A világ békételenségéről beszélgettünk tegnapelőtt autóban utazva, s egyszer csak elhangzott a kérdés: Él-e Gorbacsov? Lehet, éppen azokban a pillanatokban távozott ez árnyékvilágból Mihail Szergejevics Gorbacsov, a huszadik század egyik legjelentősebb alakja, mai – egyre inkább korlátozott – szabadságunkat neki köszönhetjük. Mi, erdélyi magyarok külön köszönhetjük neki, hogy megmenekültünk a Ceaușescu-éra kemény nacionál-kommunizmusától, ha puha változata még ma is pofon legyint és tarkón csap néha-néha.

Miközben ma a közösségi médiában sokan szidják és pokolra kívánják az utolsó szovjet pártfőtitkárt, kétségtelenül a béke embere volt, akinek életútját érdemes felvázolni azoknak, akik kortársai voltak, de azoknak is, akik fiatalságuknál fogva még csak nem is hallottak róla. Nem, mert megbolydult világunkban emberi nagyságát, világokat pacifikáló gondolatait a konfliktus megtermékenyítő hatására esküvőknek érdemes elhallgatni.

Orosz apa és ukrán anya gyermekeként, Mihail Szergejevics Gorbacsov 1931. március 2-án született elszegényedett parasztcsaládban, amely megszenvedte a Sztálin-érát. Mihail tizenhárom évesen már egy kolhozban dolgozott, tizenkilenc évesen szovjet kitüntetést kapott, ami hozzásegítette felvételéhez a Moszkvai Egyetem jogi szakára. Erre az időszakra így emlékezett: „Parasztcsaládban nőttem fel, és ott láttam, hogy például búzatábláink hogyan szenvedtek porviharok, víz- és szélerózió következtében; Ennek hatását láttam az életben, az emberi életben.” 1952-ben lépett be a Szovjetunió Kommunista Pártjába. Karrierje gyorsan ívelt felfelé, részben mentorának, Jurij Andropov KGB-elnöknek köszönhetően.

Jurij Adropov, az SZKP főtitkára 1984 februárjában halálos ágyán Gorbacsovot nevezte meg utódjaként. Az akkor 53 éves politikust azonban a Központi Bizottság túl fiatalnak találta, ezért a Szovjetunió vezetésével Konsztantyin Csernyenkót bízták meg. Csernyenko 1985 márciusában elhunyt, ami siettette az SZKP élén a fiatalítás szükségességét. Gorbacsov reformszellemisége főtitkári kinevezését követően azonnal megmutatkozott. Portréját a Vörös-téren rendezett felvonulásokon már nem rakatta ki, hátat fordított a személyi kultusznak.

Az 1985-ben elindított peresztrojka gazdasági-társadalmi csomagot takart, amit a politikai nyitás, a glasznoszty követett. Ennek köszönhetően valamennyi szakpolitikai kérdésben szemléletváltás következett. Eltávolodtak az atomfegyver alkalmazásának lehetőségétől, a katonai erő jelentőségét leértékelték, a társadalompolitikában Moszkva távolodni kezdett az osztályalapú megközelítéstől. A glasztnoszty szükségességét később így indokolta „Képzeljen el egy országot, amely az űrbe repül, elindítja a Szputnyikokat, létrehoz egy ilyen védelmi rendszert, és nem tudja megoldani a női harisnyanadrág problémáját. Nincs fogkrém, nincs szappan és nincsenek az élet alapvető szükségletei. Hihetetlen és megalázó volt egy ilyen kormányban dolgozni.”

Külpolitikájában is új útra vezette a Szovjetuniót. Kereste a kapcsolatot a nyugati világ vezetőivel, jelentősen mérsékelve a hidegháborús feszültségeket. Ronald Reagan amerikai elnökkel többször, személyesen találkozott. Azt vallotta „Jobb megbeszélni a dolgokat, vitatkozni és folytatni a polémiát, mint a kölcsönös megsemmisítéssel kapcsolatos hamis terveket készíteni.” 1987-ben volt a washingtoni csúcstalálkozó, aminek középpontjában biztonságpolitikai kérdések álltak. A találkozó legfontosabb eredménye az INF-szerződés aláírása volt. A közepes hatótávolságú nukleáris rakéták leszereléséről szóló egyezmény következtében összesen 2692 nukleáris fegyvert semmisítettek meg a felek.

A kommunizmus bukása Európában a kettéosztott Németország egyesülésével kezdődött. Történelmi jelentőségű volt, amikor a berlini fal leomlása előtt pár hónappal Gorbacsov találkozott Helmut Kohllal, a Német Szövetségi Köztársaság kancellárjával. És megegyeztek. Mert Gorbacsov elve az volt, hogy „naivitás lenne azt gondolni, hogy a mai emberiséget sújtó problémák megoldhatók olyan eszközökkel és módszerekkel, amelyeket a múltban alkalmaztak vagy működni látszottak.” Ma is az...

1990. október 15-én tette közzé Oslóban a norvég Nobel-bizottság, hogy a Nobel-békedíjat Mihail Gorbacsov szovjet elnöknek ítélték. Az indoklás szerint a szovjet politikus vezető szerepet játszott a nemzetközi békefolyamat előmozdításában, a kelet-nyugati kapcsolatok alapvető átalakulásában, és a szovjet társadalom nagyobb nyitottságának megteremtésével hozzájárult a nemzetközi bizalom megerősödéséhez. Beszédében Gorbacsov Immanuel Kantra hivatkozott: az emberiség egy napon szembesül a dilemmával: vagy egyesülnek a nemzetek egymással, vagy pusztító háborúba kezdenek elindítva ezzel az emberi faj kipusztulását.

Figyelmeztetése ma aktuálisabb, mint valaha.

Kárpátaljai kollégám, Dunda György is így véli. Facebook bejegyzésében megemlíti, hogy „Borisz Jelcin, Sztanyiszlav Suskevics és Leonyid Kravcsuk mellett természetesen az ő aláírása is szerepel a szovjet birodalom széthullásának megágyazó belovezsai egyezményen. Noha Gorbacsov munkássága nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Ukrajna 1991-ben elnyerhette a függetlenségét, ennek ellenére az egykori szovjet elnököt nemcsak a botrányos Mirotvorec listázta, de az SZBU javaslatára persona non grata lett Ukrajnában, miután egy 2016-os interjúban azt találta mondani, hogy támogatja a Krím annektálását, mert tiszteletben kell tartani az ott élő oroszok szabad akaratát. 2010-ben egy másik interjúban arról beszélt, Ukrajnának és Oroszországnak partnerségben kell élnie. Ez a mostani háború végtelenül elkeserítette, édesanyja és néhai neje is ukrán volt. Ő sem gondolta, hogy az egykori szovjet táborban békésen együtt élő népek között alig pár évtized alatt halálos ellenségeskedés alakul ki…”

Gorbacsov a béke embere volt.  

Elveire épülhet fel a jövő csak akkor, amikor Mars isten rajongói is rájönnek, hogy amire szükségünk van, az a Star Peace, és nem a Star Wars.

Nyitókép: Wikipedia