Megszólalt a héten a Magyar Nemzetben Svetz Izabella művészettörténész és arról cikkezett, hogy „Magyarország békevágya nem új keletű fogalom, mert a magyar nemzet sorsát meghatározó kollektív jellemvonás a szabadság és a béke szeretete.”

Úgy látja, „a kérdés igen időszerű, akkor is, ha elvonatkoztatunk az évfordulós aktualitásoktól”, és felveti: „A világ a történelem divatja szerint ismétli önmagát. Avagy mi, emberek írjuk újra ugyanazt a történetet?”

Múltunk néhány prominens békeharcos nagysága előtt tisztelgő kultúrtörténeti visszatekintésének üzenetértékű a megállapítása: „Alig több mint száz év telt el a két világháborút előző, boldog békeidőként emlegetett, de a valóságban már a háborús helyzetet érlelő politikai áramlatokkal átszőtt évtizedek óta. Nemzetünk nagyjai akkor is megkongatták a vészharangot.” 

A Jókai Mór és a világbéke címmel és A XIX. században már volt magyar kezdeményezés a nemzetközi fegyvernyugvás céljából alcímmel a Magyar Nemzetben ezelőtt két nappal megjelent kisesszét ajánlom most az olvasóim figyelmébe. Szerzője, Svetz Izabella, Szatmárnémetiből elszármazott nyíregyházi művészettörténész annak apropóján, amit aligha kell részleteznem 2024 adventjében, és abból kiindulva, hogy a kérdés ma is mennyire időszerű, – egy olyan XIX. századvégi, minden tiszteletet megérdemlő magyar történelmi tettről értekezik, amivel elődeink Európában az elsők között bekapcsolódtak abba a nemzetközi mozgalomba, mely a népek közötti megértést, a béke ügyét, a válságok békés megoldását szolgálta.

Ez a tett a legnagyobb regényírónk nevéhez fűződik, ugyanis Jókai Mór elnökletével alakult meg 128 évvel ezelőtt, 1896 szeptemberében az Interparlamentáris Unió (IPU) Magyar Nemzeti Csoportja.

Mielőtt rátérnék a cikk ismertetésére, melynek alapvetése, hogy a béke igénylése, az arra történő törekvés históriánkban több mint ezerszáz éve jelen van – hadd vázoljam néhány mondatban annak a hátterét, amiért büszkék lehetünk arra, hogy Magyarország már 1889-ben jelen volt az IPU párizsi alakuló ülésén, és ezért az országot a világszervezet kilenc alapító állama közé számítják.

A XIX. század utolsó harmadában, miközben az európai nyugtalanság nem csitult és mindenütt hatalmas katonai készülődésbe kezdenek a hatalmak, az 1878-as berlini kongresszus annak a reményét is felcsillantotta, hogy az államok közötti nézeteltéréseket békés úton is lehet rendezni, csak a megfelelő megoldásokat, a megfelelő nemzetközi politikai hátteret kell megtalálni.

A fegyverkezési versenyt aggódva szemlélők számára kapóra jött, hogy a francia forradalom századik évfordulója nagyszerű alkalmat kínál az interparlamentáris gondolat intézményesítésére. Hisz Párizsban világkiállítást szerveznek, és ez megkönnyíti, hogy a legkülönbözőbb országokból megjelenjenek a képviselők. A világ figyelme amúgy is francia főváros felé irányul és hamar kiderült: Békekongresszusra is készülnek itt, meg Nemzetközi Munkáskongresszusra is. (Belőle nő ki a II. Internacionálé.)

Az, hogy Magyarország alapító tagja lesz az IPU-nak, elsősorban Pázmándy Dénesnek köszönhető, aki 1867-től Jókai Mór Hon című lapjának párizsi tudósítója. Azzal szembesülve, hogy milyen keveset – és milyen téveseket – tudnak rólunk a franciák, 1880-ban megalapítja a Gazette de Hongrie című francia nyelvű lapot és közben rengeteget is tesz a budapesti egyetemen tanító Amédée Saissy professzorral együtt a magyar ügyért és a francia kapcsolatok ápolásáért. Nekik köszönhető, hogy amikor 1889-ben 850 tagú küldöttség utazik Párizsba, a világkiállításra, fogadásukra bizottság alakult, amely 60 ezer frankot is gyűjtött számukra.

A Párizsba utazó magyarok közt van a történet másik kulcsszereplője, Hagara Viktor, a nagyszőlősi választókerület országgyűlési képviselője, az akkori törvényhozás egyik legképzettebb és legszorgalmasabb tagja, aki elsősorban a közoktatás kérdéseivel foglalkozik.

A jog és államtudományi egyetemi tanulmányait Budapesten, Berlinben és Heidelbergben folytatta. Ügyvédi diplomát, emellett bölcsészdoktori címet is szerzett. Egy ideig Londonban élt, ahol világhírű közgazdász oktató tanárai voltak. Később Franciaországban és Olaszországban folytatott tanulmányutakat. Folyékonyan beszélt öt nyelven.

