Figyelmesen elolvastam a Petőfi sepsiszentgyörgyi szoborállítása körüli vitáról megjelent cikkeket. Nem mindenben egybecsengő a szerzők véleménye, de abban egyetértenek, hogy a megrendelő közízlést túlzottan figyelembe vevő, ezért a szakmai zsűri álláspontját mellőző döntése egyértelműen hiba volt.

„Belső” használatra, hónapok óta magam is rágódom a témán, de nyilvánosan nem szólaltam volna meg, ha a napokban nem nézem meg a bécsi Kunsthistorisches Museum, Ideálok és riválisok – Művészek megmérettetésben (Idole & Rivalen – Kunstler: Innen in Wettstreit) című  időszaki kiállítását. A kiállítás rendkívül bő anyaggal illusztrálva, részletekbe menően bemutatja és elemzi a művészettörténet folyamán felmerülő lehetséges versenyhelyzetet, mely a művészek között, illetve munkájukkal kapcsolatban felmerülhet. A kiállítás szervezők antikvitásig visszanyúló és a barokkal bezáruló nagyívű bemutatója magától értetődően a reneszánszra van kiélezve, hiszen a művészi hiúság megélése és a személyes dicsőség hajszolása révén a verseny akkor volt a leginkább kiélezve, mind a művészek, mind megrendelőik és mecénásaik részéről.

A kiállítást végigjárván valamiért mindvégig a Petőfi szobor körül odahaza kirobbant vita motoszkált a fejemben. Mielőtt azonban erről elmondanám véleményem, az olvasók örömére néhány sorban megosztom az egyik legizgalmasabb, legszellemesebb ókori anekdotát, mit eddig az egymással versengő művészekről hallottam. A Krisztus előtti V. században az efeszoszi Artemisz-templom amazonok szobrait rendelte meg a kor híres szobrászaitól. A résztvevők – köztük Pheidiász, Polykleitosz és Krészilasz – nem csak a szobrok megalkotói, de egyben tagjai voltak a szobrokat zsűriző bizottságnak is (!), így, természetesen, mindegyikük a saját munkájára szavazott, mint a legkiválóbbra. Ebből kiindulva, az Artemisz-templom, vagyis a megrendelő, a mindenki szavazási sorrendjében második helyett elfoglaló Polykleitoszt választotta ki nyertesnek, hiszen második helye bizonyította, hogy elfogultság nélkül az ő munkája a legmegfelelőbb...

Az ókori történetet csak szellemessége miatt meséltem el, semmiképpen nem a párhuzam kedvéért, ugyanis az a helyzet, hogy a sepsiszentgyörgyi Petőfi szobor esetében nem a hat pályázó művész esett egymás vagy a szakmai ítéletet meghozó zsűri torkának, hanem a megrendelő bizonytalanodott el, majd lépett vissza a társadalmi médián keresztül lebonyolított „népszavazás” eredményét látva. A fennebb megnevezett cikkekben fel is róják a város polgármesterének, hogy miért kérte ki az emberek véleményét. Szerintem, nem az a baj, hogy kérte a véleményezést – vox populi, vox dei alapon – hanem az, hogy erre a lehető legrosszabb módszert választotta.

Az embereket meg lehet és meg is kell kérdezni, de nem így. Hogy ki mit kattintgat összevissza felelőtlenül és sok esetben névtelenül a világhálón, az nem érinthet komoly tervet vagy vállalkozást. Kiállítást kellett volna rendezni a beküldött pályamunkákból, a szobrászok személyes részvételével, és be kellett volna mutatni a szoborterveket, el kellett volna beszélgetni a személyesen megjelenő, érdeklődő polgárokkal. A világhálón lájkoló vagy elutasítóan kattintgatók részéről az nem lehet érv, hogy így csak a Sepsiszentgyörgyiek tudtak volna akadálytalanul a meghallgatáson részt venni, hiszen amúgy is csak a városlakók véleménye számít egy helyi szobor vagy műemlék állítása szempontjából. A személyesen megjelenő, tehát a közös ügy érdekében valamelyes erőfeszítést tevő polgárok véleménye érdekes lehet, másrészt a szobrászok és a szakemberek is ott melegében, helyben válaszolhattak volna a különböző, akár kételkedő vagy elutasító kérdésekre is. Micsoda gyönyörű, ókori értelemben vett „akadémiai” alkalom lehetne az ilyen rendezvény a laikusokat tanítani, egyben odafigyelni rájuk, hiszen ne felejtsük, számtalan esetben bebizonyosodott már, hogy a legváratlanabb pillanatban és helyekről, emberektől származhatnak csodálatos meglátások, ötletek. A szakmai zsűri ennek a találkozónak a tapasztalatait, felvetéseit is figyelembe véve hozhatta volna meg a végső döntést, esetleg újabb lépések megtételének szükségességéről dönthetett volna. Egyébként csak „Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!”, még mindig meg lehetne szervezni egy ilyen közönségtalálkozót.

A társadalmi média-szavazás eredményeképpen mindenképpen érdekes megállapítani, hogy mennyire domináns a tizenkilencedik századi, „statikus” Petőfi-alak 21. századi népszerűsége. Mintha nem változtak volna körülöttünk az idők, és velük együtt, bennünk és általunk, maga Petőfi is. Az öncélú modernkedés nem vezet sehova, de az ennyire végletes konzervativizmus is elgondolkodtató, mert minden megtartó ereje ellenére is, végül, pontosan merev változatlansága és alkalmazkodni nem tudása révén, akár veszélyes is lehet. Fontos tehát egészséges kompromisszumot keresni a szobrászok művészi alkotóereje, a zsűri szakmai tudása, illetve a közösségi elvárások között, és akkor állni fog a szobor, mely mindenkinek örömet szerez. Azt viszont pillanatig se felejtsük, hogy Petőfinek a legszebb emlékmű bárhol a világon, verseit fennhangon szavalni vagy csendesen olvasni őket. Míg a szobor körüli szakmai-társadalmi vita elcsitul és a szobor ügye rendeződik, felemelő, kedves gesztus lehetne a leendő szobor kijelölt helyén vers(fel)olvasási performanszokat tartani, és mindenkit szívesen látni függetlenül attól, hogy melyik szobortervre kattintott. Mert nincsen ennél nagyszerűbb szobor!