Kolozsvári, fiatal rendező filmjét mutatták be a San Francisco-i román filmfesztiválon. A válogatásban megtaláljuk olyan neves filmrendezők nevét, mint Bogdan George Apetri, Cristian Mungiu vagy Radu Jude, valamint Sós Timothy-ét is, akinek Suborbital címet viselő rövidfilmjét is vetítették.

A 25 éves Sós Timothy filmrendező tavaly végzett a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem filmművészet szakán, a Suborbital vizsgára készült filmje, melyben a Tamás atyát játszó, Aszalos Géza hallucinációktól szenved és hamarosan elveszíti a látását, de megismerkedik Nórával, akit Szőllősi Eszter testesít meg, és egy olyan barátság alakul ki közöttük, aminek hatására egymást ösztönzik, elfogadva a sors akaratát.

– Honnan inspirálódtál a Suborbital történetéhez? Honnan jött az ötlet, hogy egy hallucináló pap és egy tinédzser lány egymás barátai, lelkitársai lesznek?

– Temesváron katolikus líceumba jártam, ahol az egyházi tantárgyak és az alapvető mentalitás által betekintést nyerhettem különböző mélyebb vallási fejtegetésekbe, továbbá mindig is érdeklődtem az efféle témák iránt.  A másik befolyásoló tényező apám cukorbetegsége, bár neki nincs meg Tamás atya Charles Bonnet-szindrómája, de volt már hipoglikémiás rohama, ami hajlamos hallucinációkat előidézni. Egy hasonló eset történt a koronavírus időszaka alatt is, ami után visszaköltöztem Kolozsvárra és megírtam a forgatókönyvet, aztán valahogyan összekapcsolódtak a szálak, és ez lett belőle.

– Mesélj egy kicsit a munkafolyamatról, milyen volt? Melyek voltak a legizgalmasabb részei?

– A filmet két etapban forgattuk le, és igazából a forgatókönyv megírása is két részletben zajlott. Forgatókönyvírásnál minden karaktert egy, már kiválasztott színészre szeretek írni, és ekkor már meg voltak azok az emberek, akik játszani fognak a filmben. Nóra karakterét egy olyan lányra írtam, akivel végül nem sikerült a közös munka, viszont még az ő segítségével választottuk ki a dalt, ami beleillett a történetbe, és bár a személy változott, a dal megmaradt. Hasonlóan gondolkodtam a kellékekről is. Addig nem mertem tovább írni a történetet, ameddig nem voltam benne biztos, hogy lesz egy repülőm. De szerencsére ez is megoldódott, ugyanis egy korábbi filmünkben játszott egy barátunk, Máncs Noémi, akinek a párja pilóta, akit megkérdeztem, hogy tudna-e esetleg egy gépet szerezni a forgatásra, amire azt válaszolta, hogy igen. Így lett repülőnk, amelynek a pilótája Tussay Csongor, aki színészként is kipróbálhatta magát.

Körülbelül tíz fős stábbal dolgoztunk, az első etap tavaly márciusban, a második pedig májusban zajlott. Nagy Róbert volt az operatőr. A kezdetektől vele szerettem volna dolgozni ezen a projekten, mert láttam két korábbi rövidfilmjét, amiknek gyönyörű képi világa volt. Robi először vonakodott, mivel neki is ott volt a saját államvizsgája és egy másik barátunk, Frunza Roland filmjén is dolgozott, de addig győzködtem, amíg beleegyezett. A másik fontos háttérmunkása a Suborbitalnak Képíró Dorottya, aki a rendező asszisztensem és dramaturgom volt, illetve Nagy Marci, akivel eddig minden filmben együtt dolgoztunk valamilyen formában, ilyen volt a Szabad Románia is, amit még 2019-ben forgattunk, de megemlítem Makkai Márk nevét is, aki a fővilágosító, a colorist és még a hangutómunkában is segített, valamint Böjte Alexet is, aki a film vágójaként rengeteget dolgozott a projekten.

