Megszólalt a héten a felvidéki ma7-ben Molnár Judit főszerkesztő annak apropóján, hogy a Mathias Corvinus Collegium (MCC) dunaszerdahelyi központjában a Megszállt múlt, megszállt hétköznapok címet viselő kerekasztal előadói a közelmúltban a magyar és csehszlovák kommunista titkosszolgálatok működését elemezték. Arról értekezett: a diktatúrák e gyűlöletes intézménye okozta kártételek és emberi sorsokat megtörő következményei jobbára mindmáig ismeretlenek; ez ügyben inkább a tabusítás, a mellébeszélés a jellemző.

Ehhez hozzátette: már csak azért is tarthatatlan meg botrányos is a közelmúlttal való őszinte szembenézés hiánya, mert az egykori ügynökök és utódaik máig velünk vannak és büntetlenül befolyásolhatják a mindennapjainkat.  

„Spiclik, besúgók és társutasok Magyarországon és Csehszlovákiában! Párhuzamok és különbségek a magyar és csehszlovák kommunista titkosszolgálatok működésében!

Azokban a társadalmakban, ahol a lehallgatás és megfigyelés a mindennapok szerves részévé válik, a frusztráció elkerülhetetlen. Az állandó feszültség társadalmi tüneteket produkál, amelyek meggyengítik az emberi kapcsolatainkat és teret adnak a bizonytalanságnak. Milyen szerepe volt a kommunista titkosszolgálatnak a civil lakosság és a társadalom terrorizálásában? Ha a magyar és csehszlovák kommunista korszak elfogulatlan, tényalapú elemzésére kíváncsi, ez az előadás Önnek szól!”

Annak a rendezvénynek a hirdetését idéztem, amelyre nemrég került sor a dunaszerdahelyi MCC központjában a szlovákiai történész, Bukovszky László, korábbi kisebbségi kormánybiztos, a Nemzeti Emlékezet Intézet, majd a csehországi Állambiztonsági Szolgálatok Levéltára volt vezetője, és két magyarországi vendégelőadó, Gali Máté, a budapesti MCC-Rubicon Történettudományi Műhely kutatótanára, valamint Mező Gábor újságíró részvételével.

Amennyire érdekes, legalább annyira nyomasztó is volt mindaz, amit ők itt elmondtak a magyar és a csehszlovák kommunista titkosszolgálat ördögi praktikáiról – fogalmazott a ma7-ben az eseményről szóló tudósítás, aminek nem véletlenül adták az Elvarratlan ügynökügyek – félmúltunk nyomasztó öröksége címet. Ugyanis a három kutató az 1945-1989 közötti időszak, és az elérhető állambiztonsági források avatott ismerőjeként konkrét példákon keresztül érzékeltették, hogy ma a közbeszéd túlzottan az ügynökökre van kihegyezve, nem pedig a rendszer működtetőire, illetve azokra, akik az ügynöki struktúrákon kívül, informátorként segítették a rendszer működését.

Az MCC igazgató, Pomichal Krisztián által vezetett kerekasztal-beszélgetés talán a legnagyobb érdeklődést kiváltó mozzanata az volt, amikor a moderátor annak ismeretében, hogy mivel a történészek, levéltárosok, kutatók az ügynökügyek kutatása során a közelmúltat vizsgálják, és így gyakorta előfordulhat, hogy az áldozatok vagy éppen az elkövetők, a besúgók, az ügynökök még köztünk vannak – arról érdeklődött: ilyenkor mit tesznek?

Nevesített is közülük rögtön három Szlovákia-szerte közismert „nagy nevet”, akik valamennyien, a csehszlovák politikai rendőrség, az ŠtB (Štátna bezpečnost – szerk. megj.) fizetett besúgói voltak. „Püspöki Nagy Péter, Varga Sándor, vagy éppen id. Gyimesi György neve sokak számára ismerős lehet. Hogyan lehet ezt a helyzetet kutatóként kezelni? – tette fel a kérdést Pomichal.

Ha már szóba hoztam Duray nevét, hadd jegyezzem meg: Bukovszky László derítette ki nemcsak azt, hogy mások mellett a ma is élő fentebb felsoroltak az emblematikus egykori jogvédőről. Bukovszky volt az is, aki feltárta, a csehszlovák és a magyar titkosszolgálat „együtt dolgozott Durayra”, ugyanis a két ország elhárításának közös feladata volt az, hogy bizonytalanságot tartson fenn, diszkreditálja, egymás ellen uszítsa, és ezzel megbontsa a kialakuló ellenzéki összefogást úgy a Dunától északra, mint délre. Ebben a bomlasztási kísérletben a két állambiztonsági szolgálat együtt tett meg mindent annak érdekében, hogy kompromittálja Durayt, őt provokátorként feltüntetve izolálják, ahogyan a szlovákiai magyarság meghurcoltatásának tényfeltáró íróját, Janics Kálmánt is. „Kettőjük között egy olyan ellentétet kellett kiváltani, ami nemcsak a magyarországi ellenzéki képviselőket, de a szlovákiai magyarság képviselőit is megosztja” – fogalmazott Bukovszky tavaly áprilisban azon a budapesti konferencián, melyet Durayra emlékezve szerveztek meg az Országházban.

