László Noémivel közös két kötete meggyőzte Kürti Andreát arról, hogy az illusztrációknak a felnőtteknek szánt könyvekben is van létjogosultságuk. Úgy érzi, a líra ad igazán szabadságot számára, de van, amikor a próza is líraként működik. A könyv világnapja alkalmából kerestük fel a Csíkszeredában dolgozó illusztrátort, aki Romániában elnyerte a legjobb illusztrátornak járó díjat, Budapesten többször volt Szép Magyar Könyv-díjas, