Lőwy Dániel vegyészkutató, egyetemi tanár Kolozsváron született, a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, majd Nyugat-Virginia Egyetemén szerzett vegyészdoktori oklevelet Közel három évtizeden át az Egyesült Államokban végzett kutatómunkát, ugyanakkor több tengerentúli egyetemen is tanított. Szülővárosától sosem szakadt el, mi több, a reáltudományok mellett több könyvet is írt, amelyek Kolozsvár zsidóságának történetét helyezik fókuszba, különös tekintettel a holokauszt idején lezajlott eseményekre, amelynek során a város csaknem teljes zsidó lakosságát deportálták, a háborút követően pedig csak nagyon kevesen tértek vissza. A Sárga csillag Kolozsváron című könyvének második kiadása kapcsán a könyvbemutatót követően beszélgettünk a szerzővel a kolozsvári emlékezés tereiről, a Kasztner-vonatról és egyéb kapcsolódó témákról.

– A Koinónia Kiadó gondozásában jelent meg a Sárga csillag Kolozsváron című könyved második kiadása. Van-e valamilyen különbség, kiegészítés az első kiadáshoz képest?

– Viszonylag kevés változtatás van az első kiadáshoz képest, utószót írtam hozzá, amiben feldolgoztam a késői emlékezéseket. Tompa Andreának a kutatómunkája ragadta ki a feledésből Weinréb Ignác ötfelvonásos holokauszt-drámáját, amit 1945-ben mutattak be Kolozsváron. Ő nem volt kolozsvári, de itt mutatták be, több előadást is megért. Tompa Andrea szerint, aki, színháztörténész, ez volt az első magyar nyelvű holokauszt-dráma, aminek az érdekessége, hogy csak utalást tartalmaz arra, hogy a magyar világban játszódik. Egy zsidó család mindennapjait tárja fel, majd az elhurcolását és a koncentrációs táborban átélteket.

Bergner Stefan, akinek a neve elhangzott a mai könyvbemutatón is, Buenos Airesben volt bőrfeldolgozó gyáros; ő is Kolozsvárról ment el a Kasztner-vonattal, a kiváltságos zsidókkal sikerült Svájcba kijutnia. Egy életen át barátság fűzte Bischitz, később Bishop Györgyhöz, akinek a nevét most ez a könyvtár viseli, ahol beszélgetünk. Ő volt az, aki gyűjtést kezdeményezett azért, hogy az Egyesült Államokban összeszedett mintegy két tonna tömegű könyvemet hazahozhassam. Nagy költség volt. Bishop György az egykori kolozsvári zsidó líceum végzettjeihez fordult, akik közül a legtöbben nagyon jelentős pályát futottak be külhonban. Ők összeadták az a összeget, amivel lehetővé vált, hogy hazahozzuk a gyűjteményt, és hogy elkezdjük állományba venni. Ez a munka sajnos megrekedt; mivel a kolozsvári egyetemen megszűnt könyvtárszak, ezért nagyon nehéz segítséget találni. Valószínűleg csak akkor fogjuk befejezni, amikor majd végleg hazatérek Kolozsvárra.

– Nem a Sárga csillag Kolozsváron az első könyved, amelyben a kolozsvári zsidóság történetét dolgozod fel. Mikor döntötted el, hogy könyvet írsz ezekről a dolgokról, különös tekintettel arra, hogy a mindennapokban teljesen más szakterületen tevékenykedsz?

– Meggyőződéses kolozsvári vagyok, és tulajdonképpen a Kolozsvár iránti érdeklődésemből és a Kolozsvár története iránti kutatásomból nőtt ki a zsidó téma. Az első kötetünket Asztalos Lajossal és Demeter V. Jánossal közöltük, Kőbe írt Kolozsvár címen. Ez a város feliratos emlékeit tárgyalta kimerítő (exhausztív) módon, és abban szerepet kaptak a neológ zsinagógában elhelyezett emléktáblák is, meg a kültéri, a templom falán és egyéb helyeken elhelyezett emléktáblák. Mindegyikhez volt magyarázó szöveg, hogy hol található, hogy elsődleges vagy másodlagos elhelyezésű-e, és kik az emléktáblán szereplő személyek. Összességében ez már mérvadó anyagot képezett, amelynek jelentős bővítésével később elkészült A téglagyártól a tehervonatig című kötet, amit Szőcs Géza vállalt fel. Megkértem arra, hogy ne az Előretolt Helyőrség égisze alatt, hanem az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában jelentesse meg, amit be is tartott.

Ez a kötet hihetetlen érdeklődést váltott ki, mindenhova eljutott: Buenos Airestől Vancouverig, Texastól Kaliforniáig, a belgiumi Esneuex-től Debrecenig és Londonig. Mindenhonnan érkeztek kiegészítések, pontosítások, azok figyelembevételével és számos időközben elért forrásból készült el a második kiadás, ami már kétszeres terjedelmű volt, ezért más címet adtam a könyvnek. Így lett belőle A Kálváriától a tragédiáig, ami különben Tibori Szabó Zoltán az első kiadásról írt recenziójának a címe. Engedélyt kértem tőle, hogy ezt használhassam a könyvhöz, mert nagyon relevánsnak tűnt nekem. Ezen, a második kiadáson, hét évig dolgoztam, mint a mesében, mert mondjuk beérkezett egy ötoldalas gépelt vagy kézzel írott levél, és annak tartalmát tizenkét helyre kellett beiktatni, mert minden adatnak meg kellett megtalálni az odavágó fejezetet, alfejezetet, ami nagyon munkaigényes volt. Úgy érzem, hogy érdemes volt, mert a második kiadás sokkal teljesebb az elsőnél. A mostani kötet pedig végső soron alapdokumentációja a két kolozsvári monográfiának, vagyis ez az oral history rész, amit tematikusan dolgoztam fel, mégpedig összefüggő élettörténetet mondanak el azok, akiket megszólaltatok. A kötet nagy erénye, hogy merült kolozsvári személyiségeket ragad ki a feledésből, egyetemi tanárokat, írókat, ipari szereplőket, ügyvédeket, orvosokat; nagyon széles a megszólalók spektruma.

– Fontos hangsúlyozni, hogy nem csak olyan tanúságtevőket szólaltatsz meg, akik elszenvedői voltak a holokauszt tragédiájának, hanem olyanokat, akik itt éltek Kolozsváron azokban az időkben, és szemtanúi voltak az akkori történéseknek. Mennyire volt nehéz ezeket az embereket szóra bírni?

– Elsősorban ismerősöket kerestem meg, akikről tudtam, hogy megbízhatók, mert segítőkészen viselkedtek azokban a nehéz időkben. Ez a tragédia végső soron mindenkit érintett. Asztalos Lajos úgy fogalmazott, hogy ez volt Kolozsvár legnagyobb vérvesztesége. több mint 16 600 embert elhurcoltak, és a 80-90 százalékuk elpusztult; a török-tatár dúlások nem okoztak ilyen nagy veszteséget. Nagyon szépen foglalta össze Kékedy Erzsébet, aki az egyetemen a tanárom volt. Azt mondta, hogy ameddig összeszedték a város zsidó lakosságát, és a gettóba vitték, addig az otthonmaradottak még vegyes érzelmekkel viszonyultak a kérdéshez, de amikor elvitték őket, akkor ez mindenkire a döbbenet erejével hatott. Vagyis mindenki megszenvedte, mert ott voltak közöttük a barátok, a szomszédok, a gyerekek osztálytársai, a tanítók, az orvosok, a fűszeres, a boltos, az elárusító, akiket ismertek, akikkel napi kapcsolatban voltak.

– Októberben volt Kolozsváron egy rendezvény, ahol Tompa Andrea és Zoltán Gábor írók beszéltek az emlékezés tereiről, pontosabban ezek hiányáról Kolozsvár esetében, hisz ma, aki végigmegy a város utcáin, nagyon kevés információt talál a köztereken arról, hogy mi is történt itt 1944-ben. Csak egy példát említenék: nem található emléktábla azon a házon, ahol Karácsony Benő lakott, de arra vonatkozóan is hiányosak az információk, hogy hol laktak, hol éltek ezek az emberek? Mit lehetne szerinted tenni e téren?

