Megszólalt a héten a Szabad Magyar Szóban Tómó Margaréta és az Áder a jóság apostola, Nikolić a magyarok barátja című cikkében arról számolt be, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) korábbi elnökének halála első évfordulóján átadták a róla elnevezett díjat. A Pásztor István-díjjal azoknak a munkásságát ismerik el, akik építik és fejlesztik a magyar–szerb kapcsolatokat a Szerbiában élő magyar közösség, a Magyarországon élő szerb közösség és a két ország minden polgára javára. Az ünnepélyes keretek között először átadott díjat Áder János egykori magyar és Tomislav Nikolić volt szerb köztársasági elnök kapta meg.

Ezelőtt egy évvel, 2024. október 30-án hunyt el Pásztor István a VMSZ elnöke, aki 16 éven keresztül, haláláig látta el ezt a tisztséget. A hazájában és annak határain is túl jól ismert és köztiszteletnek örvendő egykori délvidéki magyar politikus halálának napra pontos első évfordulóján az őt nagyra becsülők több rendezvénnyel is adóztak emlékének Vajdaságban. Így a noszai Művelődési Ház épületén emléktáblát avattak a tiszteletére, a szabadkai Szent Teréz-székesegyházban emlékező szentmisét tartottak, melyet Fazekas Ferenc szabadkai megyéspüspök celebrált, aki Harangozó László szerbiai református püspökkel és Dolinszky Gábor evangélikus püspökhelyettessel együtt méltatta Pásztor István életművét. Továbbá megkoszorúzták sírját a Bajai úti temetőben, ahol Áder János, Magyarország korábbi köztársasági elnöke és Tomislav Nikolić volt szerb államfő is gyertyát gyújtott a VMSZ harmadik elnökének emlékére. A Pásztor István-emléknap betetőzéseképpen végül délután a szabadkai Városháza dísztermében ünnepélyes keretek között átadták az emlékére alapított Pásztor István-díjat a volt magyar és szerb elnököknek.

Az utóbbi különleges alkalomról szóló cikk ismertetése előtt, hadd mondjam el, hogy ennek a magyar-szerb megbékélés immár sokadik üzenetértékű eseményének imponáló előzménye is volt két nappal korábban. Ekkor Sulyok Tamás magyar államfő és Aleksandar Vučić szerb elnök együtt tett látogatást Csúrogon, majd Zsablyán, ahol közös főhajtással adóztak az 1942-es újvidéki razzia, illetve a magyar lakosság ellen elkövetett 1944/45-ös véres megtorlás ártatlan áldozatainak emléke előtt. Ezt követően mindketten köszöntőt mondtak a magyar kormány által felújított zsablyai Havas Boldogasszony katolikus templom átadásán és megáldásán.

A zsablyai templomban elmondott személyes hangú beszédében Vučić egy anekdotával példálózva felidézett egy beszélgetést a VMSZ elhunyt elnökével: „Ültünk a Belgrád–Újvidék gyorsvonatban, egymással szemben. István azt mondta nekem: ´Már az is sok, hogy ezt megcsináltuk, és mennyi minden mást tettünk még´.” – mesélte Vučić, majd így folytatta: „Pásztor István vezette be a két nemzetet a szerbek és magyarok közötti kapcsolatok gyorsvonatába, egy a korábbiakhoz képest merőben új kapcsolatba Szerbia és Magyarország között”. Ehhez hozzátette: „Mindaddig, amíg politikával foglalkozom, amíg ebben a pozícióban vagyok, mindent meg fogok tenni azért, hogy a viszonyainkat senki ne ronthassa meg, hogy senki ne kavarjon bele, és gondoskodni fogok a magyarok jogairól is”

Ugyanitt a magyar államfő rámutatott: „mindkét nemzet tudomásul vette a világháború árnyékában, nevében elkövetett gaztetteket, a hideg napokat és megtorlásokat is, az azonban mindig is világos volt, hogy ez a két nemzet másként képzelte el a jövőjét már a huszadik századnak az elején is: a katolikus templom és a Szent Miklós ortodox templom egymás mellett áll Zsablya központjában, ez az ékes bizonyítéka ennek az állításnak.”

Ezt követően pedig így fogalmazott Sulyok Tamás: „A győzelem színhelye e szakrális hely, azt üzeni ugyanis, hogy a kis közösségeknek is lehet jövőjük, ha elég erősek és elszántak a megmaradás iránt.” Végül beszédének lezárásaként elmondta: „Belgrád és Budapest egyértelmű válasza a történelemre az, hogy az élet legyőzte a halált.”