Ő terjesztette be a kisdedóvásról szóló törvényt, s emellett kiváló gazda, nemzetközileg ismert szőlészeti szaktekintély. Párisban a magyar kiállítás miniszteri biztosa. Ő megy el 1889. június 29-én és 30-án az interparlamentáris konferenciára. Ezen a tanácskozáson 56 francia, 28 brit 5 olasz törvényhozó mellett Belgium, Dánia, Magyarország, Spanyolország, az Egyesült Államok és Libéria egy-egy képviselője vesz részt. Így Hagarának, – aki a magyar diplomáciatörténet egyik megkerülhetetlen személyiségévé vált – köszönhető, hogy Magyarország az Interparlamentáris Unió egyik alapító állama. Még annyit róla, hogy utóbb Bereg vármegye szociális és nemzetiségi kérdések iránt fogékony főispánja lesz, a millenniumi kiállításon pedig a mezőgazdasági kiállítás csoportfőnöke, ugyanitt a közoktatási osztály miniszteri megbízottja.

Ezek után lássuk a Jókai Mór és a világbéke című cikkét a Magyar Nemzetnek.

A bevezetőmben már idéztem annak felvezetéséből. Ami ezután következik, abban utalás történik az 1800-as évek utolsó évtizedeinek magyarhoni valóságára, ezen belül pedig hangsúlyosan a „békeidők” legfontosabb esztendejére, az 1896-os millenniumi évre. A cikk e részében a cikk írója megemlíti Hagarát is, akinek vázlatos életrajzát fentebb ismertettem.     

„A XIX. század végén, az Országgyűlésben egyre sürgetőbbek voltak a felszólalások a világbéke feltételeinek biztosítása és a fegyverkezések korlátozása érdekében. 

 Nem volt ez másképp a millennium évében sem, amikor Magyarországra figyelt a világ, és ennek apropóján a nemzetnek lehetősége nyílt megmutatni évezredes tradícióját, reformkori vívmányait, közöttük számos olyan jelentős tudományos, művészeti értéket, amely, több, gazdasági és kulturális nagyhatalomként számontartott országnak is példaként szolgált. Magyarország egyike volt annak a kilenc alapító országnak, amelyek az Interparlamentáris Unió (IPU) létrehozásában részt vettek. Az unió a szuverén államok parlamentjeinek egyetlen világszervezete, a parlamentek közötti véleménycsere és párbeszéd fóruma, amely 135 évvel ezelőtti megalakulása óta a képviseleti intézmények erősítésével a béke és a nemzetek közötti együttműködés érdekében tevékenykedik. Az 1889 júniusában, Párizsban tartott első konferencián az Amerikai Egyesült Államok, Belgium, Dánia, Franciaország, Libéria, Magyarország, Nagy-Britannia, Olaszország és Spanyolország küldöttei vettek részt. Az akkori magyar parlament részéről Magosligeti Hagara Viktor, a nagyszőlősi kerület képviselője, az öt nyelven beszélő kiváló kárpátaljai jogtudós és humanista gondolkodó vett részt.”

 Budapest eddig három alkalommal adott otthont a világszervezet közgyűlésének, 1896-ban, 1936-ban és 1989 márciusában az IPU megalakulásának 100. évfordulója alkalmából rendezett centenáriumi rendezvénysorozat keretében.”

 Ma, amikor az IPU-nak közel kétszáz ország a tagja, Svetz Izabella így idézi fel a magyar kezdeteket, amikor alig hat évvel az IPU megalakulását követően, 1895-ben Budapesten megalakult a Magyar Békeegyesület Jókai Mór írófejedelem, felsőházi képviselő kezdeményezésére és elnökletével.

„Az egyesület célja a békemozgalomnak terjesztése általában, és a kötelező választott bíróságok intézményének propagálása. Ennek érdekében az egyesület előadásokat rendezett, népszerű röpiratokat, évkönyvet adott ki. Kapcsolatot tartott a külföldi békeegyesületekkel, a berni székhelyű központtal, és a mindenkori nemzetközi békekongresszuson képviseltette magát. Az alakuló gyűlésen maga Jókai Mór elnökölt. Kifejtette, hogy itthon is közvéleményt kell teremteni a népek kölcsönös megértése érdekében, s mivel nemzetközi érintkezésnél elkerülhetetlen az érdekellentétek felmerülése, szükséges, hogy a nemzetközi bíráskodás eszméjének terjesztésével az érdekellentétek vérontás és fegyveres erőszak nélkül kiegyenlíthetők legyenek.”