– Ezeket az adatokat én is csak az 1943-ban kiadott Kolozsvári lak- és címtárból tudnám kikeresni. A kérdéssel érdemben foglalkozott Zador Andrei, aki a zsidó hitközség egyik alappillére; több könyvet írt éppen ezekről a helyszínekről, egy térképet is készített. Nemrég merült fel, hogy kellene egy interaktív térkép, ahol be legyenek jelölve, hogy ki lakott egy adott a helyen, és milyen munkát végzett ott. Megvan Farkas Mózes villája, és a Zsidó kórház, amit azért a régi kolozsváriak ma is így neveznek (most a Iuliu Hațieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem III. számú klinikája), áll a Poale Cedek imaház épülete, ahol a Tranzit Ház működik. Szerintem nagy előrelépés volt a holokauszt-emlékmű felállítása, és nagyon dicséretes az, hogy már egy évtizede felavatták, és senki nem bántotta. Ez Kolozsvár lakosságának az érdeme. Emléktáblát sokan megérdemelnének, és azok állítása jó kezdeményezés lenne. Szükség lenne kolozsvári zsidó útikönyvre, amin sokat gondolkodtunk, közben ezt is Zador úr nagyjából megírta. Léteznek zsidó vonatkozású emlékhelyeket látogató európai utazások, ahova Kolozsvárt is be lehetne kapcsolni. Miért állnának meg Budapesten, amikor itt is lenne sok megmutatni való, és félúton, Nagyváradon is legalább annyi.

– Mit tudunk azokról, akik civilként tevékenyen részt vettek a zsidóüldözésben Kolozsváron? Szeptemberben jelent meg egy nagyon érdekes könyv, amely a budapesti házmesterek szerepét vizsgálja a vészkorszakban, és amiből igencsak átfogó képet kap az olvasó arról, hogy egy adott társadalmi réteg és annak egyes képviselői hogyan viselkedtek a német megszállás és a nyilasterror idején. Kolozsvár esetében létezik-e esetleg ilyen jellegű kutatás?

– Egyetlen konkrét esetről tudok Kolozsváron, és az illető nem házmester, hanem utcafelelős volt, akit a háború után el is ítéltek. Azért, mert állítólag teli bőröndökkel hagyta el az elhurcolt zsidók lakásait, házait. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a felelősség mindig egyéni, és nem kollektív; így nem is beszélhetünk egy adott társadalmi rétegről, mint egyértelmű felelősről. Feltevődik a kérdés, hogyan beszélhetünk ezekről a dolgokról úgy, hogy a mai fiatalok tiszta képet kapjanak róluk. Arról, hogy miként cselekedtek az érintettek ebben a vészterhes történelmi helyzetben. Több dedikálás alkalmával beírtam könyveimbe – amikor olyanoknak adtam át kötetet, akik nem közvetlenül voltak kolozsváriak vagy nagyváradiak –, hogy ez végső soron az elembertelenedés és a külső kényszerrel szembeszálló embernek maradás könyve, mert a példák azt bizonyítják, hogy nagyon sokan mertek segíteni. Ami még érdekes, hogy egy személy lebuktatásához elég volt egy telefonhívás vagy névtelen feljelentés, ameddig egy ember megmentéséhez sokszor öt-tíz másik jóindulatú emberre volt szükség, akik kézről kézre adták az üldözöttet; így végül mindenki részt vállalt a mentésből. Nekem különben nagy örömöm az, hogy sikerült Járosi Andor evangélikus esperest elismertetnem a Jad Vasemnél. Ezt én kezdeményeztem az általam feltárt adatok alapján, és olyan hathatós beadványt küldtem, hogy a feleségét, született Brandt Laurát is elismerték, mert együtt mentették meg az akkor tizennégy éves Kádár Annát, Kádár Imre író, színházi intendáns lányát. Járosi Andorról utcát kellene elnevezni, hiszen a Jad Vasem elismerte és az emlékére fát ültettek az Igazak kertjében. A zsidómentők közül megemlítem Tóth József közgazdaságtan professzort, aki több gimnazista fiút mentett meg Nagyváradon, ő is Kolozsváron élt. Példamutató módon viselkedett Péter Lajos cipész és Pál Anna háziasszony, akik szintén emberéleteket mentettek meg. Nyoma sincs a nevüknek, kivéve, mondjuk, a könyvemben, amit olyan sokan nem olvasnak. A felsoroltak mind megérdemelnének legalább egy emléktáblát.

