A napokban Belfast lángokban áll, de ezúttal nem az arrafelé időnként előforduló szektariánus erőszak miatt. A lojalista, protestáns közösségek és a republikánus, katolikus oldal ezúttal nem egymás ellen, hanem ugyanazon fenyegetés ellen fordult: egy szudáni férfi fényes nappal, az utca közepén próbált lefejezni egy helyi lakost. Ez az igazán szörnyű tett az oka annak, hogy az évtizedes törésvonalak átmenetileg eltűntek, és Észak-Írország két, egymással szemben álló közössége ugyanarra az oldalra került, legalábbis a napokban és egyelőre. Nézzük tehát a részleteket.

Hogy mindennek jelentőségét megértsük, tudni kell, hol vagyunk. A Troubles (az 1968 és 1998 közötti észak-írországi felekezeti és politikai konfliktus) három évtizede alatt Belfastban a mindennapi rendet sokszor a szektariánus félkatonai szervezetek saját igazságszolgáltatása tartotta fenn, a falakkal kettéosztott közösségek és a hatóság iránti mély bizalmatlanság öröksége máig eleven. A Troubles alatt az erőszak intenzív volt és gyakori a republikánusok és a lojalisták között. Az 1998-as békemegállapodás ezt politikai szinten megoldotta ugyan, de a közösségek továbbra is gyanakvóan és ellenséges érzülettel szemlélik egymást. Aki járt Belfastban, az tudja, hogy a különféle lakónegyedekben még az utcaköveket is bizonyos színekre festik, a zászlókról nem is beszélve, ez a szimbolikus megjelölése a térnek pontosan jelzi, hogy a társadalomban nagyon is jelen vannak még a korábbi törésvonalak. Most azonban az a furcsa helyzet állt elő, hogy a megtámadott ember a republikánus közösség tagja, a zavargások azonban egy lojalista negyedben kezdődtek és terjedtek el Belfast szerte.

Az ír társadalomra egyébként is jellemző az ellenállás támogatottsága, a brit uralommal szembeni sok évszázados küzdelem a kollektív identitás részévé vált. A huszadik században az írek egyáltalán nem riadtak vissza az intenzív politikai erőszaktól: a köztársasági és a lojalista félkatonai szervezetek évtizedeken át fegyverrel vívták a harcukat, és a konfliktus több ezer halálos áldozatot követelt. A politikai erőszak ugyanakkor külön kategória. Szervezett, ideológiai, és az állam vagy a szemközti közösség ellen irányul, egészen más a természete, mint egy magatehetetlen ember utcai megkéselésének. Ami viszont átöröklődött, az az írek társadalmi reflexe az erőszak tekintetében: a gyors mozgósítás képessége, a barikád, a gyújtogatás és a hatósággal való szembefordulás kéznél lévő, nagyon is élő eszköztára. Belfastban a kollektív utcai erőszak nem elfeledett történelem, hanem kéznél lévő eszköz, csak ezúttal a kiváltó ok volt más.

A társadalmi bizalom megrendülésének drámai következményei

A belfasti eset egybe esett egy frissebb, az egész Egyesült Királyságon végigfutó érzéssel: hogy az erőszakintézmények mélyen ideologizált módon közelítenek az erőszakos esetekhez és hogy az elkövetők előállítása helyett gyorsabban lépnek fel a eseteket kísérő felháborodás ellen, mint maga az erőszak ellen. Legalábbis ezt az érzést váltotta ki az emberekből az, hogy néhány hónappal korábban Southamptonban a rendőrök a földön fekvő, haldokló Henry Nowakot bilincselték meg, miután a tényleges támadó, aki leszúrta egy éles és hosszú tőrrel, azt állította, hogy a haldokló fiú rasszista módon nyilvánult meg vele szemben. A tizennyolc éves fiú elvérzett a földön, miközben a rendőrök megbilincselték, holott utolsó leheletével elmondta, hogy leszúrták és nem kap levegőt. A rendőrség kezdetben megpróbálta eltussolni az ügyet, és az igazság csak sokára derült ki a fiú családjának küzdelmei révén. Az ilyen történetek összeadódnak, és egy idő után már nem egy-egy különálló bűntényként élnek tovább a köztudatban, hanem mintázattá állnak össze.

