, aki az egyik huligán volt azok közül, aki az úzvölgyi temetőbe mentek, és ott randalíroztak a keresztekkel a magyar sírhantokon.

Ezek mellett véleményt mond arról is, hogy az ortodox egyházban és a Securitate utódszervezeteiben bomlasztó titkosszolgálatokban érhető tetten Romániában a mélyállam. Nem habozik azt sem kifejteni, hogy „Mennyire érzi a mai magyar kormány, és mennyire az önmagát etnikai pártként meghatározó romániai magyar párt­nak, a ma is kormányon levő RMDSZ-nek a felelősségét abban, hogy a román–magyar és a magyar–ma­gyar párbeszéd is hiánycikk?”

„Nagyon szeretjük, amit ajándékba hozott az integráció, de nincs meg az a kultúránk még, hogy tiszteletben tartsuk a demokratikus alapot, amely ide vezetett.”

Smaranda Enachenak, aki férjével, Szokoly Elekkel és néhány román és magyar értelmiségivel Marosvásárhelyen 1989. december 30-án megalapították Románia első pro-európai mozgalmát, a Pro Európa Ligát, az Élet és irodalomban a héten megjelent interjújából a leginkább el- és továbbgondolandó kulcsmondatot idéztem fentebb. Benne, mint cseppben a tenger, tükröződik egy hiteles társadalmi diagnózisa napjaink Romániájának.

Most, amikor négy év után ismét megszólalt az ÉS-ben a polgárjogi aktivista, akit ezúttal Józsa Márta faggatott meg, éppúgy ahogyan azt 2021 nyarán tette, nemcsak újólag bizonyította, hogy ő joggal tekinthető az európai gondolat, a nemzetek közötti megbékélés, a tolerancia és szolidaritás ikonikus romániai személyiségének, aki egyben az emberi jogok és kisebbségvédelem rendíthetetlen és nemzetközileg is elismert harcosa. Arról is bizonyságot nyerhettünk, hogy meglátásai, helyzetértékelése és következtetései révén egyúttal kitűnő politikai elemző is.

Persze az sem kizárt, hogy lesznek majd olyanok, akik vitatják egyes érveit. Viszont ahhoz nem fér kétség, hogy véleménye most is, mint mindig kitüntetett odafigyelést érdemel. Emellett szól az a 35 év, amit és ahogyan eddig megtett a demokrácia, a civil szervezetek, az európaiság és legfőképpen a román-magyar megbékélés érdekében, és amelyeknek a lenyomatai a  Maszolban itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt fellelhetők.

Abból az általam 2021-ben bemutatott beszélgetéséből, melyet Demény Péterrel folytatott a több nyelven, köztük magyarul kiválóan beszélő Smaranda Enache szavaiból egyértelműen kiderült: Románia unióba történő belépése után a remélt várakozásokra rácáfolva sajnos „újra feltámadt a nemzetállam kísértete, a politikai elitek a nemzeti kisebbségi kérdést választási, nem pedig erkölcsi tényezőként kezdték látni… a tankönyveink, a katonaindulóink, a szobraink, minden az ellenség, a veszély, a gyanakvás, a nemzeti heroizmus mítoszát terjeszti.”

Ehhez azt is hozzátette, „a társadalom mélyében ott konzerválódnak a régi vírusok, az unió küzd a megmaradásáért, nincs már programatikus vízió azt illetően, hogy egy szilárd unió nem létezhet a megbékélés hiányában.”

A friss interjú apropója már az indító feltevésből kiderül: „Éppen zajlik Romániában a megismételt elnökválasztás, ahol minden előrejelzés szerint nagyon erős szélsőjobb erőkkel kell megküzdeniük mindazoknak, akik nem a barna színekbe öltöztetett Európát választanák a jövő helyett.”

Ilyen körülmények között rögtön adja magát rögtön a riporteri kérdés: „Harmincöt éve van jelen a polgárjogi mozgalomban, ez már történelem. Ezalatt Romániában, Magyarországon és persze a világpolitikában is nagyot változott minden. A nem várt fejlemények miatt is kérdezem: optimista?

A válaszadó nem tud derűlátásról beszélni, de nem is pesszimista. Mint mondja: „Legyünk inkább realisták, szögezzük le, hogy valójában most konzervatív ellenforradalom folyik. A Covid után jött a háború, az egész egy negatív élményhalmaz. Majdhogynem arra készteti az embert, hogy kimondja: hiába harcoltunk, tettünk sok mindent az emberi jogokért, a történelmi megbékélésért, az európai identitás megerősítéséért, minden eltűnt. De szerintem ez nem pontosan így van. Érzékelhetően a fogalmaink és értékeink ellen folyik ellenforradalom. Ennek csak a kezdetét látjuk. Ez is szörnyű. Érthető, ha tartunk attól, hogy a román, a magyar és általában a világhelyzet még nehezebb lesz, de azt kell mondanom, ez a harc még nem dőlt el.”

