Van benne valami egészen megmagyarázhatatlan. Az ember egész évben elvan a maga bajaival, örül, ha időben ágyba kerül, a nyolcórás alvást pedig az orvostudomány egyik legnagyobb vívmányának tekinti. Aztán eljön a focivébé, és ugyanaz az ember önként felkel hajnali háromkor, kávét főz, és teljesen természetesnek veszi, hogy a lelki egyensúlya attól függ, Paraguay képes-e kihúzni döntetlennel a portugálok ellen.

Mert ha a labdarúgásról beszélünk, nincs ennél nagyobb esemény. A labdát kergető huszonkét ember játékának legnagyobb ünnepe. Öt hétre megáll a világ. Vagy legalábbis annak az a része, amelyik hajlamos elkapni a focilázat. És a fociláz alattomos betegség. Nincs ellene oltás, a tünetei pedig már a nyitómeccs előtt jelentkeznek. Az ember hirtelen a dél-koreai védelem stabilitásáról vagy Curaçao továbbjutási esélyeiről kezd elmélkedni, miközben néhány hónapja még azt sem tudta volna megmondani, kijutottak-e egyáltalán.

Nem könnyű időszak ez. Sem azoknak, akik zombi üzemmódban élik a következő öt hetet, sem azoknak, akik valamilyen különös genetikai rendellenesség folytán teljesen immunisak a jelenségre. Mert próbálja csak meg valaki elmagyarázni egy vébéfüggőnek, hogy a Zöld-foki Köztársaság–Szaúd Arábia helyett inkább menjünk vásárolni, vagy hogy a vacsorafoglalás pont az elődöntő idejére szól. A családi béke amúgy is törékeny intézmény, a világbajnokság alatt pedig különösen az. Ilyenkor a „van valami program este?” kérdésre a helyes válasz nem az, hogy igen vagy nem, hanem az, hogy attól függ, ki játszik. Egy rosszul időzített bevásárlás, romantikus vacsora vagy ártatlannak tűnő „ugorjunk át anyámékhoz” könnyedén diplomáciai válságot idézhet elő.

A vébé alatt külön emberfaj alakul ki. Az időt mérkőzésekben méri, három kontinens időzónájában él egyszerre, tudja, mennyi az idő Dallasban és Mexikóvárosban, de fogalma sincs, hányadika van, vagy mikor vitték le utoljára a szemetet. És megszűnik az „egy meccset megnézek” fogalma is. Olyan nincs. Az ember leül a Dél-Afrika–Kanada elé, mert hát mégiscsak világbajnokság van, aztán néhány nappal később már azt magyarázza, hogy a kongóiak bal oldala sebezhető, az üzbégek középpályája pedig meglepően rendben van. Öt hétre a nappalikban több tízmillió szövetségi kapitány születik. Mindenki tudja, kit kellett volna lecserélni, melyik csatárnak kellett volna passzolnia, és hogy a bíró természetesen vak. Olyan emberek is szaktekintélyekké válnak, akik novemberben még nem voltak teljesen biztosak benne, hogy tizenegy vagy tizenkét játékosból áll egy csapat.

Az ember hajnali ötkor lefekszik, reggel nyolckor pedig úgy megy dolgozni, mintha a hosszabbításban ő maga robotolta volna végig a pálya bal oldalát. És a legszebb az egészben, hogy négyévente még azok is beadják a derekukat, akik egyébként egész évben távol tartják magukat a futballtól. Először csak fél szemmel figyelnek oda, aztán egyszer csak azon kapják magukat, hogy vörös fejjel reklamálnak a bíróra, és kétségbeesetten számolgatják, hogy ezzel az eredménnyel vajon továbbjut-e Bosznia.

Mert lehet morogni a száznégy meccsre, az időeltolódásra, az embertelen közvetítési időpontokra, a FIFA-ra, a modern futballra, a sok béna új csapatra és minden egyébre, de amikor megszólal a kezdő sípszó, ugyanarra a kellemes nyavalyára panaszkodik fél világ. És furcsa módon senki sem akar igazán kigyógyulni belőle. Sőt. Négy év után ugyanaz az ember, aki legutóbb a kialvatlanságot szidta, és azt hajtogatta, hogy fociból is megárt a sok, most ugyanolyan meghatott arccal mondja: „Végre! Már nagyon hiányzott.” Mert ilyen az ember. Képes a legjobban szeretett dolgai miatt a legtöbbet panaszkodni, és hajnali háromkor, pizsamában, egy bögre kávé fölött teljes komolysággal kijelenteni: „Ezt a balhátvédet már a hatvanadik percben le kellett volna cserélni.” Mintha legalábbis rajta múlna a világbéke. Pedig nem. Mert ez „csak” egy világbajnokság. És éppen ezért nincs nála fontosabb.

(Nyitókép forrása: fifa.com)