Pénteken pontosan egy éve annak, hogy a parajdi sóbányába betörő víz elérte a létesítmény utolsó épen maradt részét, a Telegdy-részleget. Ekkor vált végérvényesen biztossá, hogy a bánya sorsa megpecsételődött, és ezzel párhuzamosan vált teljesen bizonytalanná a bányában, valamint a helyi turizmusban dolgozók jövője is.

Egy évvel a parajdi sóbánya katasztrófája után még mindig nyomasztó a bizonytalanság a Hargita megyei településen: a bánya továbbra is vízzel telve várja a sorsát, miközben a helyi idegenforgalom szereplői drasztikus forgalom-visszaesésről számolnak be. Az évforduló napján két külön megemlékezést is szerveztek a sóvidéki nagyközségben.

A katasztrófa egyéves évfordulóján, délután 18 órától a lezárt bánya bejáratánál a Parajdi Vállalkozói Szövetség, a Sótörő Egyesület és a Sóvidék-Hegyalja Turisztikai Egyesület közösen hirdetett megemlékezést „A mélyben hagyott Parajd – Sóvidék jövőjéért és a gyógyulásért!” címmel. Az eseményen részt vevő helyiek szerint ez egy fekete nap Sóvidék életében, amelyen koszorúkkal emlékeztek a múltra, miközben kénytelenek szembenézni a jelen súlyos történéseivel, de mégis hittel tekintenek a jövőbe.

Nyágrus László, Parajd polgármestere beszédében hangsúlyozta, hogy a település modernkori történetének legsúlyosabb infrastrukturális és természeti katasztrófájával szembesült akkor, amikor a Korond-patak vize ellenőrizhetetlenül zuhant a sóbánya mélyébe.

„365 nap elteltével is a folyamatosan meghosszabbított vészhelyzetben élünk, és bürokratikus csatákat vívunk azokkal a hatóságokkal, akiknek megoldást kellene kínálniuk. Elveszítettük az altalajt, és vele együtt veszélybe került mindaz, ami Parajdot Parajddá tette: a megélhetés, a turizmus, a jövőnk biztonsága. A legnagyobb teher most a bizonytalanság, amivel a vállalkozók és a bányászok egyaránt szembesülnek. Minden parajdi a saját bőrén érzi a katasztrófa utóhatásait, a túlélésért küzdünk” – fogalmazott az elöljáró.

A polgármester kiemelte, hogy konkrét megoldásokra, kiszámíthatóságra és valós jelzésekre van szükségük ahhoz, hogy a közösség tervezni tudjon. Határozottan elvárja a bányavállalattól, a Salromtól, hogy legyen világos a kommunikációja, mert véleménye szerint a tájékoztatás hiánya, a hallgatás, a ködösítés és a részinformációk kiszivárogtatása csak fokozza a meglévő feszültséget. A helyiek választ akarnak kapni arra, mikorra lesz meg az új bánya, és mennyi időt vesz majd igénybe a kutatás, valamint az új tárna kialakítása. „Nehéz, igazságtalan és fájó tényekkel szembesít ez az évforduló… Elveszíthettük a tárnákat, de a hitünket nem veszi el sem a víz, sem a bürokrácia” – tette hozzá Nyágrus László.

A megemlékezésen felszólalt Reisz Erzsébet, a bánya egykori mérnöke is, aki felidézte a sóbánya több évszázados múltját, valamint saját, 1974 és 1993 közötti munkatapasztalatait és emlékeit. Elmondta, hogy az ő idejükben fokozottan ügyeltek a szakmai követelményekre, a működés biztosítására és a felszínről betörő vizek megfékezésére. Felidézte, hogy az áramellátást biztosító kábelek megléte is mekkora problémát jelentett anno, és óriási gazdasági áldozatok árán finanszírozták a fejlesztéseket – a felvonót például ócskavasként hozták el egy másik, bezárt bányából.

