Jókai 200 – Erdély, a misztikus világ (III. rész)
Február 18-án ünnepeltük Jókai Mór születésének 200. évfordulóját. A bicentenárium alkalmából már górcső alá vettük a 20. századi magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakjának erélyi kötődéseit és a térség szövegekben történő ábrázolását, most pedig az emlékezetén van a sor: miként maradt meg a köztudatban ő, aki már a maga korában is „szupersztárnak” számított, olyannyira, hogy még a saját utóéletét is maga alakította ki.
Jókai Mór gyakorlatilag az első világirodalmi értelemben vett kulturális hősünk volt már a maga korában. Mindamellett, hogy elképesztően tehetséges volt, mondhatni szerencsés időszakban, a tömegsajtó korában született, az új típusú nyomdatechnikák és a nagy példányszámú kiadások világában, amikor a modern értelemben vett világirodalmi hőseiket nevezték meg az új nemzetek s egyfajta verseny folyt azért, hogy melyik nemzetnek ki a világirodalmi rangú írója, művésze, alkotója. Így épült elképesztő méretű kultusz számos 19. századi szerző köré a modern tömegsajtó új eszközeivel Walter Scottól Robert Burns-ig, Victor Hugóig.
Kapcsolódó
Az 1850-es évektől kezdve sok szerepet magára öltött: kipróbálta tehetségét regény- és novellaíróként, drámaszerzőként, de rendszeresen kérték fel alkalmi költemények szerzésére is. A korszak egyik legfontosabb irodalmi szerkesztője és laptulajdonosa volt – mondhatni a hőse a modern irodalmi kapitalizmusnak. A csillagok tehát jól álltak össze: a kultúra minden színterén komoly pozíciót vívott ki magának, ez pedig azt is jelentette, hogy közönsége minden lépését követte, óriási médiafigyelem irányult rá, amelyet ő jó érzékkel tartott fenn, hiszen nem csak szerette, egyenesen igényelte, hogy körülrajongják. Már 1858-ban életnagyságú szobrot terveztek róla, ezzel pedig gyakorlatilag már első alkotói időszakában „muzealizálódott”.
Népszerűségének számos kézzel fogható bizonyítéka volt. Gondoljunk csak az 1885-ös országos kiállításra, amelyet az Iparcsarnokban rendeztek meg: ahogy Európa legtöbb városában, úgy Budapesten is az „angolos” kiállítási modell szerint szerveződött minden, azaz az ilyen kiállításokon elsősorban az ipari, technikai vívmányokat mutatták be (szemben a „franciás” megoldással, ahol a képzőművészeteknek mindig is nagy szerepe volt). A kiállításnak volt azonban egy olyan része, amely látványosan kirítt: Jókai. Személyes tárgyai, kéziratai és kiadványai mágnesként vonzották a tömegeket. Ez is meggyőző példája lehet, hogy mennyire érezte a nyilvános írói jelenlét súlyát és mennyire tudatosan építette fel a saját magát kulturális hősként, mennyire alakította azt, hogy hogyan emlékezzenek rá.
Jókai maga kezdte el tudatosan rendezni a saját életművét. Az 50 éves írói jubileumán – amelynek az időpontját, 1893-at, nem kis bravúrral, a Zsidó fiú című drámájához kötött és maga jelölte ki, miután mások már 1884-ben meg szerették volna ünnepelni a pályakezdését – ragaszkodott hozzá, hogy még életében, alkotóereje teljében ő válogassa össze az életműkiadását: egy 100 kötetes reprezentatív díszkiadást, amely óriási példányszámban kelt el, és akkora honoráriumot kapott érte, amekkorát azelőtt senki a magyar irodalmi közegből. Máig ez a kiadás olyannyira kultikus, hogy alapvetően befolyásolja, hogy mit olvasunk tőle, sokáig emiatt váltak bizonyos szövegei láthatatlanná, kevésbé ismertté. Jókai azokat az írásai helyezte előtérbe, amelyeket az 1890-es években fontosnak, reprezentatívnak gondolt s az utolsó, századik kötetben keretet is szabott a szövegeinek: például válaszolt a szövegeit ért korábbi kritikákra, életrajzához kötötte némelyiket, kiemelte a kedvenceket és így tovább. Ez annyira kultikusan hatott, hogy sokáig nem lehetett szabadulni tőle, bizonyos szövegei az utóbbi évtizedekig háttérbe szorultak, például azok is, amelyeket az ún. nemzeti díszkiadást követően írt. Például ez az oka annak is, hogy legtöbben nem tudunk róla, hogy rendkívüli humora volt, a magyar irodalom első nagy hatású élclapját szerkesztette (és sokáig ő rajzolta még a karikatúráit is), s a parodisztikus élű regényei kisregényei igencsak egyediek. Ezeket az elmúlt években kezdték „újrafelfedezni”, rávilágítva arra, hogy nemcsak a pátoszos Jókai létezett, hanem az önironikus, játékos hangú alkotó is.
