Hosszú időn át úgy tűnt, hogy a lengyel–magyar partneri viszonyt semmi nem tudja megbontani. A lengyel–magyar történelmet sok-sok évszázados közös küzdelem szövi át meg át. Még a hitleri hadsereggel való szövetségesi viszony, s a németek segítségével létrejött Bécsi Döntés sem tudta a Lengyelországban állomásozó magyar csapatokat megakadályozni abban, hogy menekülési folyosókat nyissanak a bajba került lengyeleknek és titokban – de gyakorlatilag a németek szeme előtt – a lehetőségek keretei közt segítséget nyújtsanak a németek ellen harcoló lengyel „Honi Hadseregnek”. Már 1943 őszén Budapesten Andrzej Spieha (fedőnevén „Tokaj”) a Honi Hadsereg (az Armia Krajowa) képviselőjeként tárgyalást folytatott az országos felkelésre készülő lengyel csapatok fegyverekkel történő támogatásáról. A varsói felkelés kirobbanását követően a németek – a szovjet hadsereggel folytatott nehéz csaták fáradalmait Varsó közelében kipihenő – magyar egységek zömét a lengyel felkelők ellen akarták felhasználni. Sikertelenül. Ami akkor nem volt akármilyen „fegyvertény”.

Az ukrajnai háború során az oroszokat nyíltan utáló lengyeleket a brüsszeli bürokrácia próbálta volna Magyarország ellen felhasználni. Az Európai Tanács jóváhagyta a 23,9 milliárd euró értékű vissza nem térítendő támogatást, s a 11,5 milliárd eurós kölcsön lehívására vonatkozó lengyel helyreállítási tervet. S bár a lengyelek ezen felül is mindent megtettek, amit Brüsszel elvárt tőlük. Még Magyarország továbbra is külön utas politikáját sem helyeselték. Bár igaz, ami igaz, állást sem foglaltak ellene.

Ennek ellenére a V4-ek megtörésére tett uniós kísérlet ugyanúgy kudarcot vallott, mint egykor a német.

A kudarcot az is siettette, hogy az unió a lengyeleknek járó helyreállítási segélyt és kölcsönt nem volt hajlandó folyósítani. Újabb feltételeket támasztott. Egyértelművé tette, hogy nem a lengyel jogállammal vannak problémái, hanem a lengyel jobboldali kormányzat nincsen ínyükre. A lengyelek végül is rájöttek, hogy az unió bürokratái – Andrzej Duda szavaival – „Meg akartak osztani bennünket, ami sikerült is, de rájöttünk, hogy átvertek.”

Az átverési kísérlet „érthető”, hiszen Németországban – márpedig a brüsszeli politikát mindenekelőtt a németek határozzák meg – a jobboldal szélsőjobbot jelent. A németországi jobboldalt egykor a CDU-CSU képviselte. A CDU mai elnöke, Friedrich Merz – az ARD tévéadó Tina Hassel által készített interjújában – azonban már egyértelműen elhatárolódott a jobboldaltól. Nem az AfD-től, melyben valóban radikálisok is szerephez jutnak, hanem en bloc mindenféle jobboldaltól.

Annak ellenére is, hogy Angela Merkel – kancellársága kezdetén – még nyíltan vállalta az általa vezetett pártalakulat jobboldali jellegét.

Anna Schneider a Weltben föl is teszi a kérdést, hogy milyen demokrácia az, melyben nincs helye a jobboldalnak? Melyben Roger Scrutton szavaival „a politikusok többé semmi olyan akaratot nem hajlandóak képviselni, mely ellentétben áll a mainstream sajtó véleményével és döntési helyzetekben készen állnak arra, hogy a párt sajtóimázsát fölébe helyezzék a nemzeti érdeknek.”

Mivel Magyarországon és Lengyelországban ennek az ellenkezője történik, a két, ez idő szerint nyíltan jobboldali kormányzat által irányított országot pénzmegvonással kell szankcionálni. Csak így érhetik el, hogy – az európai válság körülményei közt – szorongatott helyzetbe jutott lengyel és magyar gazdaság további gyengítésével a választóközönséget a jobboldali kormányzatok ellen fordítsák, és előbb-utóbb a brüsszeli igényeket maradéktalanul elfogadó balliberális ellenzéket juttassák hatalomra.

A jelek azonban arra utalnak, hogy Brüsszel – mint újabban gyakorlatilag mindenben – ebben is súlyosan elszámítja magát. Úgy, ahogyan a szankciókkal Oroszországot és Kínát, melyeket büntetni akar, összeboronálja, a V4-ek gerincét alkotó államokat, Magyarországot és Lengyelországot – az ukrán háborúról alkotott nézeteik különbözősége dacára – ismét egymás karjába hajszolja.

Logikus, nemde?

Nyitókép forrása: pannonrtv.com