Megszólalt a héten az Élet és irodalomban Szajbély Mihály irodalomtörténész, a szegedi egyetem professzora és a ma 90. életévét betöltő Ilia Mihály irodalomtudós-szerkesztő-egyetemi tanárt köszönti, akit az 1958-as romániai utazása, az ott felfedezett magyarság, a kisebbségi lét veszélyhelyzetének a megismerése, érzelmileg oly annyira megragadott, hogy egész életét és munkásságát a határon túli magyar – azon belül pedig hangsúlyosan az erdélyi magyar – literatúrának szentelte, annak művelőit  szolgálta, illetve őket minden módon segítette.

E köszöntésből kiderül, Ilia Mihály számára a magyarságtudat, a felelősségtudat, a magyar kultúra szakadásainak felszámolása bőven adott teendőt nemcsak határokon túl, hanem a kádári Magyarországon is, ahol a Tiszatáj főszerkesztőjeként a folyóiratot az egyetemes magyar irodalomtörténetbe örökre beírta. Majd az is, hogy miután a Kádár-rendszer ellenfélként kezelte, s távozni kényszerült az irodalmi szemle éléről, lap nélkül is nagyra becsült szerkesztő maradt, úgy, hogy „céllá tette azt, ami addig eszköz volt: a levelezést.”

„Ha ő nem lenne, talán már régen szétesett volna végképp a mind irányvesztettebbé váló magyar szellemi élet.”

A Megszólalt a héten… rovat sajátos lehetőségét kihasználva, tíz évvel ezelőtt, amikor Ilia Mihály intézményemberünk 80. születésnapján magam is csatlakoztam a tisztelgők és a legnagyobb elismeréssel adózók népes táborához, egy akkori méltatójának, Vári Györgynek köszöntő írását ismertettem a fenti címmel.

Tettem ezt azért, hisz ebben a lakonikus tömörségű életmű-összegzésben Vári olyan evidenciát mondott ki, amivel messzemenően egyetértettem és tudtam, hogy hasonlóképpen vélekednek Róla mindazok, akikkel hozzám hasonlóan kegyes volt a sors, hogy személyesen megismerhették Őt. Hadd tegyem hozzá: számuk biztosan ezres nagyságrendű Szegedtől Marosvásárhelyig, Kassáig, Újvidékig, Ungvárig, Bukarestig meg Ausztráliáig, illetve el egészen Puerto Ricóig.

Akkor nem véletlenül hoztam szóba, hogy Illyés Gyula írta arról a Márton Áronról, aki korának történelmi viharaiban, minden esetben vállalta erkölcsi meggyőződéséből eredő szerepét és a nemzethűséget: Gyulafehérvár 74. püspöke „emberkatedrális” volt. Ilia Mihályt, az 1934. szeptember 29-én, azaz ma 90 éve Tápén született irodalomtörténészt, irodalomkritikust és szerkesztőt azért, amit az elmúlt hét évtizedben a magyar kultúráért, elsősorban a határokon túli magyarság érdekében tett, csak egy ehhez hasonló szóleleménnyel lehetne találóan jellemezni. A Czine Mihály féle elkeresztelés, „a folyóirat nélküli főszerkesztő” nagyon igaz, de Ilia Mihály egy ennél is találóbb, sokatmondóbb jelzőre érdemesült. Akkor is és ma is a Vári Györgynek köszönhető minősítés, a „Láthatatlan Óriás” nyerte el leginkább a tetszésemet, mert ez a legkifejezőbb. Ugyanis „A nagy emberek talán legfontosabb típusa láthatatlan, mert a hatása mások teljesítményében mutatkozik meg és még ezek a mások sem mindig veszik észre, ki az, aki munkálkodik általuk. Minden nagy tanár és nagy szerkesztő hivatása ilyen – láthatatlan.”

