Jókai Mór születésének 200. évfordulóját ünnepeljük. A komáromi születésű írót különleges kapcsolat fűzte Erdélyhez: cikksorozatunk első részében ezt mutattuk be, most pedig kiemelt figyelmet szentelünk azoknak a műveknek, ahol ez a misztikus világ valamilyen formában megjelenik.

Jókai Mór már azelőtt írt Erdélyről, hogy valóban ellátogatott volna ide, ám később rendszeressé vált utazásai is megihlették őt. Történetei különböző helyszíneken és korokban játszódnak, így Erdély megjelenítése is igencsak változatos.

Kapcsolódó

Jókai 200 – Erdély, a misztikus világ (I. rész)

Jókai Mór születésének 200. évfordulója alkalmából T. Szabó Levente irodalomtörténésszel, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanárával, a klasszikus magyar irodalom szakértőjével beszélgettünk.

emlékév Jókai Mór Erdély irodalom

Jókai még az első erdélyi látogatása előtt írja meg monumentális, a független Erdély szerepét, működését firtató, rendkívül sikeres történelmi regényeit, az 1852-es Erdély aranykorát és az 1853 elején megjelenő Török világ Magyarországont. Mindkettő a függetlenség, politikai és társadalmi önállóság lehetőségének a kérdését veti fel a szabadságharc leverése utáni nehéz években s ezért is különösen népszerűek. Noha a Kolozsvárott vendégszereplő felesége, Laborfalvi Róza kíséretében érkezik 1853 májusában Erdélybe, egyértelmű, hogy a friss erdélyi tematikájú regényeinek a sikere folytán is rendkívül kíváncsi és érdeklődő, eleve székelyföldi látogatást is tervez. Az utóbbi eredménye az Erdélyi képek című novelláskötetei, amelyeket az utazás közben írott és közölt útilevelek egészítenek ki. Nem volt ritkaság a korban, hogy ha egy híres személy idegen tájra látogat, útileveleket ír, amelyből később egy egész útinapló is összeáll, ám ami ezt a kiadást igazán különlegessé tette, azok a bejegyzésekkel együtt kiadott novellák, amelyek Jókai bennfentességét, jártasságát sugallták.

A friss élményekből táplálkozó novelláskötetekben van örmény vagy szász történet is, ott van A nagyenyedi két fűzfa is, de az egyik legkülönlegesebb novella kétségkívül a Háromszéki leányok. Maga a történet is szokatlan még ekkor: fiatal uzoni lányok, akiknek a tatárok feldúlták az otthonukat, kénytelenek szolgálónak állni Brassóban. Ez természetesen feszültséget okoz köztük és szüleik, rokonaik, valamint jegyeseik közt is, és talán az utóbbiak szenvednek ettől leginkább, hiszen a férfiúi büszkeséget sérti, hogy részben a nő kell vállalja a „családfenntartó” szerepet. Nem megszokott az sem, hogy a fiatal lányokat egyedül engedjék el a nagyvárosba, akiknek így – a novella megírását követő évtizedekre emlékeztető módon – bele kell kóstolniuk a munkásélet nehézségeibe, meg kell tapasztalniuk a kiszolgáltatottságot.

A Háromszéki leányok egy igencsak izgalmas társadalmi problémát feszeget: a női munka és egyben a munkás nő többszörös kiszolgáltatottságának a kérdését (s megelőlegezi a székely vendégmunka és kivándorlás nagy és fájó 19. század végi történeteit). Az 1850-es évek elején robban ki először a magyar irodalmi közegben a nők, pontosabban az írónők létjogosultságáról és lehetőségeiről szóló vita. Ez összefüggött azzal, hogy a forradalom és szabadságharc után sok nő kényszerült arra, hogy családfenntartó legyen. A Háromszéki leányokat az is különlegessé teszi, hogy épp egy erdélyi történet az, ami ezt a fajta kettős egyenlőtlenséget (a munkáslétet és a női sorsot) tematizálja. Egyébként a történet végül románcosan feloldja a feszültséget: az igazságtalanságok ellen fellázadó székely nők és társaik nem pusztítják el Brassót, megkegyelmeznek azoknak is, akik őket bántották, sőt a történet végén még esküvő is lesz – de a kor társadalmi képzeletére és Jókaira jellemző módon természetesen székely a székellyel kel egybe.