A történész Püspöki Nagy Péter és a szlovák kormány egykori kormányfő-helyettese, Varga Sándor köztudottan pettyes múltja ma már nem igazán képezi közbeszéd tárgyát Felvidéken. Viszont a Durayra ráállított id. Gyimesi György személye és besúgói múltja az már egy más história. Most frissiben azért került például a ma7 főszerkesztője érdeklődésének homlokterébe, mert fia, Gyimesi György, akiről már megírtam, hogy mennyire megosztó személyiség, – az ellentmondásos lépéseivel egyre inkább emlékeztet apja informátori múltjához is köthető destruktív tevékenységére. Az apa, a hajdani ügynök ugyanis a zavarkeltés és megosztás szándékával 1995-ben létrehozott egy Mečiarral együttműködő magyar fantompártot, majd egy másikat is, amelyek aztán szerencsére hamvába holt kísérleteknek bizonyultak.

Mielőtt Molnár Juditnak a visszhangos eszmefuttatására felhívnám a figyelmet, hadd emlékeztessek arra, nemrég az idősebb Gyimesi fia a szlovákiai magyar párt második embere volt. Ő korábban Matovič pártját erősítette, majd mindenkit meglepve váltott: egyik nap belépett a magyar pártba, másnap pedig már annak elnökhelyettese lett. Az elmúlt egy évben sajátos egyénisége állandó gondok forrása volt, politikai stílusával, gyakori meghökkentő nyilatkozataival és meglepő húzásaival – folyamatosan szelet vetett és vihart aratott. Közben az is kiderül róla: híján van a mélyebb meggyőződéseknek és a Ficoval való együttműködés elkötelezettje.

Rátérve Molnár Judit eheti szókérésére, a szerző cikkének elején Mező Gáborról elmondja: az újságíró azokba a tabusított ügyekbe ásta be magát Magyarországon, melyek máig velünk vannak.

Mint írja: „Gyakran az ÁVH-ban – a rettegett kommunista titkosrendőrségben – szolgáló figurákkal kezdődő történetek ezek, amelyek az ő gyerekeikkel, tanítványaikkal, pártfogoltjaikkal folytatódtak. A Rákosi-rezsim gyilkos verőemberei a Kádár-rezsimben befolyásos gazdasági szereplők, vállalatigazgatók, sikeres jogászok, fontos kulturális szereplők, népszerű médiaszemélyiségek, újságírók, tévések lettek. A külkereskedelmi vállalatokba, a hírhedt impexekbe átejtőernyőzöttek és családtagjaik, barátaik felfoghatatlan vagyonokat sikkasztottak el, majd a rendszerváltoztatáskor gyorsan kapitalistává változtak és privatizálták a maradékot.”

Ehhez azt is hozzáteszi, hogy „A Hálózat nemcsak a gazdasági, de a médiauralmát is átmentette a demokráciába, a diktatúra vezetői és aktív működtetői, az állami belső terror (Katpol, ÁVO, ÁVH, III/III. Csoportfőnökség, Munkásőrség) végrehajtói, bizalmi emberei, valamint a kommunizmust szolgáló értelmiségi társutasok pedig háborítatlanul és jólétben éltek tovább. A gondosan eltitkolt vagy elferdített történetek nyilvánosságra hozatalát persze nem szeretik az érintettek, illetve szintén sikeres leszármazottaik. A kérdés kisiklatása, hogy a gyerekek felelősek-e a felmenőik bűneiért. A valódi kérdés ugyanis az, hogy a szüleik bűneiből összeharácsolt vagyonból, befolyásból, kapcsolati tőkéből csinálnak-e ők is fényes karriert.”

Persze nem mindig igaz az „apák és fiúk” párhuzama – állapította meg Mező. Viszont úgy látja, mindig azok tiltakoznak ez ellen hevesen, akiknek van mit rejtegetniük. A kutatások tehát felderítették, hogy Magyarországon nem volt igazi, átfogó rendszerváltás.

„Mi a helyzet Szlovákiával?” – teszi fel a kérdést ezek után Molnár Judit, amire úgy felel meg, hogy segítségül hívja mindazt, amit Bukovszky László mondott el a csehszlovák kommunista diktatúra kiemelt ellenségének tekintett Durayhoz való viszonyulása kapcsán. Így a cikkíró felidézte azt a már szóba hozott budapesti emlékkonferenciát ahol Bukovszky ismertette: több csehszlovákiai magyar értelmiségit is beszerveztek Duray megfigyelésére és lejáratására, köztük a már említett Püspöki Nagy Pétert, Varga Sándort és id. Gyimesi Györgyöt.