– Beszéltél ma a Kasztner-vonatról is, aminek kapcsán mindmáig nem szűnt meg a vita. Fischer István holokauszttúlélő dokumentumfilm-rendező élete végéig kritikával illette Kasztner Rezsőt azért, mert szerinte önkényesen döntött azokról, akik végül felkerültek erre a vonatra. Mit tudunk az újabb kutatások fényében erről a fejezetről?

– Fischer Istvánt valóban nagyon foglalkoztatta ez történet. Én mindig biztattam, hogy írjon könyvet róla, mert hatalmas dokumentációs anyaga volt, és isteni vétek, hogy az elveszett. Még fel is ajánlottam neki, hogy együtt írjuk meg, mert ő jobban beszélt, mint ahogyan írt, és ráállt volna, de aztán közbeszóltak az égi hatalmak, és nem került sor rá. Ő volt az egyik legszakavatottabb személy ebben a kérdéskörben. Ugyanolyan dokumentált Adam Heller professzor, az Austin-i Texas Egyetem világhírű tanszékvezető professzora. Csakhogy ők két ellentétes álláspontot képviselnek; ebben a kérdésben a személyes viszonyulás nem kiküszöbölhető. Heller professzor, aki egy gyermekkori sérülés miatt kicsit sántított, nem menekülhetett volna meg egy szelekción, ha Auschwitzba hurcolták volna. Mivel felkerült a kiváltságosok vonatjára, a megmentőjét látja Kasztner Rezsőben. Különben, ha az ember megnézi a listát, hogy kik szerepelnek rajta, akkor tapasztalhatja, hogy hihetetlenül nagy kaliberű személyek találja ott., Amikor látunk több mint 1800 nevet, és sokukról tudjuk, hogy a háború után milyen szakmai pályaívet futottak be, akkor nem egyértelműen elítélhető Kasztner. Persze, mondták róla, hogy Istent játszott, mert hát ki az, aki emberi sorsokról dönthet, hogy az illető életben maradjon-e vagy sem. Emiatt már életében nagyszámú bírálatot kapott, és a halálát követően is. Én személy szerint nem tudom, hogy ebben ki fog valaha sorsdöntő, kategorikus véleményt nyilvánítani, mivel annyira ellentmondásos a kérdés, hogy úgyszólván gyakorlatilag lehetetlen.

– Min dolgozol jelenleg?

– Jelenleg főleg a kémia szakterületén dolgozom, most jelenik meg egy cikkem, amit ecuadori szerzőkkel írtam az ecuadori folyók a víztisztaságáról, és a vízminőség méréséről. Viszont a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont gondozásában még idén megjelenik egy kötet a tanulmányommal, amiben a nagyváradi sajtót tallózom a magyar közigazgatás visszatérésétől kezdődően. A szándék az volt, hogy feltérképezzem 1940. szeptember 5-től 1944. október 25-ig, amikor a magyar közigazgatás kivonult Nagyváradról. Viszont olyan hihetetlenül gazdag sajtóanyag állt rendelkezésre, hogy hamarosan rájöttem, le kell szűkítenem a vizsgálódásnak a fókuszát, és végül csak a katonai közigazgatás időszakára mértem föl a történéseket, ami szeptember első hetétől november negyedik hetéig tartott (pontosabban 1940. szeptember 5-től november 26-ig). Akkora anyagot készítettem el, hogy az elkészült dolgozatot végül a kellett felére visszavágnom, a terjedelmi korlát miatt. Hihetetlenül érdekes az, hogyan tükröződtek a sajtóban az intézkedések és azok betartása, végrehajtása, kiket fogtak perbe, ki ellen folyt rendőrségi eljárás. Ez a tanulmány megjelenés alatt áll.