banner_sMBIsrBw_GOOGLE_970x250_2.gif
banner_nwQSwVIi_GOOGLE_728x90.gif
banner_5A50eRU8_GOOGLE_300x250.gif

Burjánzanak az előítéletek a somlyói tűzeset kapcsán – szociológus válaszol a háborgóknak

A somlyói romatelep tűzesete kapcsán hatalmas összefogásnak lehettünk szemtanúi. Ám a támogató magatartás mellett jócskán megjelentek a közösségi médiában azok a kommentek is, amelyek a „romatelep-jelenségeket” firtatták. Horváth István szociológust a leggyakrabban elhangzó kifogásokkal, előítéletes megnyilvánulásokkal és értetlenkedésekkel szembesítettük: kérésünkre igyekezett válasszal szolgálni a háborgóknak is.

Szociológusként hogy látja, mi jellemző a romatelepekre, a romák életvitele mi mindenben különbözik a megszokottól? Van rá mód, hogy ezek ismeretében békésen éljen egymás mellett a kisebbség és a többségi társadalom?

A romatelepek országos szinten összetett és változatos képet mutatnak: egyrészt láthatunk viszonylag tehetős, stabilan felépített házakat, másrészt ott vannak az alapvetően domináns nyomortelepek, amelyeket a zsúfolt építkezés, a rögtönzött épületek határoznak meg. Szakszóval ezek a látható prekariátusok, olyan helységek, amelyek létbizonytalanság köré szerveződnek. A székelyföldi magyarnyelvű romatelepekre többnyire a rossz minőségű építkezés, a zsúfoltság, a silány lakásminőség jellemző, illetve a kettős alárendeltségi helyzet: ha valaki roma és még magyar nyelvű is, nagyobb eséllyel szegényebb és valószínűleg negatívabbak az életviteli körülményei, mint más romáknak Romániában.

Egy ilyen típusú élethelyzet, amely rengeteg marginalitási elemmel jár, nehezen integrálható egy-egy falu, település életébe: különféle megoldásra váró fennakadás adódik az eltérő életkörülményekből, így az együttélés sok szempontból is problematikus. Elegendő csak arra gondolni, hogy a települések egy részén, ahol a romatelepek elhelyezkednek, nincs csatornázás, nincs egyértelmű jogviszony a telket illetően, és ez a környéket, a szomszédságot zavarja.

Gyakran mondogatjuk, hogy „milyen szép lenne, ha békésen élnének együtt az emberek”, de az ilyesfajta lemaradások alapvetően nehezen összeegyeztethetőek. Ha nem tudjuk ezeket az embereket integrálni, a jövőben is fennmaradnak a gondok, hiszen nem várhatjuk el, hogy a környezetük azt mondja, „a nyomoruktól eltekintve mi szeretjük őket”. Nem fognak feltétel nélküli elfogadással viszonyulni a romákhoz, mert nagyon sok esetben ezeket a térségeket az angol „no-go zone” kifejezés mentén közelítik meg, és az él a köztudatban, hogy a romatelepek olyan terek, amelyeken nehéz átjutni egy nem odavalósi embernek, ezért jobbnak látják inkább elkerülni őket.

Fotók: Gábos Albin

Megjegyezném, a közhiedelemmel ellentétben a nomadizmus nagyon kevés romára jellemző mostanság Romániában: a telepek éppen arról tanúskodnak, hogy stabil életmódot folytatnak lakóik. Előfordul, hogy több helyen is megfordulnak, de ez még mindig csak a mobilitásukat takarja. A csíksomlyói telepről már 15 évvel ezelőtt is jelent meg elemzés, tehát több évtizede viszonylag stabil populációról beszélhetünk, akik a különböző rokonsági hálózatok mentén mozognak ugyan, de ez minden népcsoportra jellemző.

Krízishelyzetként jellemezte a városvezetés a kialakult állapotot, hiszen a mentés mellett a következő hónapokra az ideiglenes elszállásolást is biztosítaniuk kell. Sokak szerint ugyanez nem történik meg, ha a magyar közösség tagjait éri ilyesfajta kár. Valóban beszélhetünk egyfajta megkülönböztetésről?

