Számtalan megemlékezést tartottak, ünnepi beszédet mondtak ismét október 6-án. Szent szabadság, rettenthetetlen hősök, méltó emlékezés a nagy elődökre… – ezek mind igaz és erőteljes hívószavak, sajnos elkerülhetetlen közhelyek is egyben. Ne nehezteljünk a közhelyekre, gyakran jó fogódzók, szükség van rájuk, viszont ne érjük be velük, bújjunk ki az örökösen ismételt kulcsszavak béklyóiból és próbáljunk frissen megszólalni.

Szabadság? Szabadság! Kegyetlen, délibábos fogalom! Erre építenek ellenségei is, vagyis azok, akik kizárólag saját maguknak sajátítanák ki – álnokul ígérgető, hamis szavakkal, és ha másként nem megy, akár erőszakkal is – a legtöbbet, mi embernek vagy nemzetnek kijuthat: saját maga urának lenni.

Tizenhárom aradi vértanú. Nem félték a halált – naponta találkoztak vele a szabadságharc csataterein – beletörődtek kivégzésükbe is, de a bitón való megfojtás mélységes megaláztatását rettenetesen megszenvedték! Ez is volt a „bresciai hiéna”, Haynau szándéka: nem hősökként, de közönséges csirkefogóként elpusztítani azokat, akik az abszolutizmusra mertek törni. A kivégzés dátumának kiválasztása is a Habsburg bosszú aktusa: pontosan egy évvel azelőtt, 1848. október 6-án lincselte meg a felháborodott bécsi tömeg Latour hadügyminisztert, mikor az Bécsből csapatokat küldött a lázadó magyarok ellen. Ebből az eseményből is látható, hogy a háború nem a magyarok és az osztrákok, hanem az abszolutizmus hívei és szolgái, illetve a szabadság harcosai között dúlt. A felvilágosult osztrák polgárok, a liberális bécsi egyetemi ifjúság és a külvárosok munkásnegyedei mind a magyarokkal tartottak!

Miklós cár határozottan tiltakozott a kivégzések ellen, de I. Ferenc József is kegyelmezett volna. Nem így a bécsi kamarilla, ki a gyengeelméjűnek tartott Ferdinándot trónjáról elmozdítva, a felfordulás közepén helyére ültette a tejfölösszájú, 18 éves Ferenc Józsefet. Schwarzenberg, Liechtenstein hercegek és társaik a magyarokra csak úgy néztek, mint a többi birodalombeli behódolt népre, de megbocsáthatatlannak tartották, hogy a császárra felesküdött hadseregbeli tisztek esküjüket megszegve az abszolutista birodalom és annak felszentelt feje, a császár ellen fordultak. Az ő szemükben, de a kor összes írott és íratlan törvénye értelmében is az aradi tizenhárom – és a többiek – mind esküszegő árulók voltak! Mai szóhasználattal élve: nem voltak lojálisak teljhatalmú vezetőjükhöz. Rendkívüli bátorságról és erkölcsi nagyságról tanúskodik, ha valaki faképnél hagyja a rossz ügyet, melyre szigorú konvencióból felesküdött, és önzetlenül a jó ügy, a haladás és társadalmi kiteljesedés oldalára áll. A teljes önzetlenség az erkölcsösség föltétlen garanciája, egyébként valóban ordenáré árulásról beszélhetnénk.

Az aradi tizenhárom fele nem volt magyar, nem mindegyikük beszélt magyarul! Nem a magyarokért harcoltak, de azért dobbant a magyarok ügyéért a szívük, mert a magyarok felkeltek az idejétmúlt feudalizmus és abszolutizmus ellen, mely nem hagyta e kis nemzetet lélegzethez jutni és lehetőségeihez mérten kiteljesedni. Képzeljük el ezeket a professzionálisan kiképzett katonatiszteket, mikor életük legnehezebb órájában dönteniük kellett, hogy arisztokratikus neveltetésük és a szigorú törvények ellenére esküszegők lesznek: megtagadják az esküjükkel megpecsételt föltétlen engedelmességet és átállnak a Habsburg Birodalom ellen fellázadt ellenséghez, a magyarokhoz. Az esküszegés nagy bűn, és ne felejtsük, ráadásul abban a korban vagyunk, amikor szélsőséges a becsületszókultusz, minden becsületbeli apróságból párbaj lehet, esetleg golyót röpít a fejébe a sértett becsületére kényes nemes úr. Az aradi tizenhármak tragikus áldozatukkal nem a magyarok, hanem a szabadság oldalára álltak, ahogy Lord Byron sem a görögöket, hanem a görögök által kiharcolandó szabadság ügyét támogatta, élete feláldozása árán is. Nem forrófejű nacionalisták voltak tehát aradi vértanúink, hanem a Petőfi által is megénekelt Világszabadság, a leguniverzálisabb, legmélyebb emberi törekvés harcosai.

Vértanúink tragédiájának egyetlen feloldási lehetősége, ha ma is hiszünk a szabadság ügyében, ha saját szavainkkal és cselekedeteinkkel ma is újra meg újra megerősítjük, hogy a másokon hatalmaskodó, másokat eltipró, mások jóhiszemű gyengeségével visszaélő abszolút, autoriter hatalom bitorlóihoz az egészséges elméjű, ép lelkű és tisztességes ember semmilyen körülmények között lojális nem lehet!

Az aradi tizenhárom történelmi példája ebben áll: rossz és gonosz ügyet akkor se szolgálj, ha származásod vagy helyzeted révén a rendszer része vagy, de hagyd ott, és állj a jóra törekvő oldalra, minden erőddel, tudásoddal, nyílt kiállásoddal azt szolgáld. Többszörösen megszenvedett vértanúságuk kényszerű esküszegésükkel kezdődött, majd sorszerű bukásukkal teljesedett ki. Igazi bátorságuk abban áll, hogy képesek voltak dönteni és hátat fordítottak az abszolutizmusnak, még akkor is, ha személyes jólétük biztosított volt abban a rendszerben.

A lojalitás mint legfőbb érdem visszatért korunk öntudatába, köztudatába. Ma ismét kormányzati csapatokat állítanak fel kizárólag a lojalitás elsődleges és kikezdhetetlen szempontja alapján, minden más, a szakmai felkészültség vagy az emberi tartás másodlagos. Tisztázzuk: a lojalitás, a hűség fontos és megbecsülendő érdem, mindaddig, míg tisztán látja az ember, hogy kihez vagy mihez hűséges, és egyéb érdemeinek feladását, megtagadását igaztalanul tőle nem követelik. A vak vagy elvakult lojalitás életveszélyes ostobaság, opportunizmussal társulva pedig mérhetetlen gyávaság is. Soha ne bízz abban a vezérben, ki vak lojalitást követel tőled, és légy mindenkoron önmagadhoz hűséges. Ez érvényes az egészséges önbecsüléssel bíró személyekre, népekre és nemzetekre egyaránt!

(Nyitókép: Facebook)