Nagyon sokan attól tartanak, hogy megállíthatatlanul a III. világháború felé sodródunk, és az emberek ezen félelmére egyes politikusok önérdekből rendesen rá is erősítenek. Meggyőződésem, hogy nem lesz III. világháború vagy ha mégis, akkor az már jó ideje zajlik, de nem az I. és II. világégés tűztengerében, mert az a mai technikai lehetőségek alapján már akkora lenne, hogy a győzteseknek sem érné meg. Jusson eszünkbe az Albert Einsteinnek tulajdonított mondás: „Nem tudom, hogy a III. világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni, de a negyediket biztos, hogy botokkal és kövekkel”. Ezt talán még a legelvetemültebb „birodalmár” is tudja és belátja.

Én nem a III. világháború kitörésétől tartok, hanem a két világháború közötti, vagyis az interbellum időszakának a visszatérésétől szorongok. Csúnya idők voltak, húsz év zavaros, válságos szünet az első és a második világháború között, amely végül világégésbe torkollott. Egyes történészek szerint a két világháború tulajdonképpen egyetlen háború volt, két évtizedes megszakítással. Ez annyiban igaz, hogy az I. világháborút nyilvánvalóan olyan szerencsétlen módon fejezték be, hogy eleve bele volt kódolva a folytatás...

Ami a mai időket illeti, be kell látnunk, hogy sok hasonló motívumot mutatnak az interbellum időszakával, és mindenekelőtt a politikai autokrácia felemelkedése az egyik legnagyobb hasonlóság. Az elbizonytalanodott tömegek önként, nem egyszer korrekt szavazással úgynevezett „erőskezű” vezetőkre bízzák a sorsukat. A szavazás lebonyolítása technikailag lehet többé-kevésbé korrekt, ha a kampány mocskos, személyeskedő, megfélemlítő és mindenekelőtt a propaganda által manipulált. De ne kerülgessük a forró kását, mondjuk ki a keserű igazságot: a Szabad Világ országai fasizálódnak, míg az eleve „nem szabad” világban Oroszország újra a nagy történelmi hagyományokat hozza, és visszatért a birodalmi cárizmushoz – sokba kerül ez nekünk a térségben! – Kína pedig, az Örök(ös) (közép)Birodalom, kényszeredetten(?) vállalja a világuralmat.

Ismétlem, a Nyugat fasizálódik! Az Amerikai Egyesült Államok és az EU egyes tagországai újabban a Mussolini által átértelmezett római „fascies” jegyében szervezik meg társadalmi életüket, és a nemzeti összefogás politikai jelszava alatt, az „aki nincs velünk, az ellenünk” csatakiáltást értik. Türelmetlenség, kizárólagosság és nemzeti-kulturális monokultúra jellemzi ezeket a törekvéseket, amelyek alapja a megélhetési válság miatt félelmükben eszüket vesztett tömegek konformizmusa, amelyek vakon és elvakultan egy „nagy vezérre” bíznák egzisztenciális gondjaik megoldását. Ezek a vezérek kivétel nélkül mind szándékaikban, mind módszereikben cinikusak és anakronisztikusak, nem méltók a 21. század lehetőségeihez, és minden áron a múlt század interbellumába rángatnák vissza saját korukat. Legjobb példa erre a 21. századi szabad információáramlás végtelen lehetőségeinek 20. századi típusú propagandává való lezüllesztése.

A legnagyobb csalódás mindenképpen az, ami az utóbbi időben az Amerikai Egyesült Államokban történik, ahol egy kontraszelektált és agresszív elnöki adminisztráció, gyakran a törvények megszegésétől sem visszariadva, aggasztó gyorsasággal átrendezi az országot. Ez természetesen mindenhol, mindenkire világszinten kihat, és nagyon félő, hogy ahogy eddig a demokráciában és az általános társadalmi fejlődésben sokfelé utánozták, vagy egyenesen majmolták az amerikaiakat, most éppen az ellenkezője lesz igaz: Trump elnök autoriter fellépése máshol is „megihleti” az erre hajlamos vezetőket, illetve végképp szabad kezet ad azoknak, akik máris önkényes módon irányítják saját országaikat.

Nem túl fényes kilátások ezek a jövőre nézve. A fékek és ellensúlyok rendszere mintha ingadozna Amerikában és máshol is, ahol egyáltalán léteznek, de ne csüggedjünk, nincsen minden elveszve. A szabad információáramlás, a változatos technikai lehetőségek segíthetik a jobb, méltányosabb társadalmi berendezkedésre törekvő erők szóhoz jutását is. Ha sok szörnyűség történik is a világban, ma már sokkal kevésbé lehet eltussolni azokat, mint régen, és sokkal nagyobb a jövőbeli számonkérés esélye is, mint ezelőtt. És ne legyünk fatalisták: habár a történelemnek tagadhatatlanul megvannak a maga nagy ciklusai, illetve analógiái, a történelem mégsem ismétli önmagát: igenis, bele lehet szólni korunk viselt dolgainak a menetébe!

(Nyitókép: Istockphoto)