Egy romatelep égett le, és az odafigyelés ilyen szempontból másfajta, ez igaz. De az nem igaz, hogy azért figyelnének rájuk hangsúlyosabban, mert romák, és politikailag korrektnek kell lennie a városvezetésnek. Ha visszagondolunk, voltak olyan természeti vagy más jellegű katasztrófahelyzetek Székelyföldön, amikor a szolidaritás ugyanúgy működött, mint most a somlyói tűzeset kapcsán. Egyesek rosszmájúak, és tévesen azt terjesztik, hogy politikailag kényes helyzetről van szó, és a városvezetésnek fel kell mutatnia valamit, mert romákat érint.

Ez valójában nagy butaság, mert a bajba jutottakon segíteni alapvető emberi magatartásforma, teljesen normális önzetlennek lenni egy viszontagságos helyzetben – ez az utóbbi évtizedekben mindig megvalósult, bárkit is ért szerencsétlenség. Nem tapasztalom, hogy a politikai korrektség jegyében extra szolidaritás nyilvánult volna meg, ez egy teljesen elfogadható keretek között zajló segítségnyújtás.

„Cigányok eddig is voltak, eddig is sok volt a kisgyerek köztük, eddig is éheztek” – többen ezzel a kijelentéssel kifogásolták, hogy a tűzesetig nem történt nagy összefogás a romák felkarolására. Mivel magyarázható, hogy most mégis ilyen léptékű segítségnyújtás robbant ki? Lehet számítani arra, hogy ennek hosszú távon negatív következményei lesznek?

Az, hogy most segítséget kaptak a romák, nem fog belőlük függőséget kiváltani. Már a ’90-es évektől tudjuk, hogy a segélyek konfliktushelyzeteket generálnak, hiszen volt rá példa, hogy egy magyar faluban maga a lelkész lett öngyilkos, mert azzal vádolták, nem megfelelően járt el az adományok elosztásakor. Tehát a segítségnyújtás hordozza az elvárást, illetve az abból fakadó konfliktusokat is, de ezen túlmenően a romák a továbbiakban sem fogják ezt a fajta megmozdulást természetesnek tekinteni, és nem fogják azt mondani, hogy a későbbiekben is szükségük lesz hasonlóra, sőt, nyomást sem fognak gyakorolni a többségi társadalom fölött, hogy még nagyobb odafigyelésben részesülhessenek.

A segítségnyújtás előidézhet negatív következményeket, de úgy vélem, ezek megmaradnak az elégedetlenség, a feltételezések, az egymás háta mögötti suttogások, a különféle értelmezések szintjén. Különben önmagában a segítségnyújtás és az önzetlenség olyan irányba terelheti a csoport életét, ami új egzisztenciát is eredményezhet.

„Becsületes munka nélkül nincs segély” – sokan arról panaszkodnak, hogy a romatelep lakói nem dolgoznak, lopnak, dorbézolnak, nem fizetnek adót; segélyt kapnak, ami lehetővé teszi a fennmaradásukat munka nélkül is. Mit gondol erről?

Tájékozatlanság az állítani, hogy a romák nem dolgoznak. A különböző marginális erőforrások mentén próbálnak megélni: erdeigyümölcsöt vagy ócskavasat gyűjtenek, napszámot vállalnak. Ezek az emberek így dolgoznak, abból próbálnak életet fenntartani, ami rendelkezésükre áll. Hogy ez a munkavégzés nem a standard, napi nyolcórás munkát jelenti, amiben alkalmazotti minőségben végzik teendőiket, nem feltétlenül arról szól, hogy ők nem akarnák ezt, hanem inkább arról, hogy kevesebb lehetőségük adódik rá, hogy piaci pozíciót szerezhessenek. Értelmetlen azt állítani, hogy a romák csak segélyen tengődnek, erre várnak és ettől függenek – ez egy nagyon durva előítélet.

A tapasztalataink azt mutatják, hogy nagyon ritkán jellemző az, hogy a romatelepek lakói csak koldulnának és a segélyen élnének. Ezt még a romatelepeken belül is elítélik: volt rá eset, hogy egy alcsíki telepen társai elutasították azt a férfit, aki nem dolgozott, ivott és a segélyre várt. A romatelep határozta meg elfogadhatatlan életmódként a férfi választását. Kevesen látják át, hogy a romák miként élnek, távolról ítélkeznek csupán. Holott a kutatásaink alátámasztják, a romák jórésze megpróbál különböző erőforrásokból lételemet generálni, és nem a lopást, a koldulást, a tétlenséget részesíti előnyben. Igaz, hogy nem szokványos munkát végeznek, de dolgoznak, a tények ezt mutatják.

