Fiatal újságíróként szentül hittem, hogy dokumentálódásom, írásaim révén közelebb kerülhetek az igazsághoz. Legalábbis nem kerülök messzebb tőle. S hittem mindmáig, akkor is, amikor a gazságot találtam meg az igazságot keresve.

Nem voltam egyedül. Ott voltak a romániai magyar sajtó nagy öregjei, példaképeink, akikre szerettünk volna hasonlítani, ott volt, s még itt van a 65-ösök csapata, tegnap még az erdélyi magyar sajtó derékhada.

Manapság egyre többen kérdezzük – előbb csak magunktól, egyre inkább aztán egymástól is –, hogy megérte? Megérte lelkesedni, végigküzdeni az elmúlt 32 évet, amely idő alatt nem is a cenzúra és öncenzúra jelentette a legnagyobb megpróbáltatást, hanem az, ami nem is lenne az újságíró dolga: előteremteni a szerkesztőség számára a minimális anyagiakat ahhoz, hogy senki ne mondja meg, mit szabad és kiről nem szabad írni.

És ismerek újságíró kollégákat, akiknek ez sikerült.

A közösségi média szerint természetesen az újságíró hazudik, az újságok manipulálnak, a jegyzetírók valahányan bértollnokok. Mert a közösségi média igyekszik uralni az információs teret, szeretné elhallgattatni a sajtót, hogy ne a szakember szólalhasson meg járványügyben, ne az elemző politikai konfliktusok esetén, hanem Rebi néni vagy Jóska bácsi, aki hallotta valahol, s így tuti igaz… A sajtót bíráló hozzászólók gyakran akkor is hazugsággal és ferdítéssel vádolják az újságírókat, amikor az amúgy tényszerű és elfogulatlan beszámolók ellentétesek az olvasó politikai nézeteivel – utalnak a szerzők az ellenséges médiahatás elméletére. Vagyis nem mindig a sajtó elfogult, hanem gyakran az őt azzal vádoló elégedetlen olvasók részrehajlók.

Gyakran szegezték nekem a kérdést: szabad-e az erdélyi magyar sajtó? Mindig azt válaszoltam, ma is azt válaszolnám: annyira szabad, amennyire meg meri kérdőjelezni szabadságát. Kollégáim közül ezt sokan és sokszor megteszik.

Olvasóként szeretem az erdélyi magyar sajtót. Szegény, folyton a lét és nemlét között hányódik, de művelt, sokszínű, visszafogott és felelős. Inkább arról ír, ami összeköt, mintsem azt hámozná, ami elválaszt. Még mindig többen vannak olyan újságírók, akik az olvasókat szolgálják, mint akik gazdasági vagy politikai érdekcsoportokat.   

Noha egyre többen aggódnak a sajtó hitelvesztése miatt, talán fölösleges, mert a közvélemény-kutatások nem igazolják, hogy csökkenne a sajtóba vetett bizalom. Arról nem is beszélve, hogy az egészséges olvasói szkepszis a demokratikus nyilvánosság része. Csak a diktatúrában nem kételkednek a sajtó szavahihetőségében.

A „hazug sajtó” (Lügenpresse) kifejezés a 19. század közepén jelent meg Németországban. Kezdettől fogva azt sugallta, hogy a média szisztematikusan elhallgat és eltorzít bizonyos híreket és tényeket.

A kétezres években újra elővették a kifejezést, arra hivatkozva, hogy a tényeket a politikai korrektség nevében elhallgatja a sajtó. A Lügenpresse szót a Darmstadti Egyetem nyelvészei az év legvisszataszítóbb kifejezésének választották. Mert úgy vélték, hogy a médiával szembeni bizalom megingása súlyos politikai következményekkel járhat: ha az állampolgárok hiteltelennek és hazugnak tartják a sajtót, akkor nincs esély demokratikus nyilvánosságra és demokratikus vitára.

Az újságírók felelőssége, hogy különbséget tegyenek a jogos kritika és a tendenciózusan elfogult bírálatok között, ha ugyanis utóbbit a lelkükre veszik, akkor a kiegyensúlyozottság iránti nagy buzgalomban felnagyítják az amúgy elszigetelt szélsőséges nézeteket, és hitelt kölcsönöznek nekik.

Ma, a sajtószabadság napján az Olvasótól bizalmat kérünk, mert ezzel a bizalommal közösen közösségeket építhetünk. Higgyék el: mégsem olyan hazug a sajtó, vannak újságírók, akik tudják a teljes igazság elérhetetlen ugyan, de fontos tudósítani a feléje vezető útról.

(Kép forrása: Léphaft Pál rajza)