Az év legjelentősebb erdélyi eseményén vehettek részt azok a (református) magyarok, akik elzarándokoltak Gyulafehérvárra. Egyrészt azért, hogy megünnepeljék a református egység napját, másrészt, hogy fejet hajtsanak a Gyulafehérvárra hazatérő Bethlen Gábor fejedelem, a hit hőse előtt.

Jelentős esemény volt, hiszen bizonyította a transzilvanizmus erejét.

Amikor az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsa Deák Árpád nagyváradi szobrászművész alkotásának felállításáról döntött – egyöntetűen támogatta azt –, meglehet sokunknak eszébe jutott a nagy fejedelem mondása: nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet. Mit lehet megtenni ma Romániában? – kérdeztük önmagunktól. És volt bennünk kétely, hogy nem szívesen látott vendég a várban az, aki ott négy évszázaddal ezelőtt Erdély aranykorának beteljesedésén fáradozott. Örömmel nyugtázhattuk, hogy tévedtünk. A Fehér megyei RMDSZ meggyőző munkájának nyomán Gyulafehérvár polgármestere vállalta a nacionalisták esetleges támadásait, és engedélyt adott a Bethlen-szobor felállítására a pontosan 400 évvel ezelőtt alapított Collegium Academicum épülete előtt.

Gabriel Pleșa gyulafehérvári polgármester egyenesen a kötelességről beszélt, hogy nemzetiségtől függetlenül tovább kell építenünk elődeink hagyatékát. Bethlen Gábor fejedelem érdemei nem vitathatók, Erdély egyik legvirágzóbb időszaka köthető a nevéhez, így ma méltón tér vissza a vár szívébe, az általa alapított Collegium Academicum közelébe – mondta Gabriel Pleșa. Mintegy igazolva azt, amit Kató Béla erdélyi református püspök korábban kijelentett: „Gyulafehérváron is lejárt a felejtés ideje, azoknak az ideje, akik a fejedelem emlékét ki akarták törölni. Ma már a többség képviselői is úgy gondolják, gazdagabbak lesznek, ha beemelik magyar református értékeinket a város történetébe.”

Persze, voltak, akik megpróbáltak ünneprontók lenni. Magukat újságíróknak tartó provokátorok, akik megpróbáltak belekötni a magyar köztársasági elnökbe. Például azzal riogatták a nemzet- és országféltőket, hogy Novák Katalin a kolozsvári parkban szaladt, utólag azzal, hogy felkapaszkodott a Székelykőre. A külügyminisztérium államtitkára is kikérte magának, hogy a magyar köztársasági elnök a világ minden magyarjáért felelősséget vállal. Mintha meg lehetne tiltani valakinek is, hogy valaki iránt felelősséget vállaljon – jutott eszembe. Majd vállal a román állam – mondta a mérges államtitkár, s beleborzongtam, mi lett eddig is abból, ha a román állam rólunk kezdett el gondolkodni, s mi lehet még ezután...

Próbáltak ünneprontók lenni a balkáni zsurnaliszták és politikusok. S a balkáni jelző itt nem feltétlenül földrajzi, inkább szellemi hovatartozást jelöl. Mert egy helybéli szenátor is megpróbálta megzavarni az eseményt. A helyi múzeum munkatársának hazudta magát, így jutott át a kordonon, Avram Iancu képét helyezte el a Bethlen-szobor talapzatánál, majd trikolorral átkötött csokrot akart átadni Novák Katalinnak, azzal a szöveggel, hogy Gyulafehérvár Románia.

Balog Zoltán püspök kilépett a lelkészek közül, békítő jobbot nyújtott a férfinak, majd megölelte a teljesen megzavarodott politikust. Balog Zoltán igehirdetésében a keresztyéni szeretetről is beszélt.

Az ünnepség után az egyházvezető a reformatus.hu-nak azt mondta az esetről, „ha nem tudunk átlépni határokat és megölelni a másikat, ahogy Jézus Krisztus is magához ölelt minden embert, akkor nincs esélyünk megmaradni. Csak a szeretet képes legyőzni minden gyűlöletet. A nekem nacionalistaként bemutatkozó ember ugyan elhelyezte a Bethlen-szobor lábánál a számára fontos képet, de a fejedelem mennyivel magasabb volt annál, a szó minden értelmében.”

A magyar köztársasági elnök a békés jövőről beszélt. A békességről, amely benn van a magyarországi reformátusok – Áldás, békesség! – és az erdélyi reformátusok – Békesség Istentől – köszönésében is. A célja, mondta „tárgyalni, megpróbálni megegyezni, szövetségeseket keresni, ajtókat nyitogatni úgy, hogy a magyaroknak jobb és szebb élete legyen, s közben azok is jól járjanak, akik hajlandók velünk együttműködni és szövetséget kötni. Ebben van Közép-Európa jövője.”

Szép üzenete volt az elnöki beszédnek a romániai magyarok felé: „Az erdélyiek hite is »mégis hit«, az erdélyi magyarok nem »csak úgy magyarok«, hanem »mégis magyarok«. Szívük belsejéből tudják, hogy az anyaország és szülőföldjük gyarapodását úgy segíthetik igazán, ha őrzik édes anyanyelvünket, ha vigyázzák és továbbadják az őseinktől örökölt szokásokat, viseletet, büszkeséget” – mondta.

Ami miatt a magyarországi ellentábor támadásba is lendült.

Amint a hazai hírtelevíziók manipulációjára is négy évszázada már megvolt Betlen Gábor válasza: „És egyet kívánnám igen, hogy akármi piacon vénasszonyoktól hallott híreknek ne adnának (az emberek) hitelt”, úgy a magyarországi méltatlankodóknak is üzent a fejedelem: „…tudjuk azt, hogy eleitől fogva semmi inkább nem vesztette a mi szegény hazánkat, sőt az egész magyar korona alatt lévő országokat, provinciákat, mint az magok között való ördögi irigység, halálos gyülölség, rettenetes pártütések...”

Semmi, de semmi nem árnyékolhatta be azt a napot, amikor Bethlen Gábor hazatért Erdély egykori fővárosába. Amikor a Bethlen Gábor hittársai magukban elmondhatták: Fejedelem, a fundamentum áll!

Bizakodva ismételgethették Bethlen Gábor papírra vetett utolsó szavait a Szentírásból: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk!