A legborzasztóbb az, hogy megszokjuk. Megszokjuk a háborút, a gyilkolást, a pusztítást. Álarcot öltünk és úgy teszünk, mintha követelnénk a békét, noha csak mantrázzuk a békevágyat. Rezignáltan fogadjuk, talán már szilárd hittel is hisszük, hogy a nagyhatalom megoldása biztosan célhoz vezető: nehézfegyverzetet, muníciót kell küldeni Ukrajnába, hogy eljöjjön a béke.

Az egyszerű polgár – akinek nincsenek geostratégiai, világpiaci ismeretei – az elit értelmiség által sokszor és sokat gyalázott józan paraszti eszével még megkérdezi: ez lenne a megoldás? Tényleg azt akarjuk, hogy elkezdődjön a III. világháború? Nem a békére kellene törekedni, beszüntetni mindenféle fegyverszállítást, és leültetni egy asztalhoz a feleket, hogy tárgyalják meg a problémáikat? Európa pusztulása nem számít, egy ország lerombolása nem számít, a sok emberélet nem számít?

A Franzobel művésznéven ismert Franz Stefan Griebl osztrák író a Standard hasábjain felvetette, hogy „jobb gyávának lenni, mint halottnak”. Ráadásul olyan pacifista nézeteket is közzétett, miszerint az ukránok olcsóbban megúsznák, ha letennék a fegyvert. Kritikusai cinikus megalkuvónak tartják Franzobelt, és azt vetik ellenébe, hogy Ukrajna behódolása csak felbátorítaná Putyint a további agresszióra.

A kis országok egyszerű polgárai egyetértenek Franzobellel, ők az elmúlt két évszázadban saját bőrükön tapasztalták Jézus szavainak mély igaságát: kardtól vész, aki karddal él. Ezekben az államokban többen ellenzik a fegyverszállítást, mint ahányan támogatják. Ezzel szemben az Egyesült Államok és Nyugat-Európa helyesli a nehézfegyverek juttatását Ukrajnának, amelyről éppen a héten döntött a német kormány.

És e játszmában a nagyhatalmak szava számít! Akiknek sejthető és kiismerhetetlen geopolitikai céljaik vannak, a világ és piacainak újrafelosztási lehetőségeit látják a háború folytatásában. Nem érzik át viszont a sok millió menekült, a sok ezer halott, azok családtagjai tragédiáját.

A kisállamok pedig vétkesek, ha szólni mernek a háború borzalmai ellen, ha megkérdőjelezik a fegyverszállítmányok békehozó hatását. Ezért egyesek rögeszmésen bizonyítják semlegességüket. Mások, akik az elmúlt másfél évszázadban a végén mindig a győztesek mellé álltak, igyekeznek odadörgölőzni a megjósolhatóan nyertesek mellé. Mert nyertesek lesznek, dollármilliókban számolhatják profitjukat. Győztesek már koránt sem.

Ukrajna nem lehet győztes, még ha az utolsó oroszt ki is űzi hazájából, mert a honvédő harcnak szörnyű ára van. Több ezer ukrán, illetve ukrán polgár esett a harcok áldozatául, és számos várost rommá lőttek az oroszok – figyelmeztet Franzobel. Hozzáteszi, hogy ráadásul erőszakspirál alakul ki, ahogyan a felek egyre durvább eszközöket és módszereket alkalmaznak. A militáns gondolkozás és az erőszak egyre inkább hétköznapjaink és a normalitás részévé válik.

Ezért jobb lenne, ha az ukránok minél előbb megadnák magukat – javasolja az osztrák regényíró. Szerinte Oroszországot gazdasági szankciókkal kell térdre kényszeríteni. Viszont úgy látja, hogy „az ukránokat hősi halálra biztató nyugatiak” erre nem hajlandók, hiszen az orosz energiahordozók hiánya őket is sújtaná.

Franzobel bölcs maradt volna, ha hallgat – reagál felháborodottan Paul Jandl irodalomkritikus a Neue Zürcher Zeitungban. Jandl szerint az osztrák író nemcsak ostoba, de érzéketlen is.

Botrányosnak tartja az Ukrajna kapitulációjára vonatkozó javaslatokat Monika Maron német író is.

Sascha Lobo a Spiegelben „lumpenpacifizmusnak” nevezi azt az álláspontot, amely Ukrajna felfegyverzését a béke és az erőszakmentesség nevében ellenzi.

Végül is nem az írók, filozófusok döntik el a háború sorsát, nem ők diktálják a békét. Az egyszerű polgárok még annyira sem.

Van némi párhuzam az 1848–49-es magyar szabadságharc és az ukrán honvédelmi háború közt. Még az ellenség is azonos.

Jut eszembe: kilátástalan helyzetben 1849. augusztus 11-én Kossuth lemondott kormányzói tisztségéről, és Görgei Artúrt diktátori teljhatalommal ruházta fel. Görgei más lehetőséget nem látva – tisztikarának döntése alapján – két nappal később Világosnál, a szőllősi mezőn letette a fegyvert az oroszok előtt. Amikor ellovagolt katonái előtt, akik utoljára megéljenezték, vasidegei felmondták a szolgálatot, sírva borult lova nyakára.

Az „élő vértanú”, ahogy Móricz Zsigmond nevezte, 98 évesen, 1916. május 21-én Budapesten halt meg. A közvélemény árulónak bélyegezte, és ez a megítélés élete végéig kísérte. Ma már bizonyos, hogy igaztalanul.

A nagyhatalmak urainak felelőssége háborút indítani és háborút szüntetni. A kisember feladata elutasítani a militarista nézeteket, fenntartani a pacifizmus gondolatát. Az élet védelmében.