Ezt jelenti kézzelfoghatóan a társadalmi bizalom elvesztése. Amikor az emberek többé nem hiszik, hogy az állam megvédi őket, vagy hogy igazságosan bánik velük, akkor a társadalmi béke felmondja a szolgálatot, és sehol sem törékenyebb ez a béke, mint Belfastban, ahol a kollektív utcai erőszak emléke és eszköztára egy karnyújtásnyira van. A zavargás ebben az olvasatban a hatóságokkal szemben elfogyott társadalmi bizalom biztos jele.

Hogyan szokott le Európa az erőszakról?

Ez a társadalmi bizalom azonban mint alább látni fogjuk, egy nagyon fontos eleme a modern társadalmak általában vett erőszakmentességének. Steven Pinker The Better Angels of Our Nature (magyarul: Az erőszak alkonya) című könyvében részletesen bemutatja, milyen erőszakos volt a középkori Európa, vagyis hogy honnan jutottunk el a mai erőszakmentességhez Európában. Pinker Manuel Eisner gyilkossági adatsoraira támaszkodik, mely szerint a tizenharmadik és tizennegyedik században a nyugat-európai gyilkossági ráta meghaladta a százezer lakosra jutó tíz esetet, Itáliában pedig elérte a hetvenet is, mára ez nagyjából egyre csökkent. Pinker összegzése szerint a nyugat-európai gyilkossági arány tízszeres és ötvenszeres közötti zsugorodáson ment át a kora újkortól kezdve. Pinker könyvéből tehát az derül ki, hogy a mai európai mindennapi erőszakmentesség egy nagyon hosszú és sajátos fejlődéstörténet eredménye.

Pinker az adatok mögé Norbert Elias civilizációs folyamatának keretét teszi. Elias szerint az államok megszilárdulása és a kereskedelem felemelkedése fokozatosan átalakította az európai viselkedést: az önkontroll, a hosszú távú következményekkel való számolás és mások szempontjainak figyelembevétele idővel második természetté vált. Az európai önfegyelem tehát évszázados intézményi kényszerek lecsapódása, korántsem velünk született adottság. Ennek a folyamatnak a legkézzelfoghatóbb lenyomata ott van minden terített asztalon. A modern asztali kés megkülönböztető jegye a tompa, lekerekített vég. Kevesen tudják azonban, hogy azóta van ez így, mióta XIV. Lajos 1669-ben törvényben tiltotta be a hegyes késeket az asztalnál. Az életlen kés azért van ma az asztalon, mert egy korábbi évszázad tudatosan elejét akarta venni annak, hogy az emberek az asztal mellett hirtelen indulatból megöljék egymást.

Erőszak az államban és az államon kívül

Pinker ugyanakkor arról is ír, milyen az erőszak a törzsi társadalmakban, és ez egészen más világ, mint a sok évszázados európai állami szocializáció. A régészeti és etnográfiai minták szerint az ilyen társadalmakban átlagosan a halálesetek tizenöt százaléka erőszakos, szemben a huszadik század nagyjából három százalékával, minden világháborúval és népirtással együtt. A pontos arányokat vitatják a kutatók, a kép iránya azonban egybehangzó.

A különbség oka egyszerűen összefoglalható. Ahol egy működő állam tartja kézben az erőszakot és szolgáltat igazságot, ott megtörik a vérbosszú és a portyázás öngerjesztő ciklusa, ahol ilyen állam nincs, ott a sérelmet az érintettek maguk rendezik le, és a hírnévhez hozzátartozik az erőszakra való készség. (Itt jön be a képbe a társadalmi bizalom szerepe, az erős államban nem tolerálják az egyéni erőszakot, az állam határozottan lép fel ez ellen, tehát a viszonterőszaknak az intézményekbe vetett bizalom veszi elejét.)

A belfasti támadó abból a Szudánból érkezett, amely 2023 óta egy összeomlott, csupán névleges állam: a hadsereg és a paramilitáris erők nagyon véres és nagyon brutális polgárháborút vívnak, a társadalmat törzsi és etnikai kötelékek tagolják, miközben a nemzeti keret hiányzik. Aki ilyen közegben nőtt fel, más erőszakküszöböt és más reflexeket hoz magával, mint akit évszázados európai állami kényszerből származó pacifikáció formált. Ez tehát fejlődéstörténet kérdése, és ezt figyelmen kívül hagyni pontosan azt eredményezi, amit eredményezett: a szudáni ember maga vette kézbe vélt vagy valós sérelmének az ügyét, fényes nappal az utca kellős közepén térdelt rá az ír fiú nyakára, szúrta ki a szemét, vágta le az orrát és el akarta vágni a torkát is.

