Megszólalt a héten az Országút legújabb számában két történész L. Balogh Béni és Marchut Réka, akik beszámoltak arról, hogy magyarországi, romániai és franciaországi történészek mutatták be legújabb kutatási eredményeiket a HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézete még májusban, a Nemzetképek: magyarok románokról, románok magyarokról a 19. századtól napjainkig címmel rendezett konferencián.

„A magyar betegesen büszke, kimondottan gyanakvó, elhamarkodott. Legcsodálatosabb kvalitása a hazaszeretet, csakhogy ezt is eltúlozza, és saját nemzete imádatát más nemzetek lekicsinylésével köti össze.”

Az egykori tudományos akadémiai kisebbségi kutatóintézetből lett, és nem éppen a legszerencsésebb módon átkeresztelt budapesti szakmai műhely szerintem legizgalmasabb ez évi nemzetközi konferenciájának egyik romániai résztvevőjétől hallhatták a jelenlévők, köztük jómagam is e szavakat. Nicoleta Hegedüs, a kolozsvári George Bariţiu Történeti Intézet tudományos kutatója fogalmazott így, amikor az erdélyi románok dualizmuskori magyarságképéről értekezett.

Az ő előadása, amely arról szólt, hogy a magyarságkép az egyik olyan nemzetkép az 1867 utáni román köztudatban, „amely a legmélyebb érzelmi töltettel rendelkezik, és leírásában a legnagyobb szenvedély és indulat tükröződik” – csak egyike volt azoknak az el- és továbbgondolkoztató prezentációknak, amikkel ott szembesülhettem. Utólag is csak egyetérthettem a tanácskozásról annakidején beszámoló 24.hu-s kollégával, Bihari Dániellel. Ugyanis rá is nagy hatással voltak a kincses városból jött historikus által elmondottak. Ezért is nem véletlenül indította a tudósítását a bevezetőmben idézett előítéletes felfogással, illetve azzal a megállapítással, miszerint „A nemzeti ébredéssel mondhatni sorsszerűen kerültek ellentétbe az egyenjogúságot követelő románok, és a nemzetállamban gondolkodó magyarok. A románok magyarságképe a 19. század második felében erős sztereotípiákból és kortárs tapasztalatból táplálkozott, ez az egyik olyan nemzetkép, amely a legmélyebb érzelmi töltéssel rendelkezik.”

Az L. Balogh Béni-Marchut Réka történészpárosnak a friss Országútban közreadott Magyar–román nemzetképek címet viselő beszámolója, melyet ezúttal kívánok bemutatni, szintén kiemelten foglalkozott Nicoleta Hegedüs értekezésével. Elmondták róla, hogy „a történeti antropológia módszerével mutatta be a különböző sztereotípiák alakulását, a dualizmuskori publicisztikákban, emlékiratokban és történetírásban. Főleg a politikai színezetű írásokban a magyar a „hagyományos ellenség” bevett toposzává válik, soha sem főszereplőként, hanem csak mellékszereplőként, de mindig az erdélyi románok életét megkeserítő elemként. A magyar–román közeledés nem jelent meg sikertörténetként, hiszen a „magyaros” életmód zülléshez és elidegenedéshez vezetett.”

Persze a többi ott felszólaló mindegyike tudása legjavát adva, szintén érdekfeszítő előadásokkal ajándékozott meg bennünket. Már előre sajnálom, hogy a terjedelmi korlátok miatt nem vállalkozhatom a szerzőpáros részletekre kiterjedő tájékoztatójának a teljes bemutatására.

Mindenekelőtt arra kell kitérnem, ami a tanácskozás kezdetén elhangzott és egyszerre volt a rendezvény küldetési nyilatkozata és fogódzó mindenki számára: „A konferenciát megnyitó Bárdi Nándor azzal keretezte a tematikát, hogy felvázolta: a különböző konferenciák, tudományos és kulturális események miként hatnak a magyar-román együttélésre és egyúttal nemzetképeink alakulására. A konferencia résztvevői tehát nem csupán letűnt korok nemzetképeit vizsgálják, hanem ők maguk is alakítják e képet.”

A szimpózium plenáris előadója Romsics Ignác akadémikus volt, aki kifejtette: „Nemzetképről akkor beszélhetünk, ha már van nemzet. Ez nem elvont fogalom, hanem történeti konstrukció, és mozgatórugója a nacionalizmus." (…) A politikai értelemben vett nacionalizmus egy meglévő állam kereteinek védelmét éppúgy szolgálhatja, mint azok lerombolását saját állam létrehozása céljából. Tulajdonképpen ez a gondolat lehet a vezérfonal a magyar–román viszony elemzésében és interpretálásában, hiszen a XIX. században párhuzamos nemzetépítés zajlott, a magyaron kívül a Kárpát-medencében élő nemzetiségek között mindegyiknél, így a románoknál is megtörtént.”