És miért „óriás” is ugyanakkor?  Azért, hisz a mindenki által „Tanár úr”-nak aposztrofált Ilia Mihály azt a küldetést vállalta/vállalja és művelte/műveli mesterfokon, melyhez hasonlót csak Kazinczy volt képes megtenni a magyar kultúráért, az összmagyar nemzetért.

Hogy ez a megállapítás cseppet sem túlzó a tápéi juhász nagy tehetségű és párját ritkító munkabírású fiát illetően, hadd szolgáljak rögtön a meggyőző bizonyítékkal is. Ugyanis, ha az elmúlt hat évtizedben, és különösen a ’89 előtti reménytelennek tűnő lét korszakának éveiben, az akkori Romániában, Csehszlovákiában, Jugoszláviában és Szovjetunióban, de másutt is, a kisebbségi sorsban élő magyar tehetségeknek és értékeknek ne lett volna egy olyan, mindenkire figyelő és segítő szellemi mecénása, mint Ilia Mihály, – a talentumok közül sokaknak jövője sokkal mostohábban alakult volna, az írásaikról pedig mit se tudott volna a Kádár-éra Magyarországa.

Ugyanis, és itt ismét hivatkoznom kell a már idézett Vári Györgyre: „abban a pár évben, amíg intenzív besúgó-tevékenységtől övezett munkáját hagyták végezni, olyan kulturális modellt teremtett, amilyet azóta se sokan: a régiókból, kulturális tájegységekből összeálló, egyetlen, de sokféle magyar irodalomét.”

Lássuk ezek után magát az ÉS-beli, Az Ilia-titok címet viselő születésnapi köszöntőt, mely indításában újra egy evidencia, egy bizonyításra nem szoruló tény kerül szóba, amihez hasonlót senki másról a Kárpát-medencében elmondani nem lehet:

„Nincs ember, aki Ilia Mihályt ne szeretné, és ha netán mégis lenne (nincsen), nem mer megszólalni, mert Ilia Mihályt mindenki szereti. Ez olyan természetes, mint ahogy a nap fölkel, és Szeged Tápéval határos. Pedig – gondoljuk meg! – nincs furcsább ennél. Még a háta mögött se mondanak rá rosszat. Még az írók sem. Pedig ők aztán, aj-haj. Hogy lehet ez?

De van itt más furcsaság is. Gyakran hallani, olvasni: Osvát óta nem volt olyan talentumos szerkesztője a magyar irodalomnak, mint Ilia Mihály. Osvát Ernő 21 évig szerkesztette a Nyugatot, Ilia nem egészen 3 éven át a Tiszatájt. Jó régen, 1972 májusától 1975 januárjáig. És mégis, a Tiszatájról mindenkinek Ilia jut eszébe, Iliáról pedig a Tiszatáj. Talán azért, mert szerkesztő maradt mindmáig, és ezzel immár 31 évet vert rá Osvátra. Ez persze még nem lenne elég, hosszabb ideig a pályán maradni legfeljebb sportteljesítményként kivételes.”

A páratlanul gazdag és sokrétű munkásság ezelőtt 65 évvel vette kezdetét, hogy aztán a múlt század ’60-as és ’70-es éveiben kiteljesedjen. Ezt a felívelést ekképp tárja elénk Szajbély:

„Ilia első írása, Ladányi Mihály pályakezdő verseskönyvéről, 1959-ben jelent meg a Tiszatájban. Azután másokról és máshol is, például a Kortársban, Új Írásban. Gyorsan kiderült, nem helyi érdekű kritikus. Közben a Tiszatájnál rábízták a kéretlen kéziratok olvasását, dilettánsok visszautasítását. Velük könnyű dolga volt, de a szerkesztőségben nehézsúlyú dilettánsokkal kellett küzdenie. Merthogy 1956 után a kompromittálódottak helyére megbízható elvtársak léptek, nem éppen írói-költői érdemeik okán. És csináltak provinciális lapot, a maguk közlönyét. Nem tudom, valaha feltárható lesz-e, minek (kinek) volt köszönhető, hogy Ilia előbb a versrovat vezetője, majd a lap főszerkesztő-helyettese lett. Mindenesetre tény, hogy mire papíron is az élre került, már ő szerkesztette a lapot, és országos, sőt országhatárokon túlnyúló fórummá alakította azt.