A belfasti támadás brutalitása éppen ezért hat felfoghatatlanul a helyi közösségre. Egy nyílt utcai, magatehetetlen ember elleni mészárlás olyan tett, amelyet az európai civilizációs folyamat évszázadok alatt száműzött a normális emberi viselkedés köréből, egy összeomlott államú, törzsi alapon szervezett, polgárháború közegében viszont a szélsőséges testi erőszak eszközszerű és a maga logikáján belül az elkövető számára racionális. A migráció talán pontosan ezért bizonyult elhibázottnak: a tömeges beáramlás olyan embereket hoz a működő államok társadalmaiba, akik az együttélésnek más, korábbi szabályait hozzák magukkal, és ezek a szabályok átírják a befogadó közösség évszázadok alatt kialakult rendjét. A robbanásszerű reakció a helyiek részéről annak a felismerésnek a nyers formája, hogy a saját, hosszú folyamatban kivívott biztonságuk most már nem magától értetődő.

A civilizációs hanyatlás és az erőszak monopóliumának összefüggései

Hihetetlen, de Rómát állandóan fel lehet valamiféle párhuzamként hozni, talán mert minden (is) megtörtént Rómában nagyon hosszú fennállása alatt. Mindenesetre, a civilizációs hanyatlás az erőszakmonopólium elvesztése után nem új jelenség. 376-ban a hunok elől menekülő gótok a Dunán át kértek bebocsátást a Római Birodalomba, Valens császár menekültként és szövetségesként fogadta be őket. A római tisztviselők kizsákmányolása és az élelmezési válság néhány év alatt lázadásba fordította a tömeget. 378-ban az adrianopoliszi csatában a gótok megsemmisítették a keleti római hadsereget, és maga Valens császár is elesett, ezt a csapást a birodalom a Balkánon soha nem heverte ki. 410-ben pedig Alarik nyugati gótjai már magát Rómát fosztották ki.

A mélyebb tanulság túlmutat a csatákon: a római állam elveszítette az erőszak feletti uralmát, és a határain belül immár fegyveres csoportok éltek a saját szabályaik szerint, valódi beilleszkedés nélkül. Bryan Ward-Perkins éppen e folyamat kapcsán érvel amellett, hogy Rómában valóságos anyagi és civilizációs visszaesés zajlott le, szemben a megnyugtató, fokozatos átalakulás képével. A párhuzam nem arról szól tehát, hogy a történelem szó szerint ismétli önmagát, azt viszont megmutatja, hogy a működő rend megbomlása rendszerint egy ponton túl visszafordíthatatlanná válik.

Az európai elitek valóságtagadása

A nyitott kérdés az, miért nem érti vagy nem akarja érteni mindezt az európai elit. Két ok rajzolódik ki. Az egyik ideológiai: a valósággal szemben is ragaszkodik egy olyan világképhez, amely Pinker megfigyeléseit nem veheti tudomásul, mert azok elismerése túl nagy zavart okozna a fennálló rendben és az azt fenntartó önképben. Könnyebb azt állítani, hogy az erőszakhoz való viszony mindenütt egyforma, mint elismerni, hogy a működő állam és a társadalmi bizalom évszázados terméke ritka és törékeny dolog.

A másik ok a kezelés módja: az eltussolás stratégiája, amely egyre kevésbé működik. Egyik megrázó eset követi a másikat, a videók pedig perceken belül bejárják a közösségi médiát, így a tagadásnak már nincs tere. A rasszizmussal való fenyegetés is veszít az erejéből, a Nowak-ügy éppen azt mutatta meg, hogy ez a vád önmaga ellen is fordulhat. És van egy egyszerű, fizikai határa is a türelemnek: az érintett embereknek nincs hová hátrálniuk. A saját utcájukban, a saját városukban szembesülnek azzal, hogy az együttélés szabályai a szemük előtt változnak meg, miközben a hatóság energiája mintha inkább a felháborodott posztolók azonosítására, semmint a védelmükre lenne fordítva.

Belfast lángjai ezért többek egyetlen város indulatánál. Annak a folyamatnak a látható jelei, amelyben egy kontinens lassan kivívott belső békéje találkozik egy másfajta fejlődéstörténet erőszakküszöbével, és amelyben az ezt felügyelni hivatott elit egyszerre nem érti és nem ismeri el a saját szeme előtt zajló eseményeket. Pinker könyvét pedig tényleg ajánlom mindenkinek olvasásra, megjelent magyarul is Az erőszak alkonya címen.

(Nyitókép forrása: nbcnews.com)