Az iskola hagyományosan a fejlődés, a remény és a jövő színtere. Mégis egyre gyakrabban válik olyan hellyé, ahol a fáradtság, a kimerültség és az érzelmi túlterheltség uralkodik. A kiégés – nemzetközi szinten használt, angol nevén burnout – ma már nem csupán az egészségügy vagy a multinacionális vállalatok problémája: egyre súlyosabban érinti a pedagógusokat és a diákokat is. Ráadásul sokszor észrevétlenül alakul ki, miközben hosszú távon rombolja az egyéni jóllétet és az oktatás minőségét. A kiégés fogalmát Christina Maslach amerikai szociálpszichológus vezette be a tudományos közbeszédbe az 1980-as évek elején. Maslach és munkatársa, Susan E. Jackson szerint a burnout három alapvető elemből áll: érzelmi kimerültségből, a munkával kapcsolatos cinizmusból vagy elidegenedésből, valamint a személyes hatékonyság csökkenésének érzéséből. Ez nem egyszerű fáradtság, hanem krónikus stresszállapot, amely akkor alakul ki, amikor az egyén hosszú időn keresztül túl sokat ad, miközben túl kevés visszajelzést, kontrollt vagy elismerést kap.

A burnout mérésére kidolgozott Maslach Burnout Inventory máig az egyik leggyakrabban használt eszköz világszerte, és számos oktatási kutatás alapjául szolgál. A tanári pálya az úgynevezett „érzelmi munkát” végző hivatások közé tartozik. A tanár nemcsak tudást közvetít, hanem figyelmet, empátiát, felelősséget és állandó jelenlétet is nyújt. Herbert Freudenberger pszichológus – aki a kiégés jelenségét már az 1970-es években leírta – hangsúlyozta: a segítő szakmákban dolgozók különösen veszélyeztetettek, mert munkájuk lényege az adás, nem pedig a visszacsatolás. A nemzetközi adatok ezt egyértelműen alátámasztják. A OECD által végzett Teaching and Learning International Survey (TALIS) szerint a tanárok jelentős része rendszeresen tapasztal érzelmi kimerültséget, és sokan úgy érzik, hogy a munkaterhelésük hosszú távon fenntarthatatlan. Egyes európai országokban a pedagógusok akár 40 százaléka számol be a burnout tüneteiről. Magyarországi kutatások is hasonló képet mutatnak. A pedagógusok körében végzett stresszvizsgálatok szerint a túlzott adminisztráció, a folyamatos megfelelési kényszer, az időhiány és az anyagi–erkölcsi megbecsülés hiánya együttesen járul hozzá a kiégéshez. Sok tanár arról számol be, hogy nem a tanítás fárasztja el igazán, hanem az állandó készenléti állapot és az, hogy a munka sosem ér véget az iskolai csengővel.

Diákok is kiéghetnek? A válasz egyértelműen igen

Bár a kiégést sokáig kizárólag munkahelyi jelenségként kezelték, az utóbbi évek kutatásai világossá tették, hogy a diákok is érintettek lehetnek. A tanulói burnout fogalma ugyan nem mindenben azonos a felnőttekével, de a tünetek feltűnően hasonlóak: kimerültség, motivációvesztés, cinikus viszonyulás az iskolához, valamint a teljesítmény romlása. Az American Psychological Association Stress in America felmérései szerint a fiatalok jelentős része már középiskolás korban krónikus stresszt él át. Az európai Eurostudent kutatások pedig azt mutatják, hogy az egyetemisták körében növekszik a tanulmányi túlterheléshez köthető mentális problémák száma. A folyamatos számonkérés, a versenyhelyzet, a jövő miatti bizonytalanság és a digitális jelenlét állandó nyomása mind hozzájárul ahhoz, hogy a tanulás öröme háttérbe szoruljon. A kiégés, vagyis burnout nem egyéni kudarc, hanem rendszerszintű jelenség. A Harvard Egyetem oktatáspszichológiai kutatói szerint ott a legmagasabb a kiégés aránya, ahol nagyok az elvárások, de alacsony az autonómia, és kevés a támogató visszajelzés. Az oktatásban ez gyakran együtt jár a túlterhelt tantervekkel, a merev értékelési rendszerekkel és azzal az érzéssel, hogy sem a tanár, sem a diák nem ura igazán a saját idejének. Külön problémát jelent a digitális tér kiterjedése. Az online naplók, levelezések, tanulási platformok révén a tanár és a diák folyamatosan „elérhetővé” válik, ami megszünteti a valódi pihenőidőt. A pszichológiai kutatások szerint a regeneráció hiánya az egyik legerősebb előrejelzője a kiégés kialakulásának. A Johns Hopkins Egyetem 2021-es vizsgálata szerint azokban az iskolákban, ahol tudatosan foglalkoznak a mentális egészséggel, a burnout tünetei jelentősen csökkenthetők. A tanulmány hangsúlyozza: nem egyetlen módszer, hanem szemléletváltás hoz eredményt. Kulcsszerepe van a támogató intézményi kultúrának. Azok a pedagógusok, akik vezetői támogatást, szakmai autonómiát és együttműködő közösséget tapasztalnak, lényegesen ritkábban égnek ki. Hasonlóan fontos a diákok esetében az érzelmi biztonság, a reális elvárások és az értelmes visszajelzés.