Folytatva a múltidézést a szerzőnk azt tárja elénk, hogy miként szökkent szárba a következő esztendőben a kezdeményezés. Ha ő nem is tér ki rá, de hadd mondjam el én: voltak akkoriban olyanok is, akik mindent elkövettek, hogy a tervezett tanácskozás meghiúsuljon. Az IPU-hoz 1891-ben csatlakozott Románia küldöttségének vezetője, Vasile A. Urechia történész felszólalások és levelek egész sorával igyekezett megakadályozni, hogy a konferencia Budapestre kerüljön a millennium évében. A szervezet főtitkárához írott egyik 1894-es levelében így írt indulatosan: „Mit nyert Európa ezzel a dologgal, miért ünnepelne a magyarokkal, miért adná az interparlamentáris konferencia áldást a béke nevében erre a barbár invázióra.” Egy másik folyamodványában pedig ekképp érvelt: „A magyar urak négymillió románt tesznek vértanúvá”.  Ehhez hadd tegyem hozzá: a románság száma az Osztrák-Magyar Monarchiában ekkor még nem érte el a három milliót. (1910-ben 2 949 032-en vallották magukat román nemzetiségűnek.) És még egy adalék: miután megtörténik a döntés a magyar főváros javára, Urechia bejelenti: a román küldöttség bojkottálja a tanácskozást

Lássuk miként ír a szerzőnk a csúcsrendezvényről, melynek megnyitására a millenniumi ünnepségsorozat kiemelt eseményeként, 1896. szeptember 22-én került sor:

„A részvételre vonatkozó információk érzékeltetik a fórum és a budapesti esemény jelentőségét. Európa országaiból több mint háromszáz delegált érkezett. A békekongresszust komoly előkészületek előzték meg Széll Kálmán irányításával. A kongresszus vezetésére Szilágyi Dezsőt kérték fel. Jókai Mór kiváló segítőre talált Bertha von Suttner bárónő személyében, aki fiatal éveiben Alfred Nobel titkáraként tevékenykedett, egyben részt vett a világhírű tudós munkájának szervezésében és egész életében a béke érdekében munkálkodott. Suttner bárónő békeköveti missziós tevékenységét 1905-ben Nobel-békedíjjal ismerték el.

Emlékirataiban lelkesedéssel ír az eseményről és az azt követő interparlamentáris konferenciáról. „Nem szenved kétséget, hogy ez a konferencia és ez a kongresszus tette sokak előtt világjelentőségűvé a mi millenniumunkat. Ekkor ismerte meg a külföld Magyarország és fővárosa szépségét, a magyar kultúra haladottságát. Nemzetünk és fővárosunk akkor szívvel, lélekkel a pacifista eszmék mellett állt.” Az elnöki emelvényen a belügyminiszter és a főpolgármester mellett, Türr tábornok foglalt helyet. A konferenciát az impozáns Park Klubban megrendezett nyitóestélyt követően is élénk társasági események kísérték, többek között Bánffy Dezső miniszterelnök estélyt adott a hazai és külföldi delegációk tagjai tiszteletére. A konferenciát záró nagyszabású rendezvényről a bárónő a következőket írja: 

Búcsúbankett a millenniumi kiállítás dísztermében. Nyolcszáz résztvevő. Az előcsarnokban a díszegyenruhás hajdúk állnak sorfalat. A díszasztalnál a külföldi csoportok vezetői. A hazaiak: Szilágyi, Széll, Apponyi, Szapáry, Berzeviczy, Kossuth Ferenc és a házigazda Ráth főpolgármester.”

Svetz Izabella kevesek által ismert, de a históriánk aranylapjaira kívánkozó múltidézése után megtudjuk, a nemzetközi interparlamentáris békemozgalom hajdani vezető alakjai kölcsönösen részt vállaltak egymás munkájában. Így a magyar békeegyesület alapító elnöke, Jókai Mór vezette az első magyar IPU-delegációt, a kor legendás politikai szónoka, Apponyi Albert pedig szintén tevékenyen részt vett a magyar békeegyesület munkájában, utóbb úgy is, mint az IPU magyar csoportjának vezetője.

Igazi telitalálat Svetz Izabella cikkének fináléja, amiben Jókai Mór nekünk, a ma élőknek szóló üzenetét tolmácsolja. Az üzenet A jövő század regénye című regénye előszavából származik:

„Száz év múlva is lesznek emberek – sokan lesznek –, kik hazájukat szeretik, kik az emberiség nagy bajait orvosolni törekednek, kik a nép erkölcsöt nemesítik, kik a felvilágosodást terjesztik, kik a semmiből teremteni, az embererőt istenerővé emelni igyekeznek; […], de ezekkel szemben fog állani az a másik óriás, akinek neve a Nihil, a Semmi, aki nem hisz semmit, se Istent, se hazát, se nemzetet, se túlvilágot, se államot, se emberi törvényt, se családot, se becsületet, se költészetet; aki megtagadja a múltat, nem bánja a jövendőt, akinek nincs más célja, mint a mai nap, más ura, mint az én, más törvénye, mint azt tenni, ami neki jólesik.”