Megszólalt a héten az Országútban Incze László és a saját fotóival gazdagon illusztrált cikkében a budapesti Néprajzi Múzeumnak a Liszt Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivál részeként megvalósult Székelyek – Örökség-mintázatok című időszaki kiállítását mutatja be, melyet nemrég Sulyok Tamás köztársasági elnök nyitott meg.

Az október közepétől jövő év augusztus végéig látogatható tárlatról a cikkszerző elmondja: a székelyföldi kurátorok rendezte kiállítás a Magyarországon eddig még soha nem látott, tíz székelyföldi múzeum által őrzött több mint 300 tárgyon keresztül nem mindennapi élményt nyújt a látogatóknak. Ezt úgy sikerül elérni, hogy ez a 700 négyzetméteres, hét nagy témakört felölelő múzeumi bemutatkozás válaszokat keres a következő kérdésekre: „Kik is igazából a székelyek? Mit tudunk Székelyföldről? Milyen elképzeléseink, hiedelmeink vannak a székelyekről? Mi ebből a valóság? Hogyan látják a Székelyföldön élők magukat?”

 „Tamási Áron méltán népszerű regénye harmadik részében az Amerikába utazó Ábelnek a kikötőbe érve be kell számolnia hovatartozásáról. Meg is vallja, hogy ő bizony székely. De visszakérdeznek: „Micsoda nemzet az a székely?” Mire azt válaszolja: „Magyar, csak még annál is jobb.” (…)

 Annak az embernek, aki csak „szimplán” magyar, nem hiszem, hogy oka adódna, hogy az imént idézett mondatot sértőnek vegye. Hiszen közülünk mindenki büszke szűkebb hazájára, szülőföldjére, saját közösségére. A magyar identitást mindig is megemelte az ahhoz a tájhoz, ahhoz a közösséghez való szoros kapcsolódás, elvághatatlan kötődés, amelybe beleszülettünk. Kitörölhetetlen nyomot hagy bennünk, amelyet egész életünkben hordozunk, és büszkén viselünk.

Ugyanakkor, aki jól ismeri a székelyeket, sok igazságot is találhat

Ábel önmeghatározásában, mert századok edzette kitartó és állhatatos élet van belesűrítve ebbe az egy mondatba.”

E szavakkal indította megnyitó beszédét október 14-én Sulyok Tamás köztársasági elnök a budapesti Néprajzi Múzeumban a csak a legnagyobb elismeréssel nyugtázható összefogással megvalósított Székelyek – Örökség-mintázatok című kiállításon. Az eseményről hírt adó MTI-tudósítás alapján, beleértve a magyar államfő beszédének néhány gondolatát is közreadva, erről annakidején lapunk is beszámolt. Viszont e tömör összefoglalót ismertetve, a forrásként szolgáló távirati irodai anyagból sajnos kimaradt az elnöki szókérés fentebb idézett nyitánya. Így aztán csak az ott jelenlévők hallhatták ezt a legnagyobb székely írónktól származó beszédes ábeli öndefiníciót és mindazt, amit ennek apropóján az elnök érzékeltetni akart és tudott is.

Mi több, hadd áruljam el: a mélyen megindító keretes köszöntő zárógondolatai is – és nem véletlenül – hivatkoztak Tamási legismertebb regényhősére. Meggyőződésem, hogy érdemes közkinccsé tenni az államfői köszöntő üzenetértékű fináléját is, mely így hangzott:

„A székely nem remeg meg az újabb és újabb próbatételeknél. Tamási Áron regénybeli Ábelét, aki Amerikába érve már az első kérdezővel megjárta, egy egész bizottság sem tántoríthatta el. Ábel, amikor újból színt kellett vallania, kissé árnyalta is önmeghatározását, miszerint »a székelyek a legrégibb és legeszesebb magyarok, de egyben a legárvábbak is«.

A mondat utolsó megállapításával azonban már vitatkoznék. Bár természetesen értem.

És nem is tagadható el az a történelmi kontextus, amely Madéfalvától a falurombolásig vezet, és bizonyos esetekben tovább is. De ebbe akkor sem lehet – és nem is tudok – belenyugodni. Aki közénk tartozik, az nem lehet árva. Mert nem hagyjuk. Mert a részünk. Mert összetartozunk. Ahogy mostantól a székely múzeumok néprajzi gyűjteményeinek legjava is együtt látható az egész magyarság népi jellegzetességeit bemutató tárlatokkal.” 