„Tanítsd meg őt halászni, és örök életére jóllakott lesz” – ezzel a bibliai példázattal többen éltek a tűzeset kapcsán. Teljesítményelvűségünk mondatja velünk, vagy tényleg elkerülhető, legyőzhető a nyomorúság? Van mód az integrálásra?

Vannak sikeres projektek, amelyek stabil munkaviszonyok rendszerében meg tudták oldani a romakérdést. A hargita megyei Siménfalván például kosárfonással foglalkoztatják a romákat, és az így elkészített termékeket Németországban értékesítik. Szövetkezeti formába tömörültek a telep lakói, ami dicséretes típusa az integrációnak.

Nem mindig ilyen álomszerű az integráció, de a jópéldák azt mutatják, hogy a romáknak van esélyük a kitörésre és a stabilizálódásra. Az integrálás kérdése kissé furcsán hat, mert át kell gondolnunk, hogy mibe akarjuk integrálni őket, melyek az elvárásaink. Hiszen ezeknek az embereknek nagy része integrálva volt: valamilyen munkában lehetett számítani rájuk, és mindig volt egyfajta viszonyrendszerük az őket körülvevő társadalommal.

Tehát az integráció egy formája mindig létezett a romaközösségben, mert az embereknek valahogyan meg kellett élniük. Jól ismerem a csíkszeredai romatelepeket, a Duna utcai és a somlyói telepek lakóinak rendszeres viszonyuk volt a városbéliekkel: napszámot vállaltak, ami már azt jelzi, hogy integrálódtak. Jó elképzelés az, hogy ugyanolyan életformát és életmódot folytassanak, mint a többségi társadalom, de nem biztos, hogy ez az eszmény könnyen megvalósítható.

Legfeljebb arról lehet szó az integráció felmerülésekor, hogy ezeknek az embereknek minél több erőforrást kell a rendelkezésükre bocsátani, és segíteni kell őket olyan életforma megvalósításában, ami stabilitást, elfogadottságot ad számukra a többségi társadalom részéről. Ilyen szempontból az integráció kérdése a mélyszegénység kezelését jelenti, és nem azt, hogy ugyanolyan életformát várjanak el tőlük, mint ami a környezetükre jellemző.

Több kommentelő úgy vélekedett, aki mínuszról indul, nem tudja kellőképpen behozni a lemaradást, mások azt nyomatékosították, a szegénység elkerülhető. Mekkora esélyei vannak a romáknak a kitörésre?

A romák kitörése egyrészt attól is függ, hogy milyen reális segítőszándék érkezik a környezetük részéről: például milyen mértékben van arra vonatkozó erőfeszítés, hogy integrálják a romákat a munkaerőpiac különböző szegmenseire, hogy ne csak napszámosként dolgozzanak, hanem más típusú rendszerekbe is tudjanak belépni. Számos példa van arra, hogy a romák elmennek külföldre dolgozni, és sikerül hosszabb, stabilabb munkaviszonyokat betölteniük, ennek kapcsán pedig megvalósul kitörésük a mélyszegénységből.

Sajnos úgy tűnik, hogy a vendégmunka volt az egyetlen olyan típusú gazdasági tevékenység, amelynek keretében sikerült az addigi életformákat megtörni: a fizetségük elegendő arra, hogy biztonságossá tegyék az egzisztenciájukat, jó minőségű házakat építsenek, szilárdítsák a ház jogviszonyait, azaz telekkönyvezzék, rácsatlakozzanak az infrastrukturális hálózatokra. Temes megyében legnagyobb az aránya a rendszeresen alkalmazott romáknak, a munkaerőhiány következtében ugyanis integrálták őket a munkaerőpiacra, és a legtöbb romának rendszeres munkahelye van, hosszú távú alkalmazásban.

A csíksomlyói romatelepen viszonylag sok odaveszett háznak újcserepezése volt, ami azt mutatja, hogy ez a telep is már kezdett megalapozódni, és ez nagyrészt a külföldi munkának köszönhető. A katasztrófahelyzet a romák lehetőségeit drasztikusan megváltoztatta, de alapvetően egyfajta javulást tapasztalhattunk az utóbbi években.

„Hálátlanok: próbáltam segíteni rajtuk, mégis megátkoztak, megkergettek, leköptek” – jellemzően ezzel magyarázzák az emberek, hogy miért állnak félre a segítségnyújtástól. A romák viselkedése összefügg a megbélyegzéssel?

