Idén lenne 80 éves Cseh Tamás, aki dalaival generációk egész sorát ejtette rabul, bár előadóművészete nélkülözött minden olyan látványelemet, amely már a hetvenes években is nélkülözhetetlen volt annak érdekében, hogy tömegek rajongjanak egyes előadókért. Tamásnak elég volt egy gitár, egy mikrofon és egy reflektor ahhoz, hogy ezrek – majd később tízezrek – hallgassák, énekeljék, dúdolják dalait. Az én gyerekkoromban sem volt olyan házibuli – és megkockáztatom, hogy most sincs –, ahol egy adott ponton ne kerülne elő Cseh Tamás. Ez pedig önmagában hatalmas teljesítmény. Ezért is nagyon jó kezdeményezés a Helyzetjelentések – Cseh Tamás 80 címet viselő kiállítás, amely a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban tekinthető meg 2024. január 28-ig.

De miért épp Helyzetjelentések a címe ennek a rendhagyó tárlatnak? Erre a kérdésre nagyon gyorsan választ kap a látogató, ugyanis már a kiállításnak otthont adó emeleti különterem bejáratánál olvasható, hogy ez a definíció magától Cseh Tamástól származik: „Úgy látszik, hogy ez egy lehetséges közlésforma. (…) A mi időnk most gyors, a dalokat gyorsabban meg lehet hallgatni, mint egy regényt, s ha jók, akkor viszonylag pontos információkat is közölnek. Nem azt mondom, hogy teljeseket, mert ezek helyzetjelentések. Az emberek ebben a felgyorsult időben a saját kétséges helyzeteik között borzasztó kíváncsiak egy pontos helyzetre.” Akár jelen időben is alkalmazható ez a megállapítás, ahogy sok más dolog is, ami ezzel az időtálló életművel összefügg. Kétséges helyzetekből ma sincs hiány, mondhatni, hogy egyikből a másikba csúszunk bele folyamatosan, ilyenkor pedig talán még jobban hiányzik az a fajta – látszólag – könnyed előadásmód, amely Cseh Tamás művészetének védjegyévé vált.

Azért látszólag, mert a dalok többségében tetten érhető könnyedség valójában csak eszköz az amúgy nagyon is súlyos mondanivaló közvetítésére. A kiállítás talán legnagyobb erőssége az, hogy nagyon jó érzékkel visz közelebb az emberhez, akit úgy hívnak, hogy Cseh Tamás. Ezen túlmenően pedig mindazokhoz, akiknek kiemelt szerepük volt abban, hogy Cseh Tamás azzá a jelenséggé váljon, ami: Bereményi Géza, Másik János vagy Csengey Dénes neve az idők során összeforrott ezzel a Cseh Tamás-jelenséggel. Fókuszban viszont mindvégig Cseh Tamás van, akinek életpályája fontos állomásai jelennek meg a kiállítótérben, ahol ezen történések kronológiailag lineáris elrendezése segít a jobb tájékozódásban. Cseh Tamás személyes tárgyai szintén kiemelt szerephez jutnak a rengeteg korabeli fotó és lemezborító mellett. Ezek a tárgyak – az indián tomahawk, az 1966-ban kiállított lengyel stoppos igazolvány, a magnó, az írógép, az öngyújtó és a cigaretta, na meg a barna kordbársony-zakó – mind-mind egy lépéssel közelebb viszik a látogatót az emberhez. Ahhoz az emberhez, aki mindennapjait is úgy élte meg, akárcsak a művészetét: egyszerűen és sallangmentesen.

A hatvanas évekből indul ez az időutazás (talán amikor „nyár felé tetőzött az ifjúsági probléma”) és akkoriban számos fotón láthatjuk a fiatal rajztanár Cseh Tamást (indián nevén Füst a szemében), aki épp a bakonyi indián törzs tagjaként járt a hadiösvényen, de láthatjuk a már említett tomahawkon kívül az ekkor elkezdett indiánregény kéziratát, valamint az ehhez az életformához kapcsolódó rajzokat és vázlatokat. A hetvenes évekről szóló rész már javában a szóban forgó helyzetjelentések keletkezési körülményeit mutatja be, akárcsak a nyolcvanas éveket taglaló egység, rengeteg korabeli fotóval, dalszövegek kézirataival, plakátokkal stb.

