TIFF-es filmélményeink: bosszúfilm, élővilág-thriller és Pálfi György háborúellenes kiáltványa
Közel 200 filmet válogattak be a vasárnap záruló kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) programjába, amely egyrészt a friss nemzetközi filmtermés szemléje, másrészt a provokatív, vitaindító megközelítések tárháza. Újabb három TIFF-es filmet mutatunk be, közülük kettő hamarosan mozikba kerül Romániában.
Victor Canache: Capra cu trei iezi (Román Film Napjai)
Victor Canache első nagyjátékfilmje és rendezői debütje attól különleges, hogy egykori drámaszakos tanárnője viszi a főszerepet – a TIFF-en életműdíjjal kitüntetett Maia Morgenstern játssza a román népmeséből ismert „kecskeanyó” szerepét, a farkasét pedig Marius Bodochi, akinek különösen ijesztőre sikeredett a megjelenése. Nincs öt szereplőnél több, ezeket sem névvel látták el, hanem a Ion Creangă szövege alapján kis, középső és nagy kecskegidák, kecskeanyó és farkas vannak feltüntetve a film végén, ám korántsem a mesére éleződik ki az alkotás.
Canache nagymamája felolvasásaiból és a sztori ijesztő mivoltából indult ki. A több nemzet folklórjában, különböző variációkban, mágikus számszimbolikával ismert mese elsődleges kérdése az, hogy mikor és hogyan van értelme a bosszúnak. Az etnohorrorba átívelő történet egy tizenkilencedik századi settingbe kerül – a filmet egy eldugott kis faluban, Malu cu flori-ban, valahol Câmpulung és Târgoviște között, a szubkárpátok lábainál forgatták. Nem volt egyszerű: a helyszín nehezen megközelítő, ráadásul őszi időszakban zajlott a munka, amit viszont remekül érvényesítettek a ködös jelenetek alkalmával.
Maia Morgenstern egyedülálló anyát alakít, három gyereke közül a legkisebb az intellektuális, szófogadó alkat, akit bátyjai bántanak is emiatt („anya kiskedvence”). A két nagyobb fiú rendszeresen eltűnik az erdőben, határokat lépnek át, elcsatangolnak. Hamarosan azonban ismeretlen okból felgyúl a kukoricagóré, majd a szomszédos tanyáról látogató érkezik, aki kémkedik a háztartásban történők iránt, valamint csodálkozik azon, vajon a megözvegyült asszony miért nincs férjnél. Hamarosan kiderül, hogy a legsötétebb szándékok vezérlik és ezeket tettre is váltja. A bosszú elkerülhetetlenné válik – nehéz nem lelőni a poént, bár a népmese elolvasásával tisztában lehetünk a következményekkel. Maia Morgenstern azonban akkor alakítja a legnagyobbat, amikor képes magában összetömöríteni minden kelet-európai és balkáni nő egyetemes fájdalmát, amelyben az évszázadok kegyetlenségei szervesülnek. Ebben a filmben nem a keresztényi könyörület a megoldás, hanem valami mélyebbről jövő, szimbolikus igazságszolgáltatás, amely klasszikus katarzist idéz elő a nézőben. (Sánta Miriám)
Michel Seydoux, Laurent Cherbonnier: A tölgy (főtéri vetítések)
Egy 210 éves tóparti tölgyfa (Quercus robur) hatalmas ágaival és odvaival lakóhelyet biztosít jópár élőlénynek és családjaiknak. Akárcsak egy nagy társasház mozgalmas életét néznénk. Michel Seydoux és Laurent Cherbonnier francia rendezők valahol a dokumentumfilm és a dráma között helyezték el erről a tölgyről és élőhelyéről szóló alkotásukat, bár feltehetnénk a kérdést, vajon minden dokumentumfilmnek számít, ha csupán állatok és növények kapnak főszerepet?
A történet tulajdonképpen annyi, hogy egy évig végigkísérik a tölgyön, -ben, és mellette lakók életét, amely tele van mozgalmakkal. Lakik ott egy pocokcsalád, egy vörös mókus, egy szajkópár, visszatérő vendég a gyöngybagoly, és itt szaporodik és fejlődik ki a tölgymakkormányos, egy rendkívül szimpatikus fizimiskájú bogár. Mindannyian szimbiózisban élnek itt, ám néha nézeteltéréseik támadnak, de sosem olyanok, amelyek később ellehetetlenítenék a közös összefogást bizonyos ellenségek ellen (ilyen például a madárfiókákért felkúszó kígyó).