Az erdélyi román nemzetiségi mozgalomban a kiegyezés előtti években kialakult magyarságképről előadó kolozsvári historikus, Mádly Lóránd úgy látta, „Az egyre erősödő magyar nacionalizmus az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban a nemzetiségek részéről komoly sebet kapott.” Szerinte „ez a traumatikus élmény befolyásolja mind a mai napig az együtt élő etnikumok életét és az egymásról alkotott nemzetképeket is. A „rebellis magyar” képe is ekkor erősödött meg. De ekkor alakult ki az is, hogy a román nemzetiségi mozgalom zászlóvivői az erdélyi görögkatolikus egyházi és jogászi elitből kerülnek ki, ahogy a Nagy-Románia megalakulásában tevékeny erdélyi román politikusok is.”

Hasonlóképpen kulcsfontosságúnak ítélte 1848/49 szerepét a magyar–román nemzetképek alakulásában magyar nyelvű előadásában a francia Floutier Jérémy egyetemi oktató, aki Nantes-ban és Szegeden is tanít. Ő arról értekezett, miként volt jelen a forradalom és szabadságharc az 1945 utáni magyarországi és romániai tankönyvekben, abban a korban, amikor a nemzet fogalma mind a magyar, mind pedig a román felfogásban átalakult. Cikkíróink ekképp sommázták a francia felszólaló legfontosabb következtetését: „A nemzetfogalom tartalmává a plebejus nemzet vált, de míg Magyarországon a nacionalizmus valóságos szitokszóvá lett, Romániában a nemzeti kommunizmus időszaka köszöntött be.” Arról is beszámoltak, hogy a francia történész rámutatott, az ideológiai alapú testvériség nem jelentette a múlt elrendezését, továbbá az új rendszer kíméletlenül fel- és kihasználta a történelmet, hogy érvényesítse saját politikai érdekeit.

Nem kevésbé kötötte le a figyelmünket az, amit az ELTE Román Filológiai Tanszékének docense, Ábrahám Barna a „renegát” Moldován Gergely (Grigore Moldovan) életútjának felelevenítésével tárt elénk, aki egy kettős identitású hungarus tudatú erdélyi román etnográfus, irodalomtörténész, egyetemi tanár és újságíró volt. E kettős tudatának logikus következménye lett főleg az 1892-es román memorandum elutasítása után, hogy joggal érezhette magát „hontalannak”, mert románnak nem volt eléggé román, magyarnak pedig nem volt eléggé magyar.

Nemcsak a fentebb szóbahozott memorandum-ügy borzolta fel az 1890-es években a magyarok és románok kedélyét, hanem a millenniumi ünnepségsorozat is. Ifj. Bertényi Iván azt vette górcső alá, hogy ebben az évtizedben hogyan néztek ki a magyar–román viták osztrák–magyar tükörben, azaz a Monarchia bukaresti követségének jelentései alapján. Elmondta: a diplomáciai iratok arról tanúskodnak, hogy az egymásról alkotott nemzetkép alakulásában a kettős állam egyikének primer érdekei érvényesültek, mert Bécs elsődleges célja a szövetséges Bukaresttel kialakított jó viszony ápolása volt, aminek alárendelődött a nemzetiségi kérdés.

A cikkszerzőink kitérve Romsics Gergelynek a Jancsó Benedek és Tisza István közötti 1918-as kapcsolatára a bukaresti béke utáni vélt győzelem hónapjaiban, azt tartotta érdemesnek kiemelni: a két személyiség közötti konfliktust az okozta, hogy míg Jancsó úgy vélte, eljött annak az ideje, hogy a soknemzetiségű Magyar Királyságban biztosítani kell a magyar szupremáciát, és ennek kell alárendelni a fenntartható geopolitikai rend kialakítását, a politikai tapasztalatai birtokában Tisza bölcsebb volt. Ő már tudatában volt annak: „1918-ra a magyar politikai elitek a románság kérdésében válaszúthoz érkeztek, s a háború okozta sokkok és kollektív traumák, antagonisztikusabb, konfliktusok által terhelt világkép megerősödéséhez vezettek.”

Az egész napos konferencia előadói között, hisz ők is kitűnő szakemberek, természetesen ott volt a két cikkíró is. Be is számoltak egymás szókéréseiről.