Ezek után lássuk magát a cikket, melynek már a bevezetőjéből is kiderül, miért is bizonyul történelmi tettnek a budapesti Néprajzi Múzeum egymásra találása a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeummal és annak külső egységeivel, az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeummal meg a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeummal, illetve a zabolai Csángó Néprajzi Múzeummal, továbbá a Csíki Székely Múzeummal, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeummal, a Havadtői Néprajzi Múzeummal, a Maros Megyei Múzeummal, a székelykeresztúri Molnár István Múzeummal, valamint a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeummal. Mindez pedig elsősorban a vezető kurátornak, Kinda Istvánnak, a Székely Nemzeti Múzeum néprajzos muzeológusának érdeme.

„A hazai múzeumok történetében egyedülálló pillanat, hogy a Székelyföld különböző településein helyben megőrzött tárgyak sokasága egyetlen kiállításban, ráadásul Budapesten találkozik, hogy a történelmi régió sokszínűségét a 19. századi polgárosodástól a 21. századi modernizációig felfedezhetővé tegye. A nagylélegzetű, látványos tárlat 700 négyzetméteren, Zabolától Gyergyószentmiklósig, Sepsiszentgyörgytől Székelykeresztúrig csaknem valamennyi székelyföldi múzeum gyűjteményéből vonultat fel tárgyakat és dokumentumokat: így teszi láthatóvá, hozzáférhetővé, milyen kiemelkedő műtárgyak rejtőznek a határon túli intézményekben. Hét nagy témakör, 77 történet, 14 dokumentumfilm, 100 fotó, 10 múzeum gondoskodik arról, hogy Budapesten bárki elmélyedhessen Székelyföld múltjában és jelenében.”

Méltatva a maga nemében páratlan vállalkozást, Incze László ezt követően arról szól, hogy „a kiállítás igazi hálózati csomóponttá válik a régió kulturális örökségének bemutatása révén”, mivel az egyedi műtárgyak mellett gyűjteményezési tapasztalatok, tudományos kutatásokra támaszkodó muzeológusi koncepciók találkoztak ez alkalommal, és hoztak létre egy új, kreatív alkotást. Ily módon „nemcsak a kiállított anyag mérete és minősége garantálja a rétegzett és sokszínű prezentációt, hanem az együttműködő néprajzos és történész szakemberek eltérő szemlélete, háttere is.”

Szokatlanul formabontó, de mégis jól sikerült elrendezési gyakorlattal is találkozhatunk, mert a kiállítótér impozáns belmagasságával élve a tárlatot kétszintes bejárási útvonal teszi még élményszerűbbé. Így a látogató egy emelvényen sétálhat körbe, ahonnan aztán az egyes témákat, a kiállított tárgyakat, a velük bemutatott mindennapi teendőket más látószögből is felfedezheti, illetve azokat folyamatukban ismerheti meg. Mint rögzíti a cikkírónk: „Ez a sokféleség köszön vissza a kiállítás arculatában is, amelynek vonalkódhoz hasonló emblémája a székelyföldi erdőkre, a helyi viselet mintáira, a székely rovásírás jeleire való utaláson túl titkosírásként is olvasható. A vonalak nemcsak az első pillantásra észre nem vehető különbségekre utalnak, hanem pontos jelentéssel is bírnak.”

Mindezekre remek példázatot is felvillantott egy friss interjújában a gyűjteményes tárlat mindenese, Kinda István, aki a székelykapu merőben szokatlan itteni jelenlétéről a következőket mondta el:

„Eredetileg nem terveztünk egy valóságos, régi székelykaput bemutatni, hiszen a legtöbben láttak már ilyet, ha máshol nem, hát fotókon. Amikor azonban azt a visszajelzést kaptuk a magyarországi kollégáktól, hogy mégsem lenne jó kihagyni a témát, úgy döntöttünk, hogy a szokásostól eltérő irányból közelítjük meg: alkotási folyamatában. Így a látogatók munkapadra fektetve, egy most készülő székelykaput fognak látni.

