Rendhagyó kiállítás nyílt január 22-én a budapesti Magyar Zene Házában. A Nekünk írták a dalt címet viselő tárlat kurátorai arra vállalkoztak, hogy visszarepítik a látogatót a magyar popzene hőskorába, mindezt pedig rendkívül eredeti módon sikerült összehozni.

A kiállítás egyúttal egyfajta születésnapi ajándékként is értelmezhető, ugyanis a Városligetben található Magyar Zene Háza megnyitásának egyéves évfordulóján nyílt meg. Merész vállalkozásnak is tekinthető ugyanakkor, hisz minden olyan jellegű kezdeményezés, amely magát a zenének a bemutatását helyezi fókuszba múzeumi keretek között, számtalan kihívás elé állítja a kurátorokat. Ezért én is felemás érzésekkel indultam el megtekinteni a tárlatot, amiről első körben nem igazán tudtam, hogy mire számítsak.

Első nekifutásra aztán ezt nem is sikerült megtudni, mivel a helyszínen a zsúfolásig megtelt előcsarnok bejáratánál egy tábla fogadott, amely tájékoztatott arról, hogy arra a napra már minden jegy elfogyott. Az információs pultnál helyet foglaló kedves hölgy aztán tájékoztatott, hogy érdemes idejében jegyet foglalni, mert a látogatókat harmincas létszámú csoportban engedik be félórás idősávonként, aminek az oka, hogy el szeretnék kerülni a torlódást, ezáltal biztosítva a mindenki számára élvezhető interaktív időutazás élményében való elmerülést. A felvilágosítást követően aztán azt is közölte, hogy másnapra vásárolhatok belépőt, így ez a probléma is megoldódott, és ha lehet, akkor még kíváncsibban várhattam a következő napi látogatást.

A várva-várt pillanat elérkezésekor konstatálhattam, hogy valóban úgy van minden, ahogyan azt előző nap elmagyarázták: a beengedési időpont másodpercre pontosan be volt tartva, amúgy pedig e téren minden olajozottan működött. Az alagsor második szintjén található kiállítótérbe lépve rögtön látható a kiállítás címe, a Nekünk írták a dalt, amihez egy meglehetősen hosszú alcím is társul: A magyar populáris zene hőskora és társadalmi hatásai, 1957-től a rendszerváltozásig. Hasznos ez olyan értelemben, hogy rögtön az elején kiderül, hogy a tárlat egy kvázi-világosan behatárolt, bő három évtizedes korszakot ölel fel, viszont még ekkor sem volt igazán tiszta, hogy milyen eszközökkel is lehet ezt pontosan elérni.

Az első teremben aztán fokozatosan kezdett felengedni a kezdeti szkepticizmus, mert a bejáratnál elhelyezett vörös csillag mellett befordulva rögtön meg is érkezünk az időutazás kiindulópontjához, mégpedig 1957-be, ahol egy nagyon jó érzékkel berendezett budapesti utca díszletei közé lépünk. Rögtön szemben velünk az Erzsike presszó hívogató neonfényes cégére tűnik fel, a korszakra jellemző boltok kirakataival szegélyezve. Első körben érdemes elidőzni a presszóval szembeni padon, ahol a fülhallgatóban hallható kommunista mozgalmi dalok segítik a kor hangulatában való elmerülést. Nem akarom lelőni a poént, de zenehallgatás közben nem árt alaposan körülnézni, ugyanis néhány nagyon jól kitalált, de első látásra nem szembetűnő elem további támpontokat nyújt a korabeli közhangulat felidézéséhez. Ne feledjük, hogy egy évvel az ’56-os forradalom leverését követően, az épp csak konszolidálódó Kádár-rendszer hajnalán az egyéni szabadság értelmezése igencsak más körülmények között zajlott.