A megelőzés nem luxus, hanem befektetés

A World Health Organization, azaz Egészségügyi Világszervezet 2019-ben a kiégést hivatalosan is a munkahelyi stresszhez köthető jelenségek közé sorolta. Bár nem betegségként határozza meg, a WHO hangsúlyozza: kezelés nélkül súlyos testi és lelki következményekhez vezethet. Az oktatás jövője nem csupán módszertani vagy technológiai kérdés. Alapvető kérdés az is, hogy mennyire vesszük komolyan azok jóllétét, akik tanítanak és tanulnak. Egy olyan iskolarendszer, amely teret ad a pihenésnek, az emberi kapcsolatoknak és az értelmes munkának, nem gyengébb lesz – hanem erősebb. Mert ahol nem égnek ki az emberek, ott marad energia a gondolkodásra, a kíváncsiságra és a fejlődésre. A pedagógusok és diákok kiégése nem marad az iskola falain belül. Az oktatáskutatók egyre gyakrabban hangsúlyozzák, hogy a burnout közvetlenül rontja a tanulási eredményeket, növeli a lemorzsolódást, és hosszú távon társadalmi költségekkel jár. A Stanford Egyetem oktatásszociológiai kutatásai szerint a tartósan kiégett tanárok kevésbé képesek differenciálni, ritkábban alkalmaznak kreatív módszereket, és nagyobb eséllyel hagyják el a pályát öt–tíz éven belül. Ez a folyamat önmagát erősíti: a tanárhiány tovább növeli a megmaradó pedagógusok terhelését, ami újabb kiégéshez vezet. A diákok oldaláról nézve mindez azt jelenti, hogy kevesebb figyelmet, kevesebb stabilitást és kevesebb inspirációt kapnak, ami tovább növeli a tanulással kapcsolatos frusztrációt.

A perfekcionizmus csapdája

A kiégés egyik kevéssé látható hajtóereje a perfekcionizmus. A pszichológus Thomas Curran, a Londoni Egyetem kutatója több nemzetközi vizsgálatban mutatta ki, hogy az oktatásban dolgozók és tanulók körében drámaian nőtt az önmagukkal szembeni irreális elvárások szintje. A „jó tanár” és a „jó diák” ideálja sok esetben elérhetetlenné válik, mégis folyamatos összehasonlítás tárgya marad.

A perfekcionizmus nem motivál, hanem kimerít: állandó belső nyomást hoz létre, ezenkívül a hibázás nem a tanulás része, hanem személyes kudarcként jelenik meg. Ez különösen veszélyes a fiatalok esetében, akik identitásuk formálódása közben találkoznak a folyamatos teljesítményértékeléssel. A burnout egyik legnagyobb paradoxona, hogy akik a leginkább érintettek, gyakran a legkevésbé kérnek segítséget. Pedagógusok körében végzett kvalitatív kutatások – például a bécsi egyetem neveléslélektani intézetének interjúvizsgálatai – azt mutatják, hogy sok tanár a kiégést személyes kudarcként éli meg, nem pedig rendszerszintű problémaként.

A diákoknál hasonló mechanizmus működik. A pszichológiai segítség igénybevétele még mindig stigmatizált lehet, különösen serdülőkorban. A kimerültség így gyakran „lustaságként”, „motiválatlanságként” vagy „fegyelmezetlenségként” kerül címkézésre, ami tovább rontja az érintettek önértékelését. Fontos hangsúlyozni, hogy az iskola nemcsak a kiégés terepe lehet, hanem védőfaktor is. A finn oktatási rendszerrel foglalkozó kutatások – például Pasi Sahlberg oktatáskutató elemzései – rámutatnak: ott, ahol kisebb a verseny, kevesebb a standardizált mérés, és nagyobb a bizalom a pedagógusok felé, alacsonyabb a burnout előfordulása mind tanárok, mind diákok körében. A biztonságos, kiszámítható iskolai környezet, a hibázás lehetősége és az emberi kapcsolatok előtérbe helyezése nem lassítja, hanem mélyíti a tanulást. Az ilyen intézményekben a teljesítmény fenntarthatóvá válik.

A kérdés nem az, kibírjuk-e – hanem az, hogy meddig

A kiégésről szóló diskurzus egyik legfontosabb tanulsága, hogy a probléma nem az egyének „teherbírásában” rejlik. Az a kérdés, hogy milyen feltételeket teremtünk azok számára, akik tanítanak és tanulnak. Az oktatás nem maradhat tartósan olyan rendszer, amelyben a kimerültség az alapállapot, a túlélés pedig elvárás. Ha a kiégést időben felismerjük, ha nevén nevezzük, és ha nem szégyenként, hanem jelzésként kezeljük, akkor esély van arra, hogy az iskola újra azzá a hellyé váljon, ahol nemcsak teljesíteni kell, hanem érdemes is jelen lenni.