– Álgyermekkönyv, nem csak felnőtteknek –

Könyvek sorsa, emberek sorsa, nem véletlenül sóhajtották az ókori latinok! Szemem előtt, valós időben alakul, bővül, jóban-rosszban gazdagodik saját kis könyvem élettörténete. Legutóbbi rá vonatkozó esemény, hogy a bécsi Bornemisza Péter Társaság és a budapesti VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár közös szervezésében, az intézet Zsil utcai székhelyén mutattuk be a könyvet – legelső alkalommal. A kötetet Kálnoky Borisz, az MCC Média Iskolájának a vezetője méltatta, gondolatébresztő beszélgetést folytatva a szerzővel.

De hogy kerül a csizma az asztalra, pontosabban hogyan kerül a kovásznai Pokolsár, a budapesti „Bálna” tőszomszédságába? És miért nem Háromszéken mutatják be legelőször, illendő, sőt kötelező módon a baróti Tortoma Kiadó által kiadott, szép kiállítású könyvet? Miért egy Kálnoky gróf foglalkozik egy háromszéki asztalosdinasztia keserű-vidám megmaradásával, túlélésével az „átkos” alatt? Megannyi és még annál is több kérdés. A könyv címe Pokolsár ugyan, alcíme viszont: Magyar gyermekkor a kommunista Romániában, melyből azonnal kiderül, hogy nem geológiai szak-, esetleg ismeretterjesztő munka a kötet témája, hanem egészen más: gyermekkori visszaemlékezés! A valódi és a képletes Pokolsár partján…

Még ma is szorongva gondolok vissza arra, mennyire meggyötörtük egymást a szöveg első szerkesztőjével, a Székelyföld folyóirat akkoriban frissen alkalmazott, szakmailag jól felkészült, azonban szakmai ártalmak hálójában vergődő szerkesztőjével – mindettől függetlenül, munkáját köszönöm –, aki minden áron az „oral history” tudós címkéjét szerette volna a szerző munkája nyakába varrni, és ennek megfelelően átírni a szöveget. Szerző és szerkesztő álmatlan éjszakákat szerzett egymásnak, csak azért, mert az előbbi semmiképpen nem az utóbbi által ráosztott „néprajzi-történeti adatközlőként”, hanem visszaemlékező gyermekként látta önmagát. Végül Borcsa János irodalomtörténésznek, kritikusnak kellett „szétvernie” és rendet teremtenie a makacs szerző-szerkesztőpáros között – ezért ma is hálás vagyok neki! – így végül 2021 decemberében – 2022 januárjában megjelent a Székelyföldben a szöveg.

Már akkor írásom könyv formában való megjelentetésére gondoltam, éreztem ugyanis, hogy legalább annyira fontos lenne a fiatalok kezébe adni ezt a visszaemlékezést, mint az idősebb, történelmi ismeretekkel és történeti távlattal, esetleg a szenvedő alanyok érzelmi érintettségének az izgalmával visszaemlékező, korosabb korosztályokéba. Elképzelésem valóra válásának reménye akkor merült fel, mikor a Bornemisza Péter Társaságban, az Advent a könyvtárban címet viselő év végi rendezvényünkön, 2023 decemberében vendégül láttuk a Tortoma Kiadót, és a kiadó gazdag kínálatának ismertetése közben Demeter László kiadóvezető nyitottságot mutatott a könyv kiadására. A kezdeti jóindulatú biztatás akkor változott határozott tervvé, mikor könyvem illusztrálására szánt rajzaimat a kiadónak bemutattam. Könyvem megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta, és kiadásában általában mindenki partner volt! Köszönet érte!

Csalódás is ért azonban: a könyv éppen időben megjelent ahhoz, hogy a Sepsiszentgyörgyön megrendezett neves könyvvásáron, a SepsiBookon, bemutassák. A szervezők kezdeti kedvező ígérete – könyvbemutató a rendezvényen – semmivé foszlott, valamiért mégsem kerülhetett sor a könyvbemutatóra. Senki sem lehet próféta a saját városában?

A könyv megvan, él és létezik. Dr. Szakály Sándor főigazgató úr jóvoltából a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár előadótermében mutathattuk be, hiszen ha nem is oral history, de ez is egy fajta történetírás. Kálnoky Borisz megrázó, szép könyve az Őseim földje és a Pokolsár meglepő módon érdekes párost alkotnak, ezért beszélhetett akkora empátiával a könyvről méltatója: az elüldözött arisztokrata család honvágya és szülőföldszeretete a helyben „rabul ejtett” asztalos-értelmiségi család tagjainak „in situ” honvágyával egyenértékű. A kisembereknek általában nincsen hova menniük, menekülniük. Maradnak és vállalják elkerülhetetlen sorsukat: a túlélést. Boldogok azok, kiknek mindössze hétköznapi kompromisszumokat kellett túlélésük érdekében kötniük! Erről szemérmesen szinte soha nem beszélnek, és utólag mindenki hős, csupa nagyszerű tett büszke felemlegetője. Micsoda gyáva, patetikus és unalmas attitűd ez, melyet én nem osztok. Nincs mihez vele kezdeni. A valóság megragadása sokkal fontosabb. Csak egy példa. Asztalosmester nagyapám bölcs ember volt: tudta, hogy sokkal jobb, ha a megyei rendőrségnek kényszerből ugyan és ingyen általa elkészített céltáblára lődöznek a rendőrök, mintsem rá vagy a családjára...

A Bornemisza Péter Társaság előadásokat szervez Bécsben. Következő előadásunk témája a magyarországi kommunizmus. Társaságunk egyik, amúgy ritka látogatója, azzal kritizálta a szervezőket, miszerint mennyire szomorú, hogy a mai forrongó világban ilyen témát választottunk. Első hallásra szinte igazat adtam a hölgynek: most, amikor ismét a fasizmus réme közelít mindenütt, minek a lassan távolba vessző kommunizmusról beszélni? És még sincsen igaza! A diktatúrák mindenütt ugyanazzal az eszköztárral operálnak, ideológiától függetlenül. A kommunizmust a saját bőrünkön tapasztaltuk meg – 21 éves voltam, mikor Ceaușescut lelőtték – és megvan már hozzá a történelmi távlatunk. Mi erről a korszakról tudunk hitelesen beszélni, még ha a történetet gyerekszáj is mondja el a könyvemben. Forrongó világunk nyert vagy vesztett ügyeit a következő generáció értelmezi majd, hagyjuk meg nekik ezt a feladatot, egyben „örömet”.

„Nem hősöket keresek, mert voltak, de nem ismertük őket. Nem is gonoszokat, hiszen Gonosz csak egy van és az mindenkiben ott lakozik. Emberekről írok, kik jól-rosszul próbálták túlélni az időket, melyeket nem ők teremtettek. Ki ahogy tudott és ahogyan lehetett” – írom könyvem bevezetőjében. A Pokolsár – Magyar gyermekkor a kommunista Romániában (Tortoma Kiadó, Barót, 2025) várja az alkalmat, lehetőséget, hogy Erdélyben is bemutatkozzon.

(Nyitóképünk: A szerző tulajdona)