Az elmúlt hetek nem csupán az európai topligák rajtjáról szóltak a labdarúgás háztáján, hanem a sajtóban világszerte jelentek meg cikkek és elemzések egy másik, viszonylag újkeletű jelenségről is, amely első körben az átigazolási piacon érezteti hatását, de az előzetes jelek szerint közép- és hosszútávon is rányomhatja bélyegét a futball világára.

Augusztus 19-én Szaúd-Arábia fővárosában, Riyádban az al-Hilal mintegy 60 ezres közönség előtt, egy grandiózus show keretében bemutatta legújabb igazolását, a 31 éves brazil Neymart, aki hat szezon után igazolt a francia bajnok PSG-ből a szaúdi bajnokságba. A brazil csatár piaci értéke a Transfermarkt szerint 60 millió euró, ehhez képest a szaúdiak nem sajnálták a pénzt, ugyanis 100 milliót fizettek a párizsi klubnak a játékjogáért. Ezen felül Neymar alapfizetése nem kevesebb, mint 150 millió euró lesz szezononként, amihez jelentős bónuszok és egyéb juttatások járnak, amivel számítások szerint a kétéves szerződés végén 400 millió euró ütheti a brazil sztár markát. Elképzelni is nehéz ekkora összeget, de a pénzszórás terén korántsem egyedi eset a Neymaré, ugyanis az elmúlt néhány évben már megmutatkoztak a jelei annak, hogy Szaúd-Arábia készül valamire.

Az első meglepetés még a koronavírus-járvány előtt, 2019-ben következett be, amikor a spanyol labdarúgó-szövetség bejelentette, hogy a Szuperkupát Szaúd-Arábiában rendezik meg. Már akkor sokan értetlenül fogadták a döntést a helyszínválasztással kapcsolatosan, hisz tényleg kérdőjeleket vet fel, hogy egy alapvetően spanyol csapatokat érintő – a Real Madrid, a Barcelona, az Atlético Madrid és a Valencia – tornát miért kell Spanyolország határain kívül megszervezni, de a közelmúlt történéseinek fényében egyre inkább világossá válik, hogy ez az epizód egy részletesen kidolgozott szaúdi sportdiplomáciai stratégia egyik első lépése volt. A következő nagy port kavaró lépés a Newcastle 2021-es felvásárlása volt, ami nem kis tiltakozáshullámot váltott ki Angliában, mivel a szigetország egyik legpatinásabb egyesületéről volt szó és a szurkolók, de a szélesebb közvélemény körében sem aratott osztatlan sikert, hogy a szaúdiak ilyenformán vásárolják be magukat a világ legerősebb bajnokságába. Azóta az elégedetlenkedők hangja csitulni látszik, aminek valószínű az lehet az oka, hogy az azóta eltelt időszakban a Newcastle megerősödött, és korántsem amiatt, hogy a jelentősen megnövekedett anyagi keretből esztelen költekezésbe fogtak volna – mint például a Chelsea esetében –, hanem sokkal inkább tűnik úgy, hogy a szaúdi tulajdonosok egy hosszútávú és átgondolt építkezés hívei, mintsem az azonnali eredmények erőltetése. Eddie Howe vezetőedző szabad kezet kapott a játékosigazolások terén, munkája nyomán pedig a csapat tavaly a 4. helyen végzett a Premier League-ben, így idén hosszú idő elteltével újra főtáblás a Bajnokok Ligájában.

Ami a szabad kezet illeti, az Szaúd-Arábiában már nem épp úgy működik, mint a Newcastle esetében. A minap az al-Ittihad csapatánál robbant ki egy kisebb konfliktus Karim Benzema kapcsán. A francia támadó egyébként ingyen érkezett a szaúdi csapathoz, viszont a hároméves szerződés fejében szezononként 100 millió eurós fizetésért igazolt a Real Madridból – ahol szerződése lejárt – az al-Ittihad együtteséhez. Alig néhány nap elteltével Benzema azt sérelmezte, hogy Nuno Espirito Santo vezetőedző megtagadta tőle a csapatkapitányi szalag viselését, mire a portugál szakember replikája az volt, hogy egyáltalán nem kérte Benzema leigazolását, mivel az nem illik bele az általa elképzelt stratégiába.