Mindezek előrebocsátása után lássuk immár az ezúttal bemutatandó cikkét a Szabad Magyar Szónak, amely a felkonferáló passzusában vázlatosan összegzi a Pásztor István-emléknap csúcsrendezvényéről szóló legfontosabb tudnivalókat:

„A szabadkai Városháza dísztermében, ünnepélyes keretek között, első alkalommal adták át a Pásztor István-díjat. Egy évvel a Vajdasági Magyar Szövetség elnökének halála után, a Pásztor István Alapítvány nevében ítélték oda az elismeréseket, Áder János, a Magyar Köztársaság volt elnökének, valamint Tomislav Nikolić volt szerb államfőnek. A díjat idéntől minden évben egy olyan magyarországi és egy szerbiai személynek adják, akik jelentős mértékben hozzájárulnak a magyar-szerb viszony további erősítéséhez, valamint a vajdasági magyarság szülőföldön maradásához és fejlődéséhez. Áder és Nikolić azért részesültek az elismerésben, mert ők voltak 2013-ban azok, akik közösen hajtottak főt a második világháború ártatlan magyar és szerb áldozatai előtt.”

A díjátadón elsőként az Alapítvány igazgató-bizottságának elnöke, Pásztor István fia, Pásztor Ábel mondott személyes emlékekben bővelkedő beszédet, aki apjára emlékezve arról szólt, hogy „hihetetlen munkabírású ember volt, mindenkire szakított időt, sokat várt el mindenkitől, de mindenkire csak akkora terhet pakolt, amennyit elbírt.” Felidézte: odahaza, akárcsak a közéletben, az önzetlenség és a segítőkészség jellemezte, meg azt is, hogy szigorú, de mindig igazságos volt, majd elmondta, hogy édesapjuk halálával nemcsak ő és Bálint, hanem „az egész vajdasági magyar közösség árván maradt.” Végül így fogalmazott: „Mindannyiunkra büszke lenne, de főleg Bálintra, aki azóta is folytatja azt a munkát, amit édesapánk végzett. Egy percig sem volt kétségünk, hogy nevét a mindennapokban szeretnénk megtartani, ennek tudatában hoztuk létre a Pásztor István Alapítványt.”

Őt testvére, a mai VMSZ elnök, Pásztor Bálint követte, aki az apa politikai örökségének továbbvivőjeként kívánt szólni az egybegyűltekhez. Ő azt hangsúlyozta: „ha semmi mást nem tennénk, hanem újból és újból megvalósítanánk, amit ő tett, az is elég lenne, hogy biztosítva legyen a jövőnk.” Amit ehhez hozzátett, az egyszerre volt számvetés és hitvallás, hiszen a következőket mondta:

„Ezt tettük az elmúlt egy esztendőben, folytattuk a gazdasági tervek megvalósítását, az autonómiaépítést, a szerb-magyar megbékélés ügyének a továbbvitelét is. A megbékélés az nem egy olyan ügy, amit egyszer elérünk, hanem minden nap kell tenni annak érdekében, hogy az fennmaradjon. Nagyon boldog voltam két nappal ezelőtt, amikor sikerült azt elérnünk, hogy amit 11 éve Áder és Nikolić megtettek Csúrogon, az most megismétlődött. A főszereplők személye megváltozott, de gyakorlatilag ugyanazt a megbékélést ismételtük meg. Nem azért, mert kétségbe vonta bárki, hanem hogy újból megerősítsük. Akik ezt kétségbe próbálják vonni, azoknak azt tudom üzenni, mutassanak egy utat, ami akár a szerbeknek vagy a magyaroknak jobb út, mint a megbékélés útja”. Ebben pedig „Áder és Nikolić úrnak elévülhetetlen érdemei vannak ebben, ahogyan Aleksandar Vučićnak és Orbán Viktornak is”, mert mint mondta: „ha az ő bátorságuk nem lett volna, akkor ez a megbékélés nem történt volna meg.”

A folytatásból ezután kiderül, a díjazottakat Juhász Bálint, a tartományi parlament elnöke és Fremond Árpád, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke méltatta.

Előbbi Ádert laudálva bevallotta, most olyan magasztos fogalmak ötlenek fel benne, mint a morális és politikai hitelesség és bátorság, Áder pedig mindezeket megszemélyesíti. Emlékeztetett az 1942-es eseményekre, „a hideg napokra”, majd a volt magyar államfőt „a jóság apostolának” nevezte és ekképp fogalmazott: „Áder János kimondta, hetven évet kellett várni, hogy kimondhassuk, a bűnnek nincs származása, csak bűnös tettek, bűnös emberek vannak.”

