1825. február 18-án született Ásvai Jókay Móric, avagy Jókai Mór író, a márciusi ifjak egyike, országgyűlési képviselő, a sort pedig folytathatnánk, hiszen majdhogynem „intézmény” volt a 19. században. Számos lap alapítója, szerkesztője, de ennél jóval többnek írt: kiélezett harc ment a korabeli napilapok és folyóiratok közt egy-egy szövegéért. Azon kevesek egyike, aki már a maga korában is „szupersztár” volt. Az első, már a saját korában ismert nemzetközi magyar szerzőnek számított, munkássága pedig meghatározta az akkori olvasók Erdélyről alkotott képét. De milyen kapcsolat fűzte Jókait, a komáromi születésű tehetséget ehhez a térséghez? Születésének 200. évfordulója alkalmából erre a kérdésre keressük a választ T. Szabó Levente irodalomtörténésszel, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanárával, a klasszikus magyar irodalom szakértőjével.

Az Erdéllyel való kapcsolata révén is rá lehet látni az életmű rétegzettségére és rendkívüli hatására. A saját kíváncsisága Erdély iránt része a 19. század közepétől felerősödő ilyen jellegű intenzív érdeklődésnek és kíváncsiságnak, de közben ezt maga is alakítja a nagy számú, Erdélynek szentelt publicisztikai és szépirodalmi szövegével, látogatásaival, itteni politikai és közéleti szerepvállalásával.

Kíváncsiságát az 1850-es évek elején keltette fel a régió, amikor Erdély és története sokak számára hirtelen új fénytörésbe került egyrészt az 1848-as unió, másrészt a 49’-es dél-erdélyi hadi események nyomán, de nem utolsósorban azért is, mert írók és korai történetkutatók sokasága kezdi kiemelten kezelni Kővári Lászlótól kezdve Mikó Imréig, Jósika Miklóstól Kemény Zsigmondig. Az 1850-es években különösen érdekes azoknak a szerzőknek a sora, akik – mint például Gyulai Pál vagy Kemény Zsigmond – Pestre költözésük után írnak szülőföldjükre helyezett, erőteljesen nosztalgikus regényeket, amelyek társadalmi és történelemfilozófiai léptékű víziókban jelenítik meg Erdélyt. Ilyenek például Kemény kései nagyregényei vagy a magyar irodalom egyik első nagy lélektani regénye, a Gyulai által írott Egy régi udvarház utolsó gazdája.

Jókai azért is különösen érdekes, mert nem csupán egy alkotó ebben a sorban, hanem az ekkor kialakuló modern Erdély-kép számos, látványosan mitologikus eleme részben hozzá kapcsolható, köztük olyan megoldások vagy sztereotípiák is, amelyek máig részei a társadalmi képzeletnek. Elég a még az első, 1853-as látogatása előtt publikált Erdély aranykorára gondolni, amely az erdélyi fejedelemség korszakára utalva meghonosította az Erdély aranykora kifejezést. De például az első erdélyi látogatása nyomán közölt székely tematikájú novellái vagy jóval később a Bálványosvár címet viselő remek regénye nagyon erősen sugallták a középkori gyökereket eltérő helyszíneken kereső magyar és európai középkorkultuszban, hogy a székelyek lennének az a közösség, amely az ősi, „tiszta”, „valódi” magyarságot őrzi – náluk kell keresni a (romantikus) „mesés Keletet”.

Kapcsolódó

Jókai, Márai, József Attila – Rájuk emlékezünk 2025-ben

2025-ben is számos neves irodalmi személyiségre emlékezünk születésük vagy haláluk évfordulója kapcsán.