Tulajdonképpen attól válik ez az elmesélhetetlenség határán mozgó alkotás bombasztikussá, ahogy és amilyen technikákkal készült: mikor látunk mikroszkopikusan megvilágított egérlyukat belülről, tölgymakkormányos-lárvát kifejlődni a föld alatt, vízcseppben mosakodó bogarat, amely milliméterekre mászik el a leselkedő béka és pók előtt, mikor néztünk utoljára a szajkó szemébe és mikor éltük át mindannyiuk olykor humoros, olykor nagyon is veszélyes viszontagságait ilyen nagy felbontásban? Az akciójelenetektől és a pontosan elkapott megfelelő pillanatoktól sem mentes filmben csak zene szól, és csupán három alkalommal hangzik el szöveg, de se felirat, se magyarázat nem társul hozzá – mindenki magáért csivitel, dobol és cincog. Tízes. Vetítik még a TIFF-en vasárnap, június 26-án, 19:30-tól a Mărăști moziban. (Sánta Miriám)
Pálfi György: Mindörökké (Magyar Nap)
„A front Salzburgnál megállt, csapataink lőállásokat építenek” – nem idézem pontosan, de nagyjából ezzel az elhangzó felütéssel indítja Pálfi György Mindörökké című abszurd háborúellenes kiáltványát. A film forgatása 2015-ben indult, majd hosszú szünet után nemrég került pont a végére, és mit ne mondjak, roppant aktuálissá vált máris, tekintve a szomszédban dübörgő háborút.
Jóllehet a történet nagykeretét Tar Sándor El, valahová című novellája nyújtja, Pálfiék hátországi helyzetbe ágyazták a magyar falu nyomorát és Ocsenás pár napig tartó felbukkanását. A novellában és a filmben is Ocsenás (jelentése szerbül, horvátul: Mi Atyánk) egy biciklin érkezik a faluba, mindenkinek segít, ért a beteghordozáshoz és -gondozáshoz, az alkoholista Béressel haveri kapcsolatba kerül, és egyszercsak eltűnik. A filmben viszont Ocsenás (Polgár Tamás) egy repülőgéproncs mellől szed össze ezt-azt, mielőtt a háború sújtotta faluba megérkezne, valahol megsebesült, felépülni jött a kórházba, ahol segít a többi sebesült ellátásában, összejön a nővérrel, a hullarészeg Bérest (Menszátor Héresz Attila) hazasegíti, ott a repülőgép lezuhanása következtében egy csecsemő értelmi szintjén megrekedt nőt próbál gyógyítani, a bekattant Béressel időnként horgásznak, végül továbbmegy, mert szükség van rá a fronton. Egy mesterlövész időnként egyik-másik falupolgárt leszedi. Ilyenné vált tehát az élet háború idején: állandó veszélyhelyzetben, törvények és szabályok hiányában a puszta emberiesség vagy annak hiánya szabja meg, ki éli túl a napot vagy a percet.
A közeg mélyrealista és abszurd egyszerre, így a szereplők viselkedésében is ez a kettősség köszön vissza, de ilyen körülmények között mindez természetes. A háború normalizálja a káoszt, s a humánustól a brutálist elválasztó vékony szálat eltépi. Ocsenás a túlélésben őstehetség, humanizmusa is töretlen, ez viszont másokról nem mondható el. Mindazonáltal, bár szinte nincs jelenet, melyben ne venne részt, Ocsenással sem tudunk azonosulni. Másokkal meg végképp nem. De talán jobb így nekünk, ez lehetne a végkövetkeztetés, mert így legalább nem kell csalódnunk, veszteségérzetünk állandó maradhat elejétől végig. Nincs jó és rossz oldal, melyhez nézőként csatlakozhatnánk, és ez háborúban valahol természetes. Pálfi éppen ezt a személytelenséget, undort, bizonytalanságot építi, és foszt meg a reflexív visszakapcsolás lehetőségétől a Mindörökkében, és ettől érzem utólag sikeresnek az alig 77 perces játékidőben elmesélt világfájdalmat, jóllehet míg tartott, idegenkedve néztem és hiányérzetem volt. Háborúban a hiányérzet alapállapot, és benne – Pálfinak hála – észrevétlenül elmerültem. (Ferenczi Szilárd)
CSAK SAJÁT
.jpg)