„A bánya nem bocsát meg, a természet megköveteli a tiszteletet” – jelentette ki a nyugalmazott mérnök, felidézve egy korábbi omlást, amely három bányász életét követelte.
Beszédében kitért a föld alatti gyógyító folyamatokra is, hiszen korábban több ezren gyógyultak meg itt a légúti betegségeikből. A föld alatti gyógybázis kialakítása és az ökumenikus templom felszentelése annak idején valósággal berobbantotta a helyi turizmust: a látogatók és a gyógyulni vágyók száma folyamatosan nőtt, a település látványos fejlődésnek indult, Parajd pedig felkerült az országos és a világ turisztikai térképére.

„Csak most, amikor a sóbánya ebben a formájában már nem létezik, most látjuk igazán, mit is jelentett ez a kincs Parajdnak” – zárta gondolatait Reisz Erzsébet.

A rendezvényen a fiatalabb generáció is hangot adott az elkeseredettségnek. Zsombori Tamarisz és Biró Kira nyolcadik osztályos diákok osztották meg gondolataikat az egybegyűltekkel. Beszéltek a bennük lévő szomorúságról, valamint arról a mély nyugtalanságról, amelyet a mindennapokban a szüleik életében tapasztalnak a katasztrófa óta. Feltették a kérdést: milyen lenne még egyszer lemenni a mélybe, megérinteni a sós falat, amely mostanra mintha már csak az emlékeikből épülne fel? Ennek ellenére a fiatalok hisznek abban, hogy a környék egyszer újra megtelik élettel, és a jövőben az ő gyermekeik is megélhetnek majd egy olyan működő sóbányát, amilyet még ők láthattak kiskorukban.

Vákár Judit helyi vállalkozó beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy a településen tartott két külön megemlékezés is jól mutatja: a fájdalom megosztó. Hangsúlyozta, hogy a rendezvénnyel nem temetni szeretnének, hanem kollektíven megélni az egyértelmű veszteséget. Szerinte fejet kell hajtani a bányászok generációi és a természet ereje előtt, ugyanakkor fel kell tenni a kínzó kérdéseket: vajon a kapzsiság vagy a gondatlanság nyitott-e utat a víznek? A helyi közösség tagjai várják a válaszokat arra, hogy ki hozott rossz döntéseket, vagy éppen ki mulasztott el döntést hozni.

„Erőt kell merítenünk a folytatáshoz, ami valójában még el sem kezdődött, hiszen még nem szivattyúzták ki a vizet, és nem épült meg a végleges gátrendszer sem” – hívta fel a figyelmet a vállalkozó.

Vákár Judit szerint az újranyitáshoz szükség lenne a román és a magyar kormány, valamint az Európai Bizottság támogatására is, de a folyamatok jelenleg teljesen átláthatatlanok. Úgy véli, a katasztrófa által hagyott űrt nem lehet pusztán betonnal vagy pénzügyi támogatásokkal betölteni, mert az esemény mély identitásbeli, gazdasági és emberi űrt hagyott maga után. Kitért arra is, hogy a Sószorosban zajló gátépítési és csővezetési beruházások ugyan milliókat emésztenek fel, de a helyieknek mégsem nyújtanak valós biztonságérzetet. Eközben a hatvan hektáros, Európa-szerte egyedülálló természetvédelmi terület teljesen háttérbe szorult a bányamentés mellett, és a kapkodó mérnöki beavatkozások, valamint a nehézgépek felvonulása miatt brutális pusztítást szenvedett el.

„A legmegdöbbentőbb az, hogy egy év után sincs felelősségrevonás, senki nem vállalta a hibákat. A lakosságot nem tájékoztatják, fájóan nagy a csend, és ez a csend nemcsak haragot, hanem félelmet is szül. Mert ha nincs felelősség, hogyan hihetjük el, hogy ez a tragédia nem ismétlődik meg újra? Őszinte beszédre és tettekre van szükségünk” – jelentette ki Vákár Judit.

A megemlékezés hivatalos része a sóbánya lezárt bejáratánál ért véget, ahol a jelen lévő emlékezők elhelyezték a kegyelet és az összefogás koszorúit. A közösség tagjai a nehézségek ellenére azzal a halvány reménnyel távoztak, hogy Parajd elveszített sóbirodalma egyszer még újjászülethet.

Nyitókép: Jánosi Róbert korábbi fotója