Van olyan Jókai-mű, amely azért megy ritkaságszámba, mert Jókai egyenesen erre rákészülve, dokumentálódni jött Erdélybe. Az Egy az Istenre rákészülve 1876 augusztusában Jókai tudatosan tölt több napot Torockón. S noha azért híresült el a regény, mert az unitárius közösségáll a középpontjában, nem szabad elfeledni, hogy a regény több tekintetben is a női kiszolgáltatottságról és a nők mozgásteréről szól. A regény ugyanis a polgárai házasság és a válás lehetőségeiről szóló korai viták egyik fontos dokumentuma is: egy kényszerházasságban élő nő kétségbeesett helyzetéről szól. Ki akar lépni a házasságából, meg akarja élni a saját életét, amelyet tizenévesen bezártak előtte. A regény orientalizmusa szerint hol máshol tehetné meg mindezt, mint Erdélyben? Nem a nyugati világ központja, Róma, hanem egy kis erdélyi falu az, amely megadhatja neki a békét és az érzelmekre alapozott új kapcsolatot. Nyilvánvalóan ebben van egy jó adag idealizmus is, de igencsak beszédes az, hogy a református Jókai (aki a katolikus Laborfalvit vette el) egy ilyen sajátos perspektívát ajánl fel: az erdélyi unitárius közösségnél van kiút az embertelen helyzetből.

Vannak azonban olyan Erdélyhez kapcsolódó Jókai-szövegek is, amelyek részben más irányba mutatnak. A középkor iránt rajongó rengeteg 19. századi európai szerzőtől eltérően rendkívül kevés szépirodalmi szövegét helyezi a középkorba. Ennek talán részben az lehet az oka, hogy a XIX. század közepén a magyar kulturális életben van egyfajta feszültség azzal kapcsolatban, hogy melyik is a magyar „nemzeti középkor”. A katolikusok értelemszerűen a keresztény középkor mellett teszik le a voksukat, a protestánsok inkább a kereszténység előtti időszakot választják gyakran. Éppen ez a feszültség teszi izgalmassá azt, hogy Jókai az egyik legkiemelkedőbb középkor-történetét, a Bálványosvár című regényét Erdélybe helyezi, és benne a kereszténység és a pogányság nagy találkozását ábrázolja. Egy egészen újszerű megoldást választ a vita eldöntésére: „összeházasítja” a két nézőpontot, azt sugallva, hogy lennie kell, és van is olyan lehetőség, ahol a két világ története harmonizálható.

Ne felejtsük el azt sem, hogy épp az Erdélyhez kapcsolódó szövegek azok, amelyekből jól látszik: bár legtöbben regényszerzőként ismerjük, Jókai nem „egyműfajú” író. A korabeli magyar irodalom számos kiemelkedő novelláját ő írta, s maga is részben novellaszerzőként tartotta számon magát, hiszen ezek jó részét ő maga is beválogatta az ötvenéves írói jubileumra alkalmából kiadott száz kötetes életmű-kiadásába. Emellett színházi szerzőként is jelentőset alkotott, igen sikeres drámaíró volt, és természetesen innen sem hiányozhattak az Erdély-történetek. Például a Dózsa György című drámája azért is különleges, mert Dózsát a reformkorban vagy egy társadalmat fölforgató lázadóként, vagy idealizált népvezérként volt szokás bemutatni, Jókai pedig egy köztes utat választott, ahol a személyiség mozgatórugói, motivációi kerültek előtérbe: az, hogy mi vezet rá valaki arra a bátorságra, hogy az igazságtalansággal szemben felemelje a saját hangját.

Ahogy már a cikksorozat első részében is szó volt róla, Jókai nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a korabeli olvasókban kialakuljon egyfajta misztikus kép Erdélyről. Ez természetesen betudható a leírásoknak is, ahogyan egy-egy tájat bemutatott, ám sokkal izgalmasabb az, hogy számos korabeli társadalmi probléma megoldására idealizáló módon az erdélyi életet ajánlotta.