Egyértelmű, hogy a romák tudják magukról, hogy a többség szemében ők stigmatizált populáció. Hogy ezt miként dolgozzák fel, összetett folyamat, de alapvetően nem negatív identitásként élik meg. Elfogadják azt, hogy a „gádzsó társadalom” valahogyan gondolkodik róluk, de nem tekintenek erre tragédiaként, sőt, még az előnyükre is fordítják azt a furcsa viszonyulást, ami őket éri a társadalom részéről.

A történet voltaképpen arról szól, hogy a megbélyegzés sokkal inkább a többségi társadalom problémája, semmint a romáké. Nem tudjuk értelmezni a roma közösséget a maga realitásában és komplexitásában, mert a megbélyegzés korlátozza a viszonyulásunkat és a segítségnyújtásra való hajlamunkat. Az előítéletesség probléma a romák számára is, de a segítség, a szolidaritás különböző formái és lehetőségei a többségi társadalom esetében korlátozódnak. Hiába akarunk mi segíteni, ha óvakodva nyújtjuk a kezünket, mert az jár a fejünkben, hogy megfertőződünk. Nem vagyunk eléggé nyitottak és őszinték a segítségnyújtásban – és ez szüli a legtöbb nézeteltérést, nem pedig az, hogy a romák negatív identitásként élnék meg a többségi társadalom véleményét.

„Engedély nélkül telepedtek le, garázda életmódot folytatnak, mégsem tesz semmit ellenük a városvezetés. Bizonyára megvették a szavazataikat” – vannak, akik úgy gondolják, a romatelep-jelenség azért nem oldódik meg az országban, mert politikai érdek fűzi a vezetőket a romákhoz. Valóban erről lenne szó? Miért nem mozdulnak a hatóságok, vagy miért nehezebb bármit is tenniük ez ügyben?

A romatelepek jogi helyzete általában problémás: vagy nem tisztázott a telkek helyzete, mert visszaszolgáltatások voltak, vagy megváltozott a telkek jogi besorolása, esetleg nincsenek építkezési engedélyek. Ezek miatt nagyon nehéz segíteni rajtuk, mert az önkormányzatok és segélyszervezetek úgy tudnak fellépni mellettük, ha van egy egyértelmi jogi státusuk. Még az áramot sem lehet hivatalosan bevezetni, ha nem rendelkeznek építkezési engedéllyel, ezért gyakori, hogy egy telepen egy-két háznak van szerződése a szolgáltatóval, és innen vezeti el magának az áramot az összes többi családi is. Ez is kockázati tényezőnek tekinthető, nem arról van szó, hogy lopnák az áramot, hanem arról, hogy engedély nélkül vezetik el a telepen, és ilyen szempontból felvetődik a legalitás kérdése. Keszekusza a jogi viszonya a telepeknek, ez tény. A hatóságok ezt próbálják kezelni, legtöbb esetben különböző segélyek folyósításán keresztül igyekeznek rendszerezni a dokumentációkat, próbálják bevonni őket a közmunkába, tehát a szociálpolitikai eszközökön keresztül sikerül elérniük a romatelepek lakóit.

Előfordulhat, hogy mindezt azért teszi egy polgármester, hogy szavazatokat nyerjen, van is erre példa, de nagyságrendekben kell gondolkodnunk: a csíki romatelepek nagyon aprók, nem úgy, mint a partiumi romatelepek, ahol a lakosság 20 százalékát a romák teszik ki, tehát kevés szavazat érkezne somlyói vagy zsögödi romáktól. A városvezetést nem kötik szavazati érdekek a csíki telepekhez, ellenkezőleg: próbálják a lehetőségekhez mérten szinten tartani a város összes részét. Az más kérdés, hogy nincs arra eszközük és ráhatásuk, hogy a telkek jogviszonyát rendezzék, viszont megpróbálnak az egyénekkel egyfajta jogviszonyt teremteni: bevonják őket a szociális támogatási rendszerbe, ha nincs megfelelő okmányuk, megoldják a hiányosságokat. Ám a lakhatás jogszerűvé alakítására már nincs szociálpolitikája, erőforrása a városvezetésnek.

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT

 

 

banner_y97vR58b_970x250.png

Kapcsolódók

Kimaradt?