Pontosan ez utóbbi az oka annak, hogy szerkesztői tevékenysége Osvátéhoz mérhető. A határon túli magyar irodalomra irányuló figyelem, hazai publikációs lehetőség és kritikai visszhang biztosítása a határon túli szerzőknek, folyamatos reflexió a Kárpát-medencei népek kultúrájára, az együttélés történeti kérdéseire – mindez néhány évtizede már magától értetődő minden folyóirat számára. De a hatvanas években olyan áttörést jelentett, amely jelentőségében csak a Nyugatéhoz mérhető.”

Abban a Csongrád megyében, melyet a kambodzsai kommunista diktátor után Pol Pot megyének is neveztek a megyei pártvezetés keményvonalassága miatt, ez az Ilia Mihálynak köszönhető áttörés nem volt ínyére a hatalomnak, és következett is a retorzió. Ezt felelevenítve a cikkszerzőnk egy olyan egykori epizódot említ meg, melyből kitűnik, miért is becsülhetjük kivételes erkölcsi tartásáéért is Ilia Mihályt, és miért hozta létre az iránta érzett tiszteletből és hálából 2014-ben a ma annyira hiányzó Kántor Lajosunk a mindenünneni magyar literátorokat tömörítő IBANET-et. (A betűszó megfejtése: Ilia-Barátok Nemzetegyesítő Társasága.)

„A város, a megye, az ország fura urai megrettentek, és támadásba lendültek. E. Fehér Pál a Népszabadságban például.  Írásai a pártközpont véleményét fejezték ki, még akkor is, ha Aczél György úgy tett, mintha E. Fehér jelentéktelen magánakcióiról lenne szó. Ilia meséli, amikor egy raporton panaszkodott, azt mondta Aczél, mit törődik maga az E. Fehér Pállal. „Ekkor mondtam el neki, ezen ő megsértődött, azt a történetet, hogy amikor az én apám pásztor volt (…), arra a birkára, amelyik elment a többitől, ráuszította a kutyát. (…) A puli utánament, visszahajtotta, egypárszor beleharapott a birka lábába, a birka keservesen bégetett, odament apámhoz. És apám azt mondja neki, a birkának, hogy nem én bántottalak, a kutya harapott meg. Maga így csinál velem.”
Húzd meg, ereszd meg.”

A folytatásban aztán képet kapunk, hogy milyen is volt a cenzúra Ceauşescu Romániájában és milyen a „legvidámabb barakkban”. Ezt követően pedig arról is, hogy a radikalizmus és a pillanatnyi népszerűség olykor párban járhat, de a bölcs megfontoltság meg a felelősségtudat az, ami mindig célravezető:

„E. Fehér cikkei jelek voltak, melyek nyomán kezek nyúltak a telefon felé. Romániában nyílt előzetes cenzúra volt: amit a cenzor engedélyezett, az mehetett, amit nem, az nem. Tiszta sor. Magyarországon a szerkesztőség döntött. Elvileg. Gyakorlatilag virult az öncenzúra, egy-egy kényesebb írás megjelenése után a szerkesztők asztalán megszólalt a telefon. De már a megjelenés előtt is. A belügyesek bejártak a nyomdába, vitték a levonatokat, imprimált kéziratok tűntek el a süllyesztőben, jöttek a drótok, mit lehet, mit nem.

