„Egy élet mindig egész, és valami mindig hiányzik is belőle” – Átadták a Kriterion-koszorút Bodor Ádámnak
Átadták a Kriterion-koszorút Bodor Ádámnak. Az író az elismerést a Kriterion Alapítvány csíkszeredai galériájában vette át. Az ünnepséget követően erdélyiségről, számvetésről és kerek életről beszélgettünk.
Habár már 2024 júliusában Bodor Ádámnak ítélte a Kriterion-koszorút az alapítvány kuratóriuma, az ünnepélyes díjátadóra egy bő évvel később, a csíkszeredai Új Kriterion Galériában került sor. Hajdú Áron, az alapítvány ügyvezető igazgatója nyitóbeszédében kiemelte: becsülettel és a tőlük telhető legnagyobb alázattal igyekeznek tovább vinni az alapító, Domokos Géza által rájuk hagyott feladatot.
A Kriterion-koszorú a Kriterion Alapítvány által 1995-ben létrehozott kulturális elismerés. Olyan Erdélyben született személyeknek ítélik oda, akik a régió hírét vitték a világban, munkásságuk döntően befolyásolta a magyar kultúra és tudomány fejlődését, és szülőföldjük iránit kötődésük mindvégig töretlen maradt. Az elmúlt években olyan neves személyiségek vehették át, mint például Tompa Gábor, Barabási Albert László, Kányádi Sándor, Korniss Péter vagy épp Novák Ferenc.
Hajdú Áron az egybegyűltek előtt olvasta fel a kuratórium határozatát, mely szerint nemzetközileg elismert kiváló írói munkásságáért, a kortárs magyar irodalomban betöltött meghatározó szerepéért, valamint szülőföldéért tett kiemelkedő tevékenységéért Bodor Ádámnak adományozzák a 2024-es Kriterion-koszorút.
A kitüntetettet Bretter Zoltán filozófus méltatta. Laudációjában úgy fogalmazott, hogy „Bodor Ádám, mint indián, hátrafelé megy előre, és közben beszórja a lábnyomait homokkal. Ezért életműve voltaképpen értelmezhetetlen.” Mint mondta, mindennek ellenére mindenkinek, aki az ő műveit kívánja olvasni, vállalnia kell annak kockázatát, hogy amit ő a szövegből kihall, az valójában nincs is benne. „Filozófusokat megszégyenítő következetességgel teremti meg az író a premorális, azaz morálon kívüli állapotot, és erre csak erős romantikus hajlamokkal rendelkező, játékos elme képes” – méltatta a kitüntetettet Bretter Zoltán.
Bodor Ádám 1936. február 22-én született Kolozsváron. 16 éves korában elítélték, mivel kommunistaellenes röplapokat terjesztett, ezt követően éveket töltött a szamosújvári börtönben. Ez az időszak nagyban meghatározta későbbi munkásságát. Első novelláját 1965-ben publikálta a kolozsvári utunk hetilapban, négy évvel később pedig A tanú címmel jelent meg első novelláskötete.
Művei megjelentek spanyol, román, angol, német, francia, norvég, dán, olasz, lengyel, bolgár, szerb, horvát, szlovák, szlovén, orosz, észt, macedón, baszk és arab nyelven is. Munkásságát többek között Kossuth-díjjal, József Attila-díjjal, Artisjus Irodalmi Díjjal és Magyarország babérkoszorúja Díjjal is elismerték.
A Kriterion-koszorút Hajdú Áron adta át, Bodor Ádám pedig megragadta az alkalmat, hogy megemlékezzen annak alapítójáról, Domokos Gézáról. Mint fogalmazott, bizton állíthatja, hogy a kritikus években sem volt senki, aki jobban helyt állt volna nála. „Nemcsak az erdélyi, hanem az egész romániai kulturális élet hálával tartozik neki” – mondta.
.jpg)
Bodor Ádámot minden tekintetben meghatározza az erdélyiség. Ki lehetett volna ő azonban, ha nem ide születik? Ezzel a kérdéssel fordultunk az ünnepelthez, aki válaszként kifejtette: biztosan nem vált volna író belőle. „Talán akkor se kezdtem volna írni, ha Magyarországon születek, és ott élem le az életem. Engem Erdély természeti valósága, a társadalmi és etnikai összetettsége ragadott meg, erre igyekeztem valahogy – elvonatkoztatva bár a történelmi valóságtól – az írásaimban is reagálni” – fogalmazott.
Bodor Ádám kiemelte, hogy bár Erdély inspirálta, amiről ő írt, az valójában Kelet-Európa. „Az én írásaim a lokálisnál egy sokkal szélesebb látványt nyújtanak. Tulajdonképpen Kelet-Európa erkölcsi képe az, amit én próbáltam megragadni. Természetesen nem a szó konkrét értelmében, hanem kicsit elvonatkoztatva és sok mindent eltúlozva benne, mint ahogy általában minden művészet a túlzás eszközeivel él” – fejtette ki.
Kapcsolódó
Kérdésünkre, hogy ennek a díjnak az átvétele elindított-e benne egyfajta számvetést, az elmúlt évek összegzésére való igényt, az író őszintén felelt: nem. „Egyáltalán nem. Talán azért sem, mert annyi díjat kaptam már, hogy ha fel kellene őket sorolnom, akkor most nagyon zavarba jönnék. Nagyrészt már el is felejtettem őket. Tulajdonképpen mély nyomot nem hagynak bennem. Túlzás lenne azt állítani, hogy ösztönzőleg hatnának rám, vagy elégtételt adnának. Ezek csupán gesztusok a társadalom részéről, amelyeket az ember tudomásul vesz. Számvetést nem készítettem soha, de talán most, rohanva a kilencven felé, kicsit többet gondolok arra, hogy vajon elég volt-e az, amit csináltam, vagy még lett volna dolgom bőven. Gondolok rá, de mindig arra a következtetésre jutok, hogy végül is mindegy, ennyi tellett. Petőfi 26 évet élt. József Attila 32 évesen hunyt el. Én majdnem 90 vagyok. A maguk módján mindannyiunk életműve abszolút teljes. Mindegy, hogy az ember mikor költözik el az örökre, egy élet mindig egész, és valami mindig hiányzik is belőle.”
CSAK SAJÁT
.jpg)