Adott tehát a kiindulópont, tovább haladva pedig egy ovális terembe jutva, a különböző zenei műfajok szerint csoportosítva a falakon elhelyezett hatalmas tablóképekről néznek ránk mindazok, akiknek a neve megkerülhetetlen, ha a ’60-’70-’80-as évek magyar popzenéje kerül szóba. A popzene itt nyilván gyűjtőfogalom, de ezért jó megoldás, hogy műfajokra bontva próbálták csoportosítani a zenészeket. Láthatjuk a falakon a táncdalmozgalom nagy úttörőit – igen, Korda Gyuri bácsit is -, de ott van a nagyon fiatal Kovács Ákos, még a Bonanza Banzaios évekből, vagy Pataki Attila, aki a kajmánemberes-sziriuszos korszaka előtt, több hajjal és egy hosszúnyelű seprűvel a kezében mosolyog a látogatókra. A tablóképek alatt, minden zenei műfajnál két fülhallgatóval ellátott konzol helyezkedik el, ahol az illető műfaj meghatározó előadóinak dalait lehet meghallgatni. Ottjártamkor sajnos épp a magyarországi underground zene művelőinek szentelt berendezés nem üzemelt, pedig véleményem szerint a ’70-es-’80-as években a Kex, az URH, az A.E. Bizottság, vagy az Európa Kiadó képezte a magyarországi zenei színtér legizgalmasabb színfoltját, nyilván kicsit sem háttérbe szorítva az olyan, nagy klasszikusnak számító zenekarok teljesítményét, mint az LGT vagy Omega. Ha pedig már klasszikusokról van szó, akkor a kiállításon mindenki megtalálja a kedvére való zenekart, legyen szó korabeli LGT-koncertfelvételről, vagy Cseh Tamásról, de találkozhatunk Máté Péterrel és Szécsi Pállal, ahogyan a rendszerváltó zenekarokként aposztrofált, a lázadó vonalat képviselő Beatricevel és Bikinivel.

Meggyőződtem tehát, hogy ami a korabeli magyar popzene bemutatását illeti, azt nagyjából sikerült elérni. Ami talán apró hiányosságként értelmezhető, hogy bizonyos előadók esetében nagyon rövid és általános leírásokkal szembesülünk, ezért aki történetesen úgy érkezik erre a kiállításra, hogy nem rendelkezik bizonyos háttértudással, az lehet, hogy nem kap teljes képet ezekről a dolgokról. Mentségként fel lehet hozni, hogy egy ilyen kiállítás célja nem feltétlenül a lexikális tudás gyarapítása. A száraz adatok felsorolása pont a lényeg rovására menne, ami nem más, mint a korabeli hangulat felidézése, az olyan eszközök felhasználásával, mint a korhű díszletek, vagy korabeli tárgyak és zenék letisztult formában való bemutatása. Ezekből pedig tovább haladva sincs hiány, mert egy szűk folyóson át egy valódi szocialista klubba léphetünk, ahol belecsöppenünk az akkori szórakozásra és szabadságra vágyó fiatalság hangulatába (…és még Bambi is kapható). Ami pedig a szabadságot illeti, nagyon jó megoldás, hogy a kiállítás különböző pontjain reflektál mindazokra a nyugati világból – Magyarországra némi késéssel ugyan – érkező zenei hatásokra és azok művelőire, amelyek nagy mértékben hozzájárultak annak a zenei szcénának a kialakulásához, amely a korszak magyar könnyűzenéjére jellemző. Ezeknek a reflexióknak kiemelkedő pontja a Falakon túl címet viselő installáció.

