Egy évvel ezelőtt, január 7-én este gyulladt ki és égett le a csíksomlyói Somlyó utcai romatelep egy része. Az események évfordulója előtti napon látogattuk meg a közösséget. A helyszínen járva az volt az érzésünk: az elmúlt év úgy szaladt el a telep lakói felett, hogy nem történt jelentős előrelépés, változás a helyzetükben. A somlyói romák jövőkép és igazi remény nélkül élik mindennapjaikat és annak is örülnének, ha néhány mobilvécé kerülne a telepre és nem kellene térdig sárban járniuk a házak között.

Országot-világot bejárták az egy évvel ezelőtti események képei. A téli éjszakában menekülő, javaikat mentő roma családok látványa mélyen beleégett a csíkszeredaiak emlékezetébe, de az egész ország felkapta a fejét a szerencsétlenség láttán. A katasztrófa, amelynek nyomán több mint 250 ember lakhatása vált bizonytalanná, a kezdeti napokban nagymértékű szolidaritást váltott ki országszerte.

A kezdeti segítőszándék azonban hamar átadta a helyét a kétkedésnek, a türelmetlenségnek. A megoldást sürgető hangok azóta sem csitultak, aminek egyik kiváltó oka, hogy a tűzkárosultak közül mintegy 100 személy még egy év elteltével is az ideiglenesnek nevezett szálláshelyen, az Erőss Zsolt Arénában éli mindennapjait. Számukra újabb ideiglenes megoldást jelenthet a helyi önkormányzat által tervezett krízisközpont megnyitása, ám a telepen maradók helyzetére nem körvonalazódik hasonló megoldás.

Csendesen ébredezett a Somlyó 33 néven elhíresült romatelep lakossága csütörtökön délelőtt. A nagyobb gyerekek már elmentek iskolába, a kisebbek egy része már az utcán töltötte az idejét, ahogyan ez megszokott látvány az ide érkezők számára. Az apróbbak közül volt olyan, aki csak pizsamában és téli csizmában rótta az utat, a maszatos arcok mögül kíváncsi szempárok villantak ránk. Az apró házak között tett sétánkhoz azonnal kisebb gyereksereg csatlakozott, egymás szavába vágva igyekeztek beszámolni életük fontos dolgairól. A nagyobb (6–7 éves) lányok főzőtudományukkal, a fiúk inkább focitudásukkal büszkélkedtek, miközben bejártuk a telep egyetlen utcáját.

A helyzet változatlan

Az elmúlt egy évben ígértekből nem volt hiány, ám a Somlyó utcai romák helyzete szemmel láthatóan keveset változott. Az egy évvel ezelőtt leégett házak helyén új építmények emelkednek. Az időközben felbukkanó felnőttek elmondták: tároló helyiségeket, fásszíneket építettek a kalyibák helyén, hogy legyen, ahová elpakolni a téli tűzifát és mindenféle egyebet.

Egy fiatalember éppen rossz babakocsit tett be az egyik fészerszerű építménybe, mint elmondta: ócskavasat, hulladékot gyűjt, annak az eladásából tesz szert némi jövedelemre. A romák egymástól is lopnak, mondta egy másik férfi nevetve, ezért igyekeztek többen valami zárt tárolót építeni, amire az őszhöz közeledve hallgatólagosan az önkormányzat is áldását adta. Lakni nem lehet az új építményekben, néhányan disznót nevelnek a deszkafalak között.

Az egyik férfi érdeklődésünkre hosszan sorolta a hiányosságokat. A telep közepén húzódó területen megállt a víz, térdig süllyed a sárban, akinek arra vezet az útja. Ígéretet kaptak az önkormányzattól, hogy feltöltik, ám csupán a házak elé jutott némi törmelék, a sártenger megmaradt. A házak előtt egy-egy szekér, lószerszám, bútordarab és elképzelhetetlen mennyiségű szemét.

Az összképen az sem javít, hogy több ablakban mikulásos vagy karácsonyi dekoráció virít, egy-két ajtón koszorú díszeleg. Beszélgetőtársunk lakásába is beinvitált, odabent felesége a legkisebb gyermeket szoptatta éppen. A családtagok egy része még az arénában lakik, ők nyolc hónapot töltöttek a sportcsarnok falai között, mire újra lakhatóvá tudták tenni a házukat. A férfi közben néhány hétig Németországban vállalt idénymunkát, így lassan helyrehozták a házacskát.