Fremond Árpád pedig az egykori szerb elnököt méltatva arról beszélt, „Tomislav Nikolićnak volt ereje, hogy történelmi figyelmeztetésnek kell felfognunk a háborúkat. Elvitathatatlan Nikolić szerepe, a magyar közösség pedig a magyarok barátjaként emlegetik majd. A történelmi megbékélés eredménye, hogy a két ország között soha jobb nem volt a viszony”. Azt se mulasztotta el, hogy rámutasson: „Az igazi győztesek pedig, azzal, hogy igent mondtunk a megbékélésre, mi vagyunk, a mostani generációk.”

 A díjat és a méltatását megköszönve Áder János Gion Nándorról beszélt, arról, miként írt a jeles író az együttélésről. Felemlegette, hogy „elsősorban szerbeknek és magyaroknak, a túlélőknek, és az ő veszteségeiknek tartoztunk oly sokáig. Az ártatlanoknak, akiket nemzeteinkre hivatkozva mészároltak halomra. Tartoztunk a ki nem mondott igazságokkal, a szerbek igazával, a magyarok igazával. A felszabadító szavak egyszerűek voltak. Fájt. Sajnálom. Bocsánatot kérek. Megbocsátok. Köszönöm” – fogalmazott.

Végül méltatta a tizenegy évvel ezelőtti államfői tettük soha el nem évülő korszakos jelentőségét. Mint mondta, „a közös főhajtással 2013-ban megkövették a történtek traumáit hordozó nemzedékeket. Nevén nevezték a bűnt, de örökre kitörölték szótáraikból a kollektív bűnösség fogalmát, kiléptek a bosszúvágy ördögi köréből, meghaladták régi önmagukat. Tudták, a bocsánatkérés és a megbocsátás nem a gyengeség jele, hanem az erőé.”

Tomislav Nikolić számára ez az elismerés értelemszerűen másról is szólt, nemcsak a XX. századi nagy világégés idején elkövetett délvidéki bűnök megbocsátásáról. Ugyanis számára a saját politikai múltja is nyomasztó tehertétel, mert Vajdaságban köztudott, ő egy véresszájú sovinisztából lett magyarbarát és européer. Nikolić a többpártrendszer hajnalán a Népi Radikális Párt tisztségviselője volt, majd miután pártja egyesül a Vojislav Šešelj vezette Szerb Csetnikmozgalommal, az új formáció, a Szerb Radikális Párt elnökhelyettese lett. Mi több, miután egykori főnöke 2003-ban önként bevonul a scheveningeni börtönbe, Šešelj szerbiai helytartójaként vezette azt a szélsőséges pártot, melynek hangadói nyíltan hirdették egykor: „A magyaroknak egy, a szlovákoknak két szendvics jár, és marhaszállító vagonokban mehetnek haza anyaországukba.”

 Persze az is igaz, hogy megelégelve a pártjában eluralkodott, az EU-integrációt csípőből elvető, uralkodó áramlattal, 2008-ban 180°-os fordulatot tett és szakított az unióellenes, Nagy-Szerbiáról álmodó, soviniszta retorikával. Ekkor lemondott minden tisztségéről, távozik is a pártjából, majd megalapítja azt a Szerb Haladó Pártot, amiben egykori párttársa, Aleksandar Vučić vállalt társszerepet, és amely immár 12 éve Szerbiát kormányozza.

Ilyen előzmények tükrében nem meglepő, hogy a díj átvételekor Nikolić köszönőbeszédében egyfajta Canossát járva önkritikusan is szólt a jelenlévőkhöz. Íme, hogyan jegyezte le mindezt a cikkírónk:

„Tomislav Nikolić kiemelte, a mai napra úgy emlékszik majd, mint a legnagyobb megtiszteltetésre. ’2008-ban megalapítottam a Szerb Haladó Pártot, hogy megvalósíthassam azt, amit az előző pártban nem tudtam elérni. 2009-ben már a Vajdasági Magyar Szövetség tizenöt éves fennállásának ünnepségén mondtam beszédet. Pásztor István akkor figyelmeztetett, lehet, hogy lesz, aki majd kifütyül. Akkor is elmondtam, hogy az én politikai múltam meg is érdemli a kifütyülést. De tapssal fogadtak. Akkor megértettem, hogy valószínűleg sikerül megvalósítanom, amit szeretnék.’ ”