Az egyik kapuláb már teljesen kifaragott állapotban van, a másikon még csak a gravírozás látszik, a harmadik pedig teljesen megmunkálatlan, ahogy kijött a fűrészüzemből. A kiállítás időtartama alatt a csernátoni faragó rendszeresen eljön majd Budapestre, és dolgozni fog a kapun a látogatók gyűrűjében, így az csak a kiállítás zárására lesz teljesen kész. Mellette pedig bemutatunk egy tizenöt perces kisfilmet egy ugyanebben a műhelyben készülő másik kapu összeállításáról, kifaragásáról, felállításáról. A központi tárgyon keresztül a székelykapu több évszázados hagyományáról is beszélünk, ami ma is él és továbbadódik, hiszen a kapufaragó a saját kisfiát is elhozza majd, és együtt fejezik be a munkát.”

Persze a készülő székelykapu nem az egyetlen méretes kiállítási tárgy, hisz abban is előzménytelen ez a kiállítás, hogy azon ritkán látható nagy tárgyakat is a közönség elé tár. Ilyen például Szörcse református templomának 1622-es harangja, egy Fordson traktor, az egyetlen fatörzsből kivájt 18. századi gabonatároló edény, a borvizes szekér, a több mint 3 méter hosszú festett padláda vagy az a szekrény, melyet négy különböző, 1770 és 1880 között készült festett bútor újrahasznosított elemeiből építettek meg. Nyílván más megközelítésből, de éppígy impozáns méretűnek számít Csató Ágoston gazdag, amerikás dokumentum- és fotóhagyatéka is.

A cikk egy újabb passzusából az is megtudható, hogy napjaink Székelyföldje is kellően meg hitelesen kerül bemutatásra a tájegység seregszemléjén:

„De a jelenkor emblematikus tárgyai sem maradtak otthon: 2024-es borvizes műanyag flakon jelzi a borvizek vasas összetételét - nem csoda, hogy a bibarcfalviakat rozsdásbelűeknek csúfolták. A humoros darabok mellett, mint a fallikus fogantyúkiképzésű pálinkamelegítő lábas, a Székelyföld szívszorító történeteit elmesélő tárgyak is megszólalnak. Az 1981-es csíki hozomány, amely egy olyan menyecskének készült, aki gázrobbanás során életét vesztette, mielőtt férjéhez kiköltözhetett volna Budapestre.

A cséplőgépbe esetett leány balladatípusának csíkmadarasi példája már boldogabb vizekre evez: kiderül, hogy a szájról szájra terjedő tragikus népköltemény főszereplője az 1930-as években történt baleset után csodás módon felépült, férjez ment és gyereket is szült.  A gazdálkodás hagyományain túl a kiállítás bevezet a gasztronómia regionális sajátosságaiba, a vallás és a vallásosság helyi gyakorlataiba, a kézművesség és a háziipar lokális örökségébe, így mutatva fel a megmaradás lehetséges sarokköveit.”

Mifelénk köztudott, de a pannóniai olvasóknak, legalábbis egy jelentős részének még mindig nem fölösleges elmondani, amit Incze László írásában külön is hangsúlyozni kívánt: „A 21. századi Székelyföld – Románia részeként – egységes régióként határozza meg önmagát. A kiállítás három romániai megye (Hargita, Kovászna és Maros) magyarok lakta vidékét hozza közel a látogatókhoz, miközben a székely kultúra folyamatos átmenetiségét, természetes dinamikáját is megfoghatóvá teszi. Az állandó változás, a haladás, az innovatív gondolkodás, a tradíció ereje visszatérő motívum, legyen szó termelői technológiákról, tárgyi kultúráról, szokásokról, öltözködéskultúráról vagy az életmód más területeiről.”

„De az sem marad rejtve, – teszi hozzá – hogy a Székelyföldön élők az élet sodrásában mindig alakították és alakítják ma is a tárgyi és szellemi kultúrát az igények, trendek, lehetőségek szerint.”

A zárszóban végül e bemutatkozás kvintesszenciáját fogalmazza meg Incze, amikor valóban a legfontosabb lényeg, az a bizonyos „quinta essentia" rögzül:

„A kiállítás azt is vizsgálja, egészen a jelenkorig, milyen stratégiai szerepe van a magyar és azon belül a székely identitás(ok) megőrzésében a népi kultúra jelenségeinek, a szokásoknak, a hagyományoknak, a vallásnak. A Néprajzi Múzeum kiállításának nem célja lebontani a székelyekről, a Székelyföldről kialakított képet, hanem olyan kalandot kínál, amelyet végigélve a látogatók szerteágazóbbá, összetettebbé formálhatják korábbi elképzeléseiket.”