Hármas ünnepet ültek a hétvégén Zsibón. Megemlékeztek az 1848-as forradalomról és szabadságharcról, megünnepelték a zsibói Wesselényi-szobor 20 éves fennállását, és megrendezték a VIII. Zsibói Magyar Napokat.

„Mind a három esemény Zsibóra jelentős hatással van, de a legfontosabb mozzanata ennek a hármas eseménynek a szobor felállításának 20. évfordulója” – mondta Sárközi Pál városgazda, egykori tanácsos és alpolgármester. Visszaemlékezve a szoborállítás kezdetére elmesélte, hogy nem volt zökkenőmentes, nem volt könnyű, nagyon sok áldozatot igényelt, és volt egy kicsi félénkség is bennük, mert a demokrácia még gyerekcipőben járt az 50 év kommunizmus után. Meg kellett szokni, hogy szavuk van, meg kellett tanulni hallatni a szavukat, és vigyázni az értékeikre. De biztatással, segítséggel, odaadással mindez sikerült, és áll a szobor. „Az első változat kőből lett volna, aztán amikor megláttuk az agyag változatot, mindenki azt mondta, akármi legyen is az ára, megpróbáljuk bronzból kiöntetni. Be kellett szerezni a bronzot, az öntőmestert, igaz, hogy nem egy év alatt, két év alatt, hanem majdnem két és fél év alatt, de elkészült a szobor, és 2004. március 14-én, a 15-ei ünnepségek előestéjén felavattuk. Mert nekünk fontos!” – mesélte Sárközi Pál.

Zsibó történelme a 16. századtól összefonódik a Wesselényi családdal. A legjelentősebb változásokat, módosításokat itt kezdték el: a jobbágyfelszabadítást, a zsibói ménest, amely híres volt egész Európában, és amelynek a tartása apáról fiúra szállt, ez mind Zsibóhoz köthető. Szomorú események is fűződnek a városhoz: a Rákóczi szabadságharc, 1705-ben itt volt az egyik vesztes csatája Rákóczi Ferencnek, illetve 1849-ben Kazinczy Lajos ezredes vezényletével itt tették le utoljára a fegyvert a szabadságharcos honvédek. „Minden adott Zsibónak arra, hogy történelmi hely legyen, és ezért harcoltunk és küzdöttünk, hogy Wesselényi-szobor álljon itt, Zsibón” – emelte ki a városgazda.

Bogdán Zsófia óvónő elmondta, kicsiny városuk hatalmas szülöttjének szobra rendületlenül áll ma már a viharban, forró napsütésben a református templomkert bejáratánál. 20 éve őrzi a várost, emlékeztetve az arra járókat, hogy büszkék lehetnek dicső múltukra, azokra az értékekre, amelyeket ő és a márciusi fiatalok képviseltek.

Előadások és visszaemlékezések

A hétvégi 8. Zsibói Magyar Napokon tudományos előadást tartott Dr. Egyed Emese, a kolozsvári BBTE Bölcsészettudományi Karának professzora Művészetszemlélet, művészetpártolás a hadadi Wesselényi családban és Dr. Czégényi Dóra, a kolozsvári BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézet oktatója Ifj. báró Wesselényi Miklós, a „renitens-reformer” címmel.

A délelőtt folyamán a szobor állításának mozzanatai elevenedtek meg a filmvásznon, felelevenítve az egykori időket és körülményeket. Csatlós Sándor, a Wesselényi Társaság elnöke megköszönte mindazoknak, akik megálmodták és valóra váltották azt az álmot, hogy szobrot állítsanak Zsibó híres szülöttjének, báró Wesselényi Miklósnak, az árvízi hajósnak. A vászonról visszamosolygó arcok közül sokan már nincsenek közöttünk – mondta –, de az ő tenniakarásuk, munkásságuk, makacs kitartásuk, magyar mivoltuk méltó vállalása elismeréseként arra kérte a jelenlévőket, hogy fejhajtással és egy perc néma csenddel emlékezzenek rájuk, így fejezvén ki a jelenkor köszönetét.

Seres Dénes parlamenti képviselő, akkori szenátor felidézve az elmúlt két évtizedben történteket elmondta, jó érzés visszatekinteni azokra az időkre, ami ma már történelem. „Valamikor a ’90-es évek elején közösségünkben megfogalmazódott az a nagyszerű elvárás, hogy emlékhelyeket állítsunk, hiszen közel 50 évig nem lehetett emléket állítani se hőseinknek, se nemzetünk nagyjainak, mert az akkori rendszer nem pártolta az ilyen kezdeményezést. Az elvárás megvolt, de az egykori lelkész szavaival élve, »még kenyérre is alig volt pénz«. Aztán ahogy telt az idő, emléket állítottunk hőseinknek, nagyjainknak, Arany Jánosnak, Petőfinek, Báthorynak, majd 2002-ben 100 éves lett a Wesselényi-szobor, és elmentem az akkori megyei és városi vezetőséghez, mondván, urak, ideje lenne megkoszorúzni Wesselényit. Csodálkozva néztek, hogy mit jelent ez a kérés. Merthogy nekik is legalább annyi köszönni valójuk van Wesselényinek, mint nekünk. »Az a baj, hogy nem olvastok történelmet, és nem ismeritek a saját történelmeteket, merthogy a tisztelet nem lehet csak egyoldalú. A tiszteletnek kölcsönösnek kell lennie. Ha tiszteljük egymás érzelmeit, akkor az együttélés már sokkal magasabb szinten van. Gyertek koszorúzni! «, hívtam, és eljöttek. És azóta minden március 15-én eljönnek. Majd jött egy elképzelés, hogy haza kellene vinni Wesselényit. Néhányan a szélsőséges pártok részéről azt mondták, hogy a zilahit vigyük haza. Márpedig azt nem lehet! És attól kezdve mindent megtettünk annak érdekében, hogy az ott maradjon, és egy újat állítsunk Zsibón. Elkezdődött a szervezkedés, és vettük a vándorbotot, mert akkor még nem volt pályázati lehetőség. Sokba került a szobor, vívódásból is volt elég, hogy milyen legyen, hogyan legyen, sok töprengés övezte míg megállapodtunk, hogy: na így, majd többször kijavíttattuk, míg eljött a nagy nap, és felállítottuk. Március 14-ét soha nem feledjük. Ha máskor tartjuk, talán az idő elmosta volna, de így nem” – emlékezett vissza a képviselő.

A délelőtt folyamán Kovács-Kuruc János nyugalmazott történelemtanár és Molnár Endre nyugalmazott református lelkipásztor is elmondta gondolatait, meséltek az akkori emlékekről. A felidézések után Csatlós Sándor emlékplakettel köszönte meg mindazoknak, akik valamilyen módon hozzájárultak a szobor létrejöttéhez. A múltidézést követően az ünneplők átvonultak a templomkertbe, ahol a koszorúzást megelőző beszédében Sárközi Pál RMDSZ-elnök megfogalmazta: „Ismerjük a múltat, éljük a jelent, de nem tudjuk, mit hoz a jövő. A 20. században a népesség aránya megváltozott, a mi hátrányunkra. Sokunkban most felvetődik a kérdés: lesz-e koszorú a 100. évfordulón itt Zsibón, a Wesselényi-szobor talapzatán, s ha igen, milyen színű?”. Az ünnepség kulturális műsorral zárult, fellépett Marosán Csaba színművész, a Terbete néptánccsoport és a zsibói gyerekkórus.