A falakon innen viszont az élet csordogált a maga medrében, ennek jegyében pedig tapasztalhatjuk, hogy miként is nézett ki egy, a szocializmusban épült panellakás, ott pedig az emberek milyen eszközökön hallgatták a zenét, ami itt is vagy lemezjátszóról, magnóról vagy épp kazettás magnóról kíséri végig a látogatót, de akár egy korabeli stúdióban is kipróbálhatjuk magunkat. Ennél a pontnál pedig vethetünk néhány pillantást a korabeli magyarországi zeneipar árnyékos oldalára is. Hiába tekintették Magyarországot a szocialista tábor legvidámabb barakkjának, azért ott sem tehetett szabadon bárki, amit akart, ez pedig a zene világára is vonatkozott. Az, hogy kinek jelenhet meg hanglemeze, ki koncertezhet és melyek azok a kiváltságos zenekarok, amelyek külföldi fellépés lehetőségéhez is juthatnak, azt alapvetően az akkoriban mindenhatónak számító Erdős Péter elvtárs döntötte el. A szabályok amúgy kvázi-világosak voltak: egy-egy zenekar és annak produkciója első körben a TTT – támogatott-tűrt-tiltott – kategóriába került. A besorolásról cenzorok és besúgók jelentései alapján döntött a magyar popzene mindenható cézárja. A kiállításon tanulságos végig nézni azt a videóinstallációt, ahol egy cenzor monológjából értesülhetünk a kádári Magyarországon jelenlevő, a könnyűzenére vonatkozó központi irányelvekről. Ugyanitt játszhatunk egy, a korszakban népszerűnek számító flipperen, amelynek lényege, hogy az ember kiküldheti zenekarát külföldre koncertezni. Nekem sikerült is háromszor katapultálni az Omegát New Yorkba, így sikerrel abszolváltam a feladatot.

Ami a kiállított tárgyakat illeti, a felsoroltakon kívül láthatjuk a tragikus sorsú Radics Béla gitárját, de az akkori sufnituning egyik mesterpéldányát is, ami nem más, mint egy Stratocasterről mintázott, fa vécéülőkéből összeeszkabált gitár. Ennek neve is van, annyit elárulok, hogy az eredeti modell nevéből kiindulva néhány betű kihagyásával és egy z betoldásával meg is kapjuk a végeredményt.

Személyes érintettség okán a végére hagytam a kiállítás egyik fénypontjának számító, félbevágott Barkast. Aki még nem hallott a kelet-német gépjárműipar eme csodájáról, annak a legrövidebben úgy foglalnám össze, hogy a Barkast úgy kell elképzelni, mintha valaki egy matracfelfújó pompával kerekre fújna egy Trabantot, ebből pedig kapunk egy mikróbuszt. Egy csoda volt, a szónak olyan értelmében, hogy induláskor erősen kérdéses volt, hogy egy darabban sikerül-e megérkezni az úticélhoz. Most pedig kihasználnám az alkalmat és üzenném mindazoknak, akik nem hitték el anno, amikor elmeséltem, hogy utasa voltam egy Barkasnak, amelyikből menet közben kiesett a motor, hogy menjenek el a kiállításra és üljenek be a félbevágott mikrobuszba, amelyet jobb híján a legtöbb magyar zenekar használt turnézásra. Ott majd Deák Bill, Török Ádám (Mini), vagy Charlie mesél hasonló vicces történeteket, amelyek középpontjában a Barkas áll, de egyéb mulatságos dolgokra is fény derül.

Mindenkinek, életkortól függetlenül ajánlom egyébként a Nekünk írták a dalt kiállítást. Maga az egész tárlat rendkívül szórakoztató, időutazás a szó valódi értelmében, ahol az idősebb generációkhoz tartozók kedvükre nosztalgiázhatnak, a fiatalabb korosztályok pedig betekintést nyerhetnek egy olyan korszakba, ahol még nem volt kéznél a Spotify, az pedig, hogy az ember hozzájusson a kedvenc zenéihez, több erőfeszítést feltételezett, mint manapság. Az utolsó teremben retro-kisbolt működik, ahol bakelitlemezeken kívül kapható kerek rágó, gumicukor, franciadrazsé, és megannyi, egy mára már letűnt korszakot idéző, kedves emlékeket felidéző kütyü. A kiállítás októberig látogatható, idő tehát van bőven megtekinteni, ezért aki Budapesten jár, semmiképp se hagyja ki ezt az élményt.