A forgatás előtt egy-két héttel kitört a háború Ukrajna és Oroszország között, és akkor láttam egy posztot, hogy Klaus Iohannis államfőnk azon a katonai bázison van, amely közvetlenül a mi kifutópályánk mellett helyezkedik el. A pilóta beszélt a katonasággal, megkérdezte tőlük, hogy fel tudunk-e szállni, és egészen a forgatás napjáig nem voltunk biztosak abban, hogy engednek majd repülni. A forgatás napján fél órával a kezdés előtt kaptuk meg a felszállási engedélyt. A gép 45 percig volt a levegőben. Csongi és a katonaság folyamatosan tartották egymással a kapcsolatot, hogy merre mehetnek, merre nem. Szerettem volna, ha végigmennek Kolozsvár fölött, de azt már nem engedték meg nekünk.

A filmben szerepel egy páva is, amivel viszonylag nehéz volt forgatni. A pávák nem a legélesebb eszű állatok a világon, viszont szükségünk volt rá, úgyhogy beszereztük, elkereszteltük Lézernek, majd leforgattuk a jeleneteit, azóta pedig a film női főszereplőjénél, Szőllősi Eszternél lakik.

Emellett csónakjelenetünk is van, amit a Tarnica-tónál vettünk fel. Az egy különlegesen izgalmas forgatási nap volt, ugyanis egyik csónakban a színészek eveztek a tó közepén, egy másikban a stábtagok egy része követte őket, mindenki mentőmellényt viselt, és közeledett a vihar. A végére egy kicsit megáztunk, de különlegesen hangulatosan zajlott le az a nap.

– Miért választottad ezt a címet? Mit is jelent pontosan?

– A szuborbitális tér az űrtér egy olyan régiója, amely túl van a Föld légkörén, de még nem éri el az űr határát. Egy köztes tér, a film szempontjából pedig egy köztes állapotot szimbolizál a főszereplő életében. Továbbá létezik egy úgynevezett „szuborbitális terület” a szem körüli bőr és szövetek területén, amely az alsó szemhéj és az orr között helyezkedik el. Ez a szuborbitális terület az egyik legérzékenyebb terület a bőrön. A Suborbital címe ebből a két tényezőből tevődik össze leginkább.

A filmben az, hogy valakit a szuborbitális térbe visznek, a motívumrendszer szempontjából a vakság felé vezető utat jelenti. Azért nem száll fel először a pilóta Tamás atyával, mert a főszereplő még nincs felkészülve arra az útra, ami következni fog. Először meg kell tapasztalnia mindent, ami a narratíva során történni fog vele: hogy megismerje Nórát, szembenézzen a saját állapotával, és végül megértse azt, hogy az út nem ér véget a vakság bekövetkezése után sem. Tamás a zenében fedezi fel az új utat, ezután a megtapasztalás után már készen áll, hogy felszálljon a repülőre.

Nem a címhez tartozik, de érdekességképp elmondható, hogy a páva jelenlétére is van magyarázatunk, ugyanis a katolikus értelmezésben a páva farktollain levő mintázat a mindent látó szem szimbóluma. 

 – Mondtad, hogy a színészekre írtad és alakítottad a szerepeket. Tamás atya és Nóra látszólag egymás ellentétei, mégis mitől működik ilyen jól a kapcsolatuk?

– Pont ezért, mert egymás ellentétei. Erre rengeteg példa van a filmtörténetben, kezdve Federico Fellini az Országúton című filmjében, de ott van a Léon, a profi című film, vagy az Ádám almái is. Szerintem ezek az ellentétek mindig működőképesek, persze nem szabad közhelyekbe menni, és teljesen újat sem tudsz mutatni, a kontextusokat lehet változtatni és a saját élményeid, kreativitásod felhasználni.

Az apját elveszített gyászoló lány, a katolikus pap, akinek nincs gyereke, szükségszerűen egymásra találhatnak. Ahogy lassan már csak a hallására támaszkodható férfi és az énekes lány képe is kiegészítik egymást. Ebben tulajdonképpen semmi különleges nincs, szerintem kicsit tetrisz-szerű is a karakterek viszonyrendszere.