Lassan rájöttem, mondta Ilia egy interjúban, hogy a lapot már nem mi szerkesztjük.  és akkor benyújtotta a lemondását, amit sokan nem helyeseltek. Illyés sem. Miért nem viselkedik férfiként, miért nem várja meg, amíg kirúgják? De ő nem botrányt akart, hanem menteni, amit létrehozott. És neki lett igaza. Önkéntes távozásával a többiek maradhattak, és a Tiszatáj 1986-ig, Annus Józsefék menesztéséig az általa kialakított stratégia mentén működött tovább.”

„De hogyan maradhat valaki lap nélkül is nagyra becsült szerkesztő?” – teszi fel az óhatatlanul adódó kérdést az ünnepeltet méltató szegedi professzor, amire rögtön meg is felel. Mielőtt ezt idézném, hadd tegyem meg ugyanezt előbb a mi Balázs Imre Józsefünk olvasatában: „A metróalagút Szeged s Kolozsvár között régen megépült. Azon közlekednek újra s újra levelek és tanítványok, rajtuk mind az Ilia-pecsét.”

Most pedig következzen a szabélyi értelmezés:  

„Úgy, hogy céllá teszi azt, ami addig eszköz volt: a levelezést.
Amikor egy 1990-es interjúban Podmaniczky Szilárd aziránt érdeklődött, hogy miként tett szert kiterjedt kapcsolatrendszerére, úgy válaszolt, hogy levelezés útján, melyre a szerkesztőségi munka szoktatta rá. És a levelezés lendülete vitte tovább, amikor már nem volt lapja. „Ha föltűnt valahol az irodalomban, kultúrában egy magyar, utánajártam és fölkutattam működését, ha mód volt rá, levélben is megkerestem. (…) Sokat levelezek írókkal, akiknek műveire reflektálok vagy kézirataikat közlésre segítem; szakmai kérdésekről irodalomtörténészekkel, de hosszú évekig leveleztem egy amerikai egyiptológussal régészetről, egy régi szegedivel – aki Argentínában él – a városról, izraeli barátommal erdélyi emlékeinkről, ausztráliai könyvkiadóval Arthur Koestlerről, Puerto Ricó-i egyetemi tanárral a magyar irodalomról, vagy a bukaresti öreg román költővel a magyar és a román irodalom kapcsolatairól. De mindez kuriozitás és passzió.”

Amit Ilia Mihály szerényen kuriozitásnak és passziónak nevez, az egészen mást jelent mifelőlünk nézve, – szögezi le a cikkszerző, mert az a mindannyiunk számára létfontosságú „figyelem, az odafigyelés” volt. Ennek a hozzáállásnak szenteli a végszavát az Ilia-tanítvány Szajbély, amint az alább olvasható:

„Történjék velünk bármi, bukkanjon fel minket érdeklő apró adat a világ bármely pontján, tőle menetrendszerűen befut a képeslap, a drótposta-üzenet. Mint annak idején a gyógyszer, küldönc útján, a szürke és szegény Kolozsvárra. Jólesik, és talán észre sem vesszük, milyen fantasztikus dolog ez. „A tanár úr ugyanis úgy tud figyelni, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga” – írja Turi Tímea. Pedig nem az. Sőt. És hogy számára ez lett a természetes, ahhoz a lap nélkül maradt szerkesztő pozíciója segítette hozzá. Mert figyel változatlanul, de odafigyelését már nem korlátozza, hogy nem kelthet hiú reményeket. Amikor egyetemista lettem 1971-ben, feltűnt egy jellegzetes fejmozdulata, amivel bárkit bármikor meg tudott akadályozni abban, hogy beszélgetést kezdeményezzen vele. Akkor mindenki vele akart beszélgetni, a Tiszatájban megjelenni, jól értesültnek lenni. Jogos önvédelem, de az empátia gátja. Lapját vesztett szerkesztőként figyelmét már nem gátolhatta, nem is gátolja semmi. Mindent elolvas, mindenkihez van egy jó szava, levelet kapni tőle öröm és megtiszteltetés.

Nincs ember, aki ne szeretné a most 90 éves Ilia Mihályt.”