Annak ellenére, hogy „a palackból kiszabadult mindaz, amit az emberi szabadságról, a tekintélyről, a jogokról biztos helyen gondoltunk, a hozzájuk kapcsolódó érzések pedig összekeveredtek”, szerinte a holnap mégsem reménytelen: „Lehet, hogy eleinte a manipuláció, a félrevezetés, az agymosás mindezt próbálja megsemmisíteni, de közben már látjuk, hogy az emberek ezt nem fogadják el sehol a világon.”

A jeleit ennek abban látja, hogy az emberek kivonulnak az utcára és ellenállnak a világ számos országában, így térségünkben is. Előbb hozzáteszi hitvallását, hogy „anakronisztikus az az elképzelés, hogy a szélsőséges jobboldal a konzervativizmusával vissza tudná fordítani a történelmet” majd ekképp érvel:

„Igaz, a történelemnek vannak krízispontjai, és ez a mostani is az. Nekem az fáj a leginkább, hogy sok az olyan ember, aki azt mondja, jaj, kiábrándultam a demokráciából, mert ez nem perfekt, most már mit is lehetne tenni, inkább foglalkozzunk a mi kis kertünkkel, ahogy Voltaire gondolta. De ez nem így van.

A mi kis családunk egy nagyobb családban van, a nagyobb család a világban van, és mi felelősséggel tartozunk azoknak, akik több száz éven keresztül tettek valamit azért, hogy szabadok legyünk. És akkor egyszerűen adjuk most mindezt fel, mert nekünk túl nehéz kiállni valami mellett? De hát gondoljunk arra, mennyire megfélemlítették az embereket a különböző történelmi korokban. Egyszerűen kivégezték őket például. Most hallathatjuk a hangunkat, kivonulhatunk az utcára és megállíthatjuk őket.”

Ezt követően arról kap kérdést, hogy mi okozhatta azt, hogy Romániában ennyire hirtelen, minden előrejelzés nélkül fölbukkant a Covid idején az AUR párt, aztán pedig Călin Geor­gescu és társaik?

Nem lebecsülve annak jelentőségét, hogy sokan ellenezték az oltást, majd ebből indultak ki és erősödtek meg ezek a mozgalmak, nemcsak azt fogalmazza meg, hogy ebben felelősség terheli az ország politikai elitjét, mert „Azok a román pártok, amelyek Európa-pártinak mondják magukat, másképpen beszélnek a demokráciáról nemzetközi közegben, és másképpen itthon.” Arra is rámutat, „van egy még veszélyesebb jelenség is, amely nem tűnt el. Mi, akik a civil szférában dolgozunk, Bukarestben, Kolozsvárott, meg itt, Marosvásárhelyen is, ahol a Pro Europa Liga működik, tizenöt vagy akár húsz éve is tudjuk, hogy léteznek, és nem kevesen, csoportok, melyek a legionárius, a vasgárdista, az újfasiszta eszméket akarják feltámasztani. Az állami intézmények nem figyelnek fel erre megfelelőképpen. Romániában hoztak az ilyen mozgalmak és csoportok ellen törvényeket. Ezeknek a betartását mindig számon kértük az illetékes intézményeken. De ez egyszerűen nem érdekelte őket. Amikor a mai helyzet előállt, azok voltak a legjobban meglepődve, akiknek felelősségük lett volna a törvények betartatása.”

Nekik kellett volna megakadályozni, hogy ne kapjon erőre az Antonescu marsall iránti nosztalgia és rehabilitációs törekvés, aminek tendenciája már Ceaușescu utolsó éveiben látszott. Mert – mint mondja: „Romániában ugyanis nem egyszerűen szocializmus volt, hanem nemzeti szocializmus.” Okfejtésének folytatása is cáfolhatatlan: „Ezek a gyökerek nem haltak el, a vírus életben van, a zsidók, a romák elleni diszkrimináció, a kisebbségi kártya folytonos kijátszása mint politikai cél megmaradt, sőt. Bukarestben egy ezzel foglalkozó intézet számtalanszor beperelt olyan csoportokat, amelyek nyíltan vasgárdista szimbólumokat terjesztettek. Az ügyészség mindig ejtette az ügyeket, pedig lehetett volna valamilyen törvényes megoldás ezeknek a mozgalmaknak a megfékezésére. A magát most hősnek, szuverenistának, patriótának nevező Călin Georgescu ellen is voltak évekkel ezelőtt feljelentések a teóriái meg a szimbólumai miatt, de nem indult meg az eljárás.”

Itt jutunk el az interjúban a címadó romániai vírushoz, amit az interjúalany szerint még Ceaușescu idején konzerváltak és a háttérben harminc éve csak erősödött. Ennek lényege a nacionalizmus, szélsőséges nemzeti érzelmek és a másság kizárása, amelyek elvezettek oda, hogy „bűnözőt választott a nép az első helyre” – fogalmaz.