irodalmi évforduló magyar irodalom emlékév magyar költők írók

Nyilván Jókai egy olyan korszak szülötte, amelyet a modern nemzetépítés olyan nagy kérdései foglalkoztatnak, mint, hogy milyen és hol van az „igazi” nemzeti táj, kik az igazi magyarok, hogyan néznek ki, melyek voltak a magyar történelem „igazi”, példa értékű korszakai – és így tovább. Jókai ezekbe a tömegkultúra akkori legkorszerűbb eszközeivel szól bele, a javarészt napi- és hetilapokban (is) közölt regényeivel, novelláival és publicisztikájával, illetve a nagyon sikeres színműveivel látványosan alakította a korabeli társadalmi képzeletet. Kétségkívül Jókai is ott van a későbbi nagy transzilvanista toposzok gyökerénél. Hadd idézzük fel az Egy az Istent című regényét, amelynek az első nagy tömbje Rómában játszódik. Csakhogy a nyugati világ központját a regény szerint az intrikák, a véres konfliktusok, az értelmetlennek tűnő társadalmi béklyók uralják, s bizony még maga a szerencsétlen egyházfő is ki van szolgáltatva az európai forradalmak és politikai játszmáinak. Ehhez képest vajon hol lesz az erkölcsi tisztaság, a kiegyensúlyozottság, az emberi tartás? Bizony, Erdélyben, a mesés Keleten. Azon a(z unitárius) Torockón, ahol a regény logikája szerint Európában is páratlan ősi, tiszta magyar táj van, s ahol újra meg lehet lelni az élet értelmét, a szerelmet. Nyilván, az olvasó máris érzékelheti, hogy a regényben „holdbéli táj”-ként is emlegetett Torockó hogyan lesz Jókaitól kezdődően az a mitikus magyar falu, amire a mai tömegturizmusát sikeresen építheti.

De az Egy az Isten annak is a szép példája, hogy a rurális Erdély kijátszása a városok városával, Rómával szemben egy másik érdekfeszítő folyamatnak is a része. A 19. században a Pestre kerülő értelmiségiek egy nagyvárosiasodó világban találták magukat, így pedig érthető, miért idealizálták túl a mesebeli szülőföldet, vagy a még természetközelinek, érintetlennek vélt vidéket. A lassan, de biztosan iparosodó világból a tömegturizmusnak ebben a korai időszakában erdélyi látogatásain Jókait is gyakran az érintetlen természet vonzza: ezért is kíváncsi a parajdi sóbányára, a Szent Anna-tó környékére, a homoródalmási barlangra.

De beszédes az is, hogy az egyes erdélyi látogatásai és az ezekhez kapcsolódó alkotásai mennyire eltérő érdeklődést jelezhetnek. Például a második, 1858-as látogatása célzottan magánlátogatás, a Mócvidéket, ott pedig a románságot kívánja megismerni. Számára is az elveszített szabadságharc egyik tanúsága ugyanis a nemzetiségekkel való viszony: már az első látogatásakor döbbenettel szembesült például a nagyenyedi etnikai élű polgárháborús vérengzések traumáival. Azaz egyfajta érzelmi-intellektuális kíváncsiság hajtotta, megpróbálta megérteni a helyi a román közösségeket, látni kívánta, hogy miként is élnek ezek az emberek a mindennapokban. Érdekelte ezeknek közösségeknek a kiszolgáltatottsága s az, hogy a mély társadalmi egyenlőtlenségek miként befolyásolják a magyarokhoz való viszonyukat. Ezért is különösen jelképes az, hogy a Mócvidéken nem úgy jár, mint legtöbb erdélyi útján, hanem úgy, ahogy a helyi emberek. Úti leveleiből kiderül, hogy sokszor gyalogosan vagy lóháton tette meg a távokat, éjszaka is utazott, nem ritkán veszélybe sodorva magát. Habár itt kifejezetten kerülte a nagyobb nyilvánosságot, s csak késleltetve jelentette meg úti beszámolóit is, sok helyen hírességnek kijáró kultusz övezte már ekkor. Ilyen helyzet, amikor a Detunátáknál tett látogatása emlékére azonnal csúcsot neveznek el róla, s ez még ritka eset ekkortájt, hiszen a helyszínek (például utcák, települések, stb.) „nemzeti hősökről” – főként értelmiségiekről - való elnevezése (azaz a tér ilyen jellegű nemzetiesítése) csak később vált bevett szokássá. Persze, az is jellemző, hogy ez az intellektuális kíváncsiság hogyan alakul át egy olyan regénnyé a Szegény gazdagokban, amely több népszerű korabeli műfajt is ötvöz, azaz egyszerre akar több típusú olvasói réteget elcsábítani: ott van benne a kalandregény, a krimi, a detektívtörténet, az ún. sensation novel, a gótikus és a prózai románc. Jókai itt is – mint nagyon sok regényében – biztosra ment s a legfrissebb és legsikeresebb korabeli európai regénytípusokat gyúrta össze egyetlen sajátos regényformába. Valahogy úgy is fogalmazhatnánk, hogy a Szegény gazdagok révén is Erdély a korabeli magyar tömegkultúra egyik legérdekesebb, legegzotikusabb helye lett.

Hogy pontosan miként is jelent meg Erdély Jókai legnépszerűbb műveiben, illetve milyen fogadtatása és utóélete van nálunk ennek a korabeli szupersztárnak, kiderül a sorozat következő részeiből.