Időközben megérkeztek a Máltai Szeretetszolgálat önkéntesei. A telepen minden hónapban egy alkalommal a szolgálat felügyelete mellett takarítást szerveznek. Éppen erre a csütörtökre esett a szemétszedés ideje, a máltais fiatalok szemeteszsákokat, gumikesztyűket osztottak szét a gyerekek között, majd maguk is belevetették magukat a munkába. Volt is, mit összegyűjteni, fél óra alatt nyolc-tíz hatalmas szemetes zsák telt meg a szétdobált hulladékkal. A zsákokat a telep végén kihelyezett konténerbe dobták. Mint elmondták: az is nagy eredmény, hogy egyáltalán heti egy alkalommal elszállítja a konténerbe összegyűlt szemetet a helyi köztisztasági vállalat.

Miért kell külső biztatás?

A mozgolódásra a felnőttek közül is egyre többen megjelentek, néhányan vesszőseprűt ragadtak és maguk is csatlakoztak a takarításhoz. Egy ismerőséhez látogatóba érkezett férfi inkább csak úgy magának tette fel a kérdést: vajon miért csak akkor történik ilyen, ha valaki odamegy a telepre, maguktól miért nem fognak neki?

A kérdésre a helyiek próbálnak választ adni a maguk módján. Reménytelen helyzetében minden telepen élő ember megpróbál a maga kis életterére koncentrálni, ám a közösség dolgaira, a környezetre kevésbé jut erő, figyelem. Ugyanakkor több külső segítségre számítottak az elmúlt évben. Elmondták: a sár megszüntetése mellett örülnének néhány szemetesnek és nagy szükség volna mobilvécékre, aminek hiányában a házak között néhol valóban elképesztő körülményekkel találkoztunk.

Csatlakozott hozzánk időközben a csíkszeredai önkormányzat szociális igazgatóságának munkatársa, aki hetente több alkalommal kilátogat a telepre, igyekszik felmérni az igényeket, gondokat és közvetíteni a közösség szükségleteit a városháza felé. Sorra szólították meg a közösség szószólói. Ki a lakásán szeretne renoválást végezni, ki az áramot szeretné másképp beköttetni, de akadt olyan is, aki a jogosítvány megszerzésének támogatott módjáról érdeklődött.

Merre tovább, Somlyó 33.?

A jövő bizonytalansága határozza meg a Somlyó utcai romák hangulatát. Számos kérdés maradt a levegőben megválaszolatlanul az ottani beszélgetéseink nyomán. Meddig maradhat meg egyáltalán a telep? Az ott lakóknak is lesz-e helye a tervezett krízisközpontban? Megjavíthatják-e egyáltalán a házaikat, érdemes-e kis pénzüket ebbe ölni? Mikor jöhet el az az idő, hogy emberi körülmények között élhetnek és nem egy közösség normáinak fogságában?

A romák rendetlenek, mondták, de ha külön, akár családonként próbálnának meg boldogulni, talán több esélyük volna a megnyugtató jövő kialakításában. Ám újabb kérdések sorakoznak: hogyan, miből, merre lehetne kitörni a telep valamilyen szinten biztonságot jelentő csapdájából? Válaszok egyelőre nincsenek, az élet folyik tovább a maga medrében.

Búcsúzóul bekukkantottunk a Máltai Szeretetszolgálat telepi kirendeltségéhez, ahol éppen gyerekfoglalkozások kezdődtek az udvaron felállított konténerben. A roma gyerekek körülülték az apró asztalokat, kézművességhez készülődtek az önkéntesek segítségével. A legkisebbek reménye talán az lehet, hogy ha időben a hónuk alá nyúlva nem hagyják, hogy a romatelep több évtizedes öröksége a nyomorban tartsa őket. Szemléletváltás nélkül ugyanis ugyanazt az életet fogják élni ők is, mint szüleik, és ugyanazt adják majd tovább gyermekeiknek is. És ezzel a kör bezárulhat újra és újra anélkül, hogy valódi megoldások születnének.