Itt pedig feltevődik a kérdés, hogy akkor mégis, hogy is van ez? Nos, a válasz erre az, hogy a Transfermarkt által kiszámolt, a nyári átigazolási időszakban mintegy 800 millió értékű játékosigazolások hátterében egyetlen entitás áll, mégpedig a Newcastle-ben is többségi tulajdonjogot szerző szaúdi befektetési alap, a Public Investment Fund (PIF). Ez az 1971-ben létrejött alap kezeli Szaúd-Arábia vagyonát, amely túlnyomórészt az olajtermelésből származik. Szakértők szerint jelenleg mintegy 800 milliárd dollár fölött rendelkezik a PIF, néhány éve pedig egyre hangsúlyosabban érezteti jelenlétét a sport világában is (itt nem csak a fociról van szó, de ha esetleg valaki feltette volna magának a kérdést, hogy 2021-től miért van Forma-1-es futam Szaúd-Arábiában, akkor a választ itt kell keresni). A labdarúgásra visszatérve, egyes értesülések szerint a Saudi Pro League – amely az idei szezontól 16 helyett 18 csapatosra duzzadt – az elkövetkező öt évben 15 milliárdot(!) költhet a labdarúgósport megerősítésére. A jelek szerint a pénz elköltéséhez serényen hozzá is fogtak, mégpedig nem is akárhogyan. Decemberben robbant a bomba, hogy Cristiano Ronaldo az al-Nasszr játékosa lesz, ahol idényenként 200 millió euróért rúghatja tovább a bőrt. A 36 éves portugál klasszis leigazolása egy, a szó klasszikus értelmében vett PR-mesterhúzás volt, mivel az illetékesek valószínűleg pontosan tisztában voltak vele, hogy személyében egy olyan „úttörőt” szereztek, akinek hatására egyre több világklasszis futballista dől be a csábításnak, és itt nem csak olyanokról van szó, akik karrierjük végén még néhány százmillió euróval fizetett levezetésre érkeznek Szaúd-Arábiába.

Ez a lépés pedig a jelek szerint bevált, mert a nyári átigazolási időszakban a már említett Neymaron és Benzemán kívül olyan labdarúgók érkeztek, mint Sadio Mané, Aymeric Laporte, Rijad Mahrez, Roberto Firmino, N’Golo Kanté, vagy Jordan Henderson, hogy csak a fontosabbakat említsük. Külön érdekesség, hogy Hendersont leszámítva a többiek négy csapat keretét erősítik, mégpedig arányosan elosztva: al-Ahli, al-Hilal, al-Ittihad és az al-Nasszr, a PIF ugyanis első körben ezek versenyképessé tételére koncentrál, így érthető, hogy az – amúgy szintén Európából „importált” – edzők némelyike miért nem örül felhőtlenül egy Benzema-kaliberű sztár érkezésének. Voltak ugyanakkor olyan játékosok is, akik nemet mondtak az olajmilliókra: Lionel Messi például az amerikai Inter Miami-t választotta, míg Kylian Mbappé is visszautasította a hírek szerinti idényenként 300 millió eurós szerződést.

Joggal tehető fel itt egy másik kérdés, miszerint miért éri meg ez a költekezés a szaúdi vezetésnek? (Ezalatt elsősorban Mohammed bin Szalmán uralkodó értendő, aki trónra lépését követően fokozatosan igyekszik saját kézben összpontosítani minden stratégiai döntést, nem mintha korábban Szaúd-Arábia a túlzásba vitt demokratikus gyakorlatáról lett volna híres). Erre létezik egy szakkifejezés, a sportwashing. Ez egyfajta, a sporton keresztül történő „szalonképessé” tételét célozza egy olyan ország esetében, amely a közelmúltban bizonyos külpolitikai lépései miatt – jemeni polgárháborúba való beavatkozás, a szomszédos Katarral kialakult konfliktus stb. – nemzetközi viszonylatban negatív bírálatok kereszttüzében találta magát, néhány esetben még a hagyományos szövetségesként számontartott Egyesült Államokkal is sikerült összerúgnia a port. Ezen történések fényében az elmúlt néhány évben Rijád látványosan igyekszik javítani a nemzetközi megítélésén, ennek érdekében pedig a szóban forgó sportwashing gyakorlatával párhuzamosan diplomáciai és külpolitikai vonalon is igyekszik megerősíteni pozícióját. A pénz pedig nem számít, az van bőven. Persze, ennek sem tapsol feltétlenül mindenki.

Jürgen Klopp, a Liverpool vezetőedzője nem rég felhívást intézett az UEFA illetékeseihez, hogy eszközöljenek sürgős lépéseket a szaúdi „bevásárlások” visszaszorítására, ellenkező esetben ez a fajta gyakorlat épp a Premier League-ben szereplő csapatok versenyképességének a kárára fog menni. Az UEFA elnöke, Alexander Ceferin a maga során júniusban szintén kritikát fogalmazott meg ezzel kapcsolatosan, mondván, jobb lenne, ha ezt a sok pénzt utánpótlásakadémiák létrehozására költenék a szaúdiak. Azóta viszont még váratlanabb fordulatot vett a dolog, ugyanis időközben felröppent a hír, hogy a 2024-25-ös szezontól nagy valószínűséggel egy szaúdi csapat is indulhat a Bajnokok Ligája főtábláján, mégpedig szabadkártyával. Hivatalosan ugyan ezt a hírt még senki sem erősítette meg, annyit lehet csupán tudni, hogy jövőtől 36 csapatos lesz a BL, de mindenesetre érdekes jövő elé nézünk a labdarúgó nemzetközi kupaporondon, ha ez az állítás beigazolódik. Végülis miért ne lehetne pénzből hidat verni két kontinens között, főleg, ha egyesek érdeke azt kívánja, hogy „olajozottan” működjenek a dolgok?

(Nyitókép forrása: képernyőmentés)