A Cseh Tamás-Bereményi Géza szerzőpáros dalai egyre nagyobb sikereket érnek el a hetvenes években, és ekkor csatlakozik hozzájuk először Másik János, aki zeneszerzőként működik közre az 1975-ben megjelent klasszikussá vált Levél nővéremnek című lemezen (itt a klasszikus jelző használata némileg indokolatlan, szinte mindenik lemez klasszikus lett már, de a Levél nővéremnek az életművön belül is fontos mérföldkőnek számít). A zenei és előadóművészi vonalon túl bepillantást nyerhetünk itt is a magánéletébe, amelynek a kiállításon belül is kiemelkedő részt képeznek azok az üzenetváltások, amelyeket Bereményivel folytattak a legendás Iskola utcai albérlet lépcsőházában. Ezek között ilyen és ehhez hasonló „gyöngyszemek” olvashatók: „Bereményi! 2 napja nem tudok bejutni a lakásba! Itt vagyok az ISOLABELLA drink-bárban (Iskola u.) du 5-től. Elegem van ebből. Tamás” vagy „Valami szokatlan van az erkélyen ------(válasz) hagyd szerintem”. Az Isola Bella nevű vendéglátóipari egység egyébként ma is létezik, rengeteg Cseh Tamáshoz és Bereményi Gézához fűződő plakát található benne, de egy másik vonatkozásban is különleges hely, ugyanis Petri György is itt alkotott élete utolsó éveiben.

A tárlat egészen a rendszerváltozás és az azt követő időszakig mutatja be Cseh Tamás munkásságát, amelynek olyan vetületeire is betekintést nyer a látogató, mint a Katona József színházban eltöltött évek, vagy a különböző filmekben játszott szerepek, közreműködések. Ahogy egy ilyen jellegű kiállítás esetében elvárható, természetesen különböző multimédiás eszközök segítségével mindvégig hallgatható a zene is, amely gyakorlatilag halhatatlanná tette ezt a szerény, visszahúzódó, de ugyanakkor hatalmas tehetséggel megáldott művészt. A különböző pontokon elhelyezett fülhallgatókból életre kel Antoine és Désiré, Vizi és Ecsédi pedig hiába várnak a lepusztult pályaudvaron, mert onnan már rég nem indul semmi. Beléphetünk az albérletbe is – ezen a ponton még a lépcsőházi postaláda egy részének a rekonstrukcióját is láthatjuk, amelyen egyébként szintén zenét hallgathatunk. Meg kell említeni egy fontos szempontot, mégpedig azt, hogy a szóban forgó tárlat nagy valószínűség szerint azért sikeredett ennyire emberközelire, mert kurátorai nem mások, mint Cseh Tamás és Csengey Dénes gyerekei, Cseh Borbála és Csengey Balázs, akik értő módon nyúltak hozzá szüleik hagyatékához, a végeredmény pedig önmagáért beszél.

Arról, hogy valójában mit is jelentett és jelent mind a mai napig Cseh Tamás munkássága, arról rengeteg könyv, tanulmány, újságcikk stb. született, ez a kiállítás pedig még egy fontos adalék ahhoz, hogy az utókor kezdjen valamit ezzel az örökséggel. Már ha ez bármilyen terminológiai síkon egyáltalán lehetséges, mert a Tamás művészetének jelentőségét nem igazán lehet osztályozni. Mondhatni, univerzális fontosságú, legalábbis nekünk, magyaroknak és közép-európaiaknak mindenképpen az. Talán Bereményi Géza volt az – minő véletlen, ugye –, akinek sikerült legtalálóbban néhány sorban leírni ezt az egész jelenséget: „Rengeteg volt a vak, aki nem látta, hogy ez teljesen reménytelen, és azt hazudta, hogy vannak esélyek itt Kelet-Európában. Aki esélyt állított, az hazudott, aki tudta, hogy esélytelen a dolog, az pedig berendezkedett egy téli álomra. Vagy végzett magával, esetleg disszidált. Egy téli álom volt az egész. Az éjszakára emlékszem belőle. Sötét volt, olyan, mint egy akna. Egy liftakna. És szálltunk lefelé a nagy puha sötétségbe. Ha ebben valaki gyufát gyújtott, olyan ereje volt, mint egy robbanásnak.” Ez a láng pedig ma sem hunyt ki teljesen. Mindezzel együtt, a gitár mögül hiányzik az ember. Nagyon hiányzik.