Most a dunaszerdahelyi beszélgetésen Bukovszky külön is szólt arról, hogy „Nagy visszhangja volt a tavalyi Duray Miklós emlékkonferencián elhangzott előadásomnak, ahol elmondtam, hogy id. Gyimesi György az állambiztonság ügynöke volt (…) Én azt mondom, hogy mindenki próbáljon boldogulni ezzel a helyzettel a saját módja szerint és ez érvényes az érintettekre is, hiszen él az említett személy.”

Azt már a cikkírónk teszi hozzá, „hogy a nyilvános szembenézés azonban, akárcsak Magyarországon, a szlovákiai magyarok közt is elmaradt.” Így a most 89 éves, vadászíróként és orvosként is népszerű id. Gyimesi György esetében fia, ifj. Gyimesi György így nyilatkozott az apjára vonatkozó ügynökvádról: „Az ezt felhánytorgatók egy egykori állambiztonsági tiszttől felvett jegyzőkönyvre hivatkoznak, semmi egyébre.”

Csakhogy id. Gyimesi György neve titkosszolgálati nyilvántartásban is fennmaradt, és a levéltárban fellelt beszervezési iratra hivatkozva, Bukovszky tényként közölte az 1970-es, állambiztonsági beszervezését.

Ráadásul nem akárki volt az, aki tartótisztként személyesen irányította a Július fedőnevű id. Gyimesi Györgyöt, ő az ŠtB kassai parancsnoka volt. A befolyásos főtiszt informátorának a munkájával rendkívül elégedett volt, össze is barátkoztak – olvashatjuk Molnár Judit cikkében, aki azt se hallgatja el, hogy ez az ŠtB főnök egy vallomásában „áradozott titkos munkatársa intelligenciájáról és a szerteágazó kapcsolatairól, és elmondta, hogy kifejezetten a „magyar nacionalizmussal” összefüggő ügyekben vetették be őt. Nem okozott gondot számára, ha valamit gyorsítani vagy lassítani kellett valamilyen nemzetiségi probléma megoldásánál, például a magyarok közt” – mondta róla tartótisztje, amit a főszerkesztő asszony a következőkkel egészít ki: Ebben a megfogalmazásban tetten érhető az a tipikus bomlasztó, bizonytalanságot keltő módszer, amellyel a hatalom megosztotta és hibázásra bírta az ellenzékieket.

A publikáció végéhez közeledve a cikkszerzőnk nyomatékosítja: Szlovákiában, ahogyan másutt is a Kárpát-medencében, ahol kisebbségi közösségként jelen vagyunk, a mindenkori zavarkeltésben érdekeltek számára a magyarok megosztása örök projekt.

Elmondja, hogy a „Hálózat átmentése sem csak magyarországi mutatvány volt”, mert Szlovákiában is ugyanez történt. Felidézi, hogy az

a felvidéki magyarság rendszerváltás utáni történetének sarokkövét jelentő 1994-es komáromi nagygyűlés fiaskóját is „titkosszolgálati kavarás" okozta, majd azt a rejtélyes történetet tárja elénk, amikor id. Gyimesi György, aki korábban ŠtB-ügynökként megfigyelte Durayt, 1990-től az ő pártjának, az Együttélésnek az alelnöke és parlamenti képviselője lett. Ergo: „a magyar nacionalizmusra” ráállított kommunista ügynök tehát a rendszerváltoztatáson túl is a magyar nemzetiségi jogokért küzdő, radikális kommunistaellenes politikus bizalmában maradt.”

Azt követően pedig, hogy a cikkszerző rávilágít a besúgó már említett zavarkeltő Mečiar-barát pártalapítási kísérleteire, beszámol arról, hogy a 2000-es években, id. Gyimesi György eltűnt a közéletből. „Megjelent viszont ott 2020-ban a fia, ifj. Gyimesi György, – olvashatjuk –, aki az 1990 előtt és után is a magyarság megosztásán dolgozó apját magyar–szlovák megbékélést akaró „idealistának” és „úttörőnek” tartja.

A kiterjedt szlovák politikai kapcsolatokkal rendelkező ifj. Gyimesi György a magyar konzervatív szavazótáborhoz hangolt kommunikációjával sokak bizalmába férkőzött, belépett a magyar pártba, majd a tisztújítás óta rendszeresen támadja a saját pártját, meglehetősen cinikusan, egyértelmű tehát, hogy távozóban van onnan – ez megint csak megosztaná a magyar tábort.” 

Sok mindent még a fejére olvas ennek a szerencselovagnak a ma7 főszerkesztője. Viszont én megelégednék végül csak a legfőbb következtetésével: „most csupán egy dolog látható teljes bizonyossággal, hogy Gyimesi a felvidéki magyarság megosztásában, meggyengítésében érdekelt.”