– Fiatal rendezőként milyen érzés, hogy a filmedet bemutatták Kaliforniában?

– Nagyon meg voltam lepődve. Nem Kalifornia miatt, rengeteg rövidfilmet levetítenek különböző amerikai fesztiválokon. Ez számomra azért volt különleges, mert be se kellett neveznem a filmet ahhoz, hogy bejusson. Elkérték. Az egyetem egyszer csak továbbított nekem egy emailt, amelyben a levél írói elkérték a film jogait, hogy levetíthessék, viszont jobban átnézve találtam egy helyesírási hibát és gondoltam, hogy ez gyanús és egyáltalán nem biztos, hogy igaz. De végül kiderült, hogy nem volt benne semmi trükk.

Emellett nyilván nem volt rossz érzés olyan tavalyi filmek mellett látni a sajátomat, mint Mungiu RMN című filmje vagy Radu Jude Babardeală cu bucluc sau porno balamuc című alkotása.

– Mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást a filmezésben?

– Amikor rendezek, legelőször gyártásvezetőként kezdek gondolkodni a filmen, ezért a gyártási problémák jelentik olyankor a legnagyobb kihívást. Ez azt jelenti, hogy a korábbi példához hasonlóan nem írok bele egy repülőt a forgatókönyvembe, csak ha már meggyőződtem róla, hogy meg is tudom szerezni. Másképp értelmetlen lenne beleírni. Rendezőként pedig talán azt tudnám kiemelni zavaró nehézségként, amikor olyan színészt instruálsz, akit nem ismersz. Nem tudod, hogy meddig mehetsz el, hogy beszélhetsz vele, nincs meg a ritmusotok. Ezt a nehézséget próbálom elkerülni azzal, hogy színészekre írom a karaktert, mert biztonságban érzem magam, ha már meg van beszélve, hogy valóban ő fogja játszani a szerepet, akkor a kapcsolatunk átalakul, közvetlenebb viszonyba kerülünk, időt töltünk el egymással, és így kialakul az a természetesség, amiben mindenki biztonságosan tud mozogni. Hogyha egy színészt nem ismernék, nem lennék tisztában a határaival, akkor ott lenne egy nagyobb adag frusztráció, akár instruálásban is.

 – Mik a terveid a jövőre nézve? Milyen elvek mentén szeretnéd folytatni a rendezést?

– Persze. Van egy nagyjátékfilmötlet, amit már 3-4 éve tervezünk Nagy Marci barátommal, de a Suborbital esetében is gondoltam rá, hogy nagyjátékfilm-forgatókönyvvé bővítsem az eredetit. Közben tervben van egy rövid animációs film, amit Szitai Eszter animátorral csinálunk, a történetnek egy novellám képezi az alapját, egy futurisztikus Noé kaland lesz Erdélyben, egy tengeralattjáróval. De munkálatok alatt van egy másik, élőszereplős rövidfilm is, amihez most keressük a helyszínt Makkai Márkkal barátommal.

Van egy elvem, miszerint a valóságot nem érdemes megcsinálni filmben. A valóság ábrázolására ott van maga a valóság.

A saját nézőpontomból minden, amit csinálok, el kell térjen valamennyire a valóságtól ahhoz, hogy ne egy üres lenyomatként fogjam fel. A realitás nyilván lényeges elem, mert az adja az alapot, de az alaptól egy adott ponton el kell térjünk ahhoz, hogy legalább egy kicsit eredetinek érezzük magunkat. Szóval nem tervezek realista filmeket készíteni. Ha rajtam fog múlni, mindig lesz bennük egyfajta eltúlozottság, abszurditás vagy mágia, ami a valósággal szembeállítva valami különlegeset tud eredményezni. Másképp csak üres másolásnak érezném a filmezést.

(Fotó forrása: Sós Timothy saját archívuma)