Marchut Réka, a Kisebbségkutató Intézet tudományos munkatársa a Trianon révén létrejött Nagy-Románia egyik legjelentősebb erdélyi politikusáról, a szilágybadacsonyi otthona okán „badacsonyi szfinxként” is emlegetett Iuliu Maniuról értekezett. Előadásában arra fókuszált, hogy „a román nemzeti érdekeket mindvégig következetesen védelmező politikust mind a magyar, mind a román történelmi emlékezet elsősorban a „nagy egyesülés építészeként” tartja számon, miniszterelnöki tevékenysége azonban mindeddig csak másodlagos figyelmet kapott”. Mint olvashatjuk a cikkben, pótolva ezt a hiányosságot, a kutató kitért a Maniu-jelenség egyik, kifejezetten meglepő vonatkozására is: egyszerre tudott a magyarság politikai ellenfele lenni és a magyar emberek barátjának is bizonyulni.

L. Balogh Béni – szintén a Kisebbségkutató Intézet tudományos munkatársa – Petru Groza Erdély- és magyarságképe című előadásáról a kolléganője elmondja: azt a rendkívül színes egyéniséget sikerült hitelesen bemutatni, „akit gyermek- és ifjúkora óta elválaszthatatlan szálak fűztek a magyarsághoz. Életútja jól illusztrálja, hogy miként lehetett valaki a XX. századi Erdélyben egyszerre magyarbarát, a magyar–román közeledés őszinte híve és a román nemzeti célok megvalósításáért elszántan küzdő nemzetépítő.” Akiről még mindig pozitív kép él az idősebb magyarok egy részének emlékezetében.

A két világháború között Romániában működő magyar pártról, a MADOSZ néven ismert Magyar Dolgozók Országos Szövetségéről, amely eszmeiségében ugyan szorosan kötődött a magyarországi népi mozgalomhoz, de politikai irányultságát a bolsevizmust exportáló Komintern és a neki alárendelt Kommunisták Romániai Pártja határozta meg, Főcze János adott elő. A gyimesközéploki születésű budapesti levéltáros hangsúlyosan kitért arra, hogy a magyarországi revíziós politikával szembehelyezkedő madoszosok románság- és Erdély-képét leginkább a szovjet akarat és a nagypolitikai történések befolyásolták. 

A kolozsvári Történeti Intézetből érkezett harmadik kutató, Ovidiu Traşcă arra a kérdésre kereste a választ, hogy a második bécsi döntést követően miként alakult a dél-erdélyi magyarok sorsa. Példák révén bizonyította: az államfő névrokona, a Mihai Antonescu vezette kormány diszkriminatív politikájának következményeként az itteni magyarok sorsa súlyosan megromlott 1940 és 1944 között. Azt se hallgatta el, hogy a magyarellenes intézkedések nagy részét retorzió gyanánt foganatosították, válaszként Budapestnek az Észak-Erdélyben megtörtént hasonló kezdeményezéseire.

A székelyföldi helyzetre két előadás is kitért, amelyről a szerzőpáros a következőket kívánta elmondani:

„Antal Róbert-István a Román Kommunista Párt soraiban legmagasabb pozíciót elért, székely származású Vasile Luca (Luka László) élettörténetét mutatta be. Meggyőzően bizonyította: a hivatásos forradalmár lokális (székely) identitáselemei, dogmatikus marxizmusa és magyar nemzeti identitása között nem volt nagy ellentmondás. A Székelyföldön élő románságról, az ottani románok nevében fellépők és megszólalók önreprezentációjáról szólt Zahorán Csaba, aki elmondta, a székelyföldi románok ügye az első világháborút követő impériumváltással vált nemzetpolitikai kérdéssé, és bizonyos szegmenseiben máig is az.”  

A budapesti országos levéltárból, illetve az itteni közszolgálati egyetemről érkezett történészek szókérései után következett a konferencia záróelőadása, melyben újra Bárdi Nándort, az ő újszerű megközelítésekben bővelkedő értekezését hallgathattuk meg a magyar történetírás 1920 utáni Románia-képéről.

Remekbeszabott okfejtését ekképp sommázták a cikk szerzői:

„Négy nagy korszakot és közel egy tucat, jórészt generációs, különbözően pozícionált szerzői kört különböztetett meg. A tematikákat tekintve sztereotipizációs, kisebbségvédelmi, a közös múltra koncentráló, a román plurális hagyományokat feltáró, illetve a román modernizációt vizsgáló megközelítéseket különített el. Végül a Romániára, az Erdélyre és a magyar–román kapcsolattörténetre vonatkozó alapművek szemléletét tekintette át.”