Mint már korábban is szó volt róla, nemcsak Magyarországon, hanem Erdélyben is óriási népszerűségnek örvendett. Több látogatásakor uralkodóknak kijáró fogadtatásban részesült, Székelyföldön úgy ünnepelték, mint egy fejedelmet, ő pedig boldogan fürdőzött az írófejedelem, ahogyan manapság még mondják a „kulturális szent”, a korabeli sztár szerepében.
Gyakorlatilag márkanévvé vált. Az egyik legkorszerűbb erdélyi nyomdát, a sepsiszentgyörgyit nevezték el róla az 1880-as években róla neveztek el, s máig tisztázatlan, hogy volt-e érdekeltsége benne vagy pusztán szimbolikus tétje volt a dolognak. Annyi biztos, hogy Jókai intenzíven támogatta, hiszen ez a nyomda adta ki a Székely Nép című napilapot, amely aztán a két világháború közti időszakban is az egyik legfontosabb sajtótermék maradt (az egyik onnan származó, a korában úttörő nyomdagép a szerencsének és egy cég nagyvonalúságának köszönhetően jelenleg a Csernátoni Múzeum egyedi gyűjteményében található). Jókai rendszeresen küldött exkluzív anyagokat a Székely Népnek, itt kezdte el publikálni a Puskás Kalárit is, amely egy gyergyói tematikájú monda, ezzel pedig újra és újra arra ösztönözte az anyaországi olvasókat, hogy figyelmüket fordítsák Székelyföld felé.
Népszerűsége, valamint ennek kamatoztatása a korabeli erdélyi színházi világban is megfigyelhető. Műveiből sok átirat készült, illetve ő maga is készített ilyeneket, s ezek a korabeli világirodalomban is részben a népszerűség megteremtésével és fenntartásával függtek össze. A szerzőknek előnyükre vált, hogy az egyik műfajból a másikba próbálták „átmenekíteni” műveiket, ezáltal ismertségüket is, hiszen sokan már akkor látták, hogy azok, akik színházba járnak, nem mindig olvasnak, és azok, akik olvasnak, nem mindig járnak színházba. Az Erdély aranykorából például szinte azonnal elkészült a színpadi változat is: már 1853-ban, tehát egy évvel a regény megjelenése után játszották Nagybányán és Szatmáron.
Az utóéletbe természetesen beletartoznak azok az időszakok vagy helyzetek is, amikor megbicsaklott a népszerűsége. Már életében is voltak ilyen helyzetek, ezek pedig nagyon gyakran a politikával függtek össze Erdélyben is. Néha nagyon felemás a fogadtatása, erodálódik a hírneve s ez összefügg a korai demokratikus politika fordulatával: azzal, hogy a kiegyezést követő demokratikus, egyre hivatásosodó politizálásban a reformkorhoz képest kritikusabban látják az értelmiségieket, főként azokat, akik maradéktalanul a kormánypárt mellé állnak. A pártfegyelmet bevezető, a korábbi honorácior pártok megengedőbb, a képviselőknek nagyobb szabadságot adó működésének felszámolása miatt tűnt sokszor „mameluknak” (azaz az arab rabszolgatestőrökre utaló kedvelt korabeli kifejezéssel, egyfajta fegyelmezett pártkatonának) Jókai is. Bizony, így bukott meg Jókai Pesten, s nem örültek sem az őt később megválasztó erzsébetvárosiak, majd oravicabányaiak, hogy nem sikerült meglátogatnia őket. Ezért is volt fontos annyira Jókainak, hogy eljusson személyesen többször is az illyefalvi kerületbe, de ott is az első fogadtatás az igazán lelkes.
Élete utolsó éveiben maga is megtapasztalta az antiszemitizmussal járó gyűlöletcunamit – még Partiumban is. Második felesége, Nagy Bella zsidó származású volt, és még Nagyváradon is, amely egy sokszínű és elfogadó város hírében állt, antiszemita tüntetés készült a házaspár ellen. Akkoriban a fiatal, épp Nagyváradon élő újságíró Ady Endre volt, aki leghangosabban vette védelmébe.
Mindent összevetve érdekes látni, hogy Jókai miként teremtette meg saját emlékezetét Magyarországon és Erdélyben is. Népszerűsége annyira fontos volt számára, hogy ragaszkodott ahhoz: úgy lássa őt a jövő nemzedéke is, mint saját korának emberei. Életpályája és karriertörténete a művészi karrierjét és a magáról forgalmazott képet tudatosan építő modern művészé s ezt az erdélyi kötődései is példázhatják.
CSAK SAJÁT
.jpg)
.jpg)
.png)
