A brassói útkereszteződésekben a legkülönfélébb alakok kéregetnek, koldulnak. Van, aki toprongyosan, Star Wars-os hátizsákkal a hátán koldul. Van, aki a csődbe ment nagyvállalkozót alakítja. A Patria téren egy meggörnyedt fiatalember árul újságot, komoly lapokat is, de főként bulvárt, tőle sokan vesznek, felárat is fizetnek, mert ismerik élettörténetét. Szomorú történet, a fiatalember elhagyatottan él, mint a kétezres évek elején Trufin, az agyvérzést kapott gépgyári mérnök, akit kisfiával hagyott faképnél felesége, s aki saját bevallása szerint használtújság-árusként kereste meg maga és fia számára a mindennapi betevőt. Ha szükséged volt egy korábbi folyóiratra, kért egy hetet és beszerezte.

Ők ketten a városlakók kedvenceivé váltak, hiszen érezhették, hogy a kinyújtott tenyerükbe csúsztatott egy lej mellé egy-két perc beszélgetés, érdeklődés még többet jelent a koldusnak. Azért kéregetnek ugyan, mert magányosak, elhagyottak, de nemcsak a pénz, hanem a szeretet koldusai is ők.

Nemrég fura alak tűnt fel a brassói útkereszteződésekben. Keménykalapban, kankós pálcával, kicsit kacsázva közlekedik az álló autók közt, fehérre sminkelt arccal, kis bajuszkával az orra alatt rákacsint a vezetőkre, akik hirtelen felismerik: ő Chaplin, a mókamester, s van, akinek eszébe jut a kis emberke sommás ítélete az életről: Az a nap, amelyik nevetés nélkül telik el, elvesztegetett idő.

Miközben a kesztyűtartóban keresem azt az egy lejt, amire az elmés koldus rászolgált, hirtelen az is belém döbben, hogy Chaplin hitt a nevetés és a sírás erejében, mert mindkettőt a gyűlölet és a terror ellenmérgének tartotta. Amint a lehúzott ablakon a kalapjába ejtem a papírpénzt, s még mindig megoldásra váró problémáim kavarognak fejemben, újabb Chaplin-megállapítás tolul elé: „Semmi sem állandó ebben a fránya életben, még a bajaink sem”.

A koldus visszarakja kalapkáját a fejére, kacsint, mint hajdan a nagy mókamester és továbbkacsázik. Közben zöldre vált a lámpa, felbúgnak a motorok. Valami hiányzik. Rájövök, hogy az ideges tülkölés maradt el, az ökölrázás és az éktelen káromkodás a közlekedési partnerekre. Helyette látom, hogy a gépkocsivezetők és utasaik integetnek az időközben a járdára felhúzódott koldusnak. Azaz inkább a bennünk élő Chaplinnek, akire már évek, évtizedek óta nem gondoltunk, s most kiderült, végig ott élt bennünk, velünk.

Az elmés koldus most előcsalta, mert megsejtett valamit, amit Chaplin mindig is tudott, meg vallott is: „Az emberek arcára mosolyt fakasztani, szemükbe könnyet csalni, a legnagyszerűbb dolog a világon”.

A koldus megkapta, amire neki valószínű szüksége van, azt a pár lejt, amiből eltengetheti csavargó életét. De mi, az önként adományozók is kapunk valamit. Felénk fordulást, legbelsőbb énünk felé fordulást, mert igaza volt Chaplinnek: egy bohóc közelebb visz önmagunkhoz, az élethez, mint bármelyik politikus.

(Címlapkép: Wikimédia)