„Bizony ezek most jól látszottak, de nagyon későn jöttek rá kormányunk politikusai a veszélyre – teszi hozzá, majd így folytatja gondolatmenetét: És akkor már nem volt más lehetőségük, csak az, hogy egy nem egészen tiszta, de mégis az Alkotmánybíróság hatáskörében levő eszközzel lépjenek fel, és megsemmisítették az első fordulót.” Annak lezárásában kapott helyet a bevezetőmben idézett kulcsmondat.

A folytatásban arra kérdez rá Józsa Márta: „Mit gondol arról, hogy Romániában kétféle nyoma is lehet a mélyállamnak? Az egyik az ortodox egyházban, a másik pedig a Securitate utódszervezeteiben bomlasztó titkosszolgálatokban érhető tetten.”

A válasza mélyen igaz, de egyúttal el is keserítő:

„A kettő össze is nőtt. Ceaușescu idejében nagyon sok ortodox egyházi vezető is be volt szervezve. Államegyháznak érezték magukat, és annak is fogadta el őket az állam. Ki is használta őket. A titkosszolgálat részévé is váltak abban az értelemben, hogy részt vettek az elrománosításban, ami számomra akármennyire kellemetlen, de be kell ismernem, hogy létezett. Nemcsak a titkosszolgálat, az oktatási rendszer és a hadsereg vett ebben részt, hanem az egyház is, főleg az ortodox. Ma is. Saját szememmel is látom, tudom a falusi házunkban a szomszédaimtól, hogy mit prédikál a pap. Fundamentalista, nacionalista szövegeket.”

Sajnos ettől a magyar egyházak se mentesek véli, és mi tagadás az a személyes élménye, melyről beszámol cseppet sem szívderítő: 

„Abszolút nem, magam is tapasztaltam, amikor valaki pár éve meglátogatott, hogy dedikáljon nekem egy könyvet. Kérdezte váratlanul tőlem, hogy mit gondolok Ferenc pápáról, és azt mondtam, hogy jó ember, érzékeny a többi ember jogaira, próbálja tiszteletben tartani, igyekszik autentikus keresztényként gondolkodni a világról. Abban a percben azt mondta, hogy ha önnek ez a véleménye erről a semmirekellő pápáról, akkor nem dedikálok. Felállt, és kiment az irodából. Szóval vártam volna én is, hogy Erdélyben a magyar egyházak is sokkal többet tegyenek azért, hogy az emberek szeressék felebarátaikat, úgy, ahogy azt a kereszténység elvárja tőlünk, és segítsenek az áldozatokon.”

Végül, de nem utolsósorban, hadd tegyem közzé azt a kérdezz-feleleket, melyről már szóltam a bevezetőben, és aminek megkülönbözetett jelentősége van az emberjogi aktivista számára. Persze az sem kizárt, hogy a mondandója majd vitára ingerel egyeseket:

„Harmincöt évvel ezelőtt egyikünk sem így képzelte volna a mai napot. Mennyire érzi a mai magyar kormány, és mennyire az önmagát etnikai pártként meghatározó romániai magyar párt­nak, a ma is kormányon levő RMDSZ-nek a felelősségét abban, hogy a román–magyar és a magyar–ma­gyar párbeszéd is hiánycikk?

Szerintem a magyar kormánynak elsősorban Magyarország iránt van felelőssége. Azt kell mondanom, hogy Magyarországot annak teszi ki a mostani kormány, hogy abszolút elszigeteli Európában, nem tart az európai közösséggel, egyszerűen ellene megy. Azt hallom a hírekben, hogy Brüsszel az ellenség. Ezt egyszerűen nem lehet elfogadni. Magyarország nyugatorientált Szent Istvántól kezdve. Az embereket ennyire manipulálni, megszerettetni velük a gyarlóságot, ezt nem lehet elfogadni. Szóval a felelősség nagy. Nemcsak Magyarországnak ártalmas ez, hanem egész Európának és az uniónak.

Másrészt a magyar kormány egyik propagandacélja, hogy megvédje a határon túli magyar közösségeket. Ez rendben is van. De olyan politikát folytat nemzetközi szinten, amely igazából ártalmas a magyar elvárásoknak a határokon túl. A magyar közösség sorsa Erdélyben nem Orbán Viktortól függ, hanem attól, hogy mennyire demokratikus Románia. Ha a magyarországi kormány olyan értékeket vagy hamis értékeket hirdet, mint a szélsőséges román politikum, akkor mi fog történni, ha ez a szélsőség kormányra kerül, és be fogja tiltani például a magyar nyelv használatát? Vagy a magyar kormány itteni befektetéseit.”

(Nyitókép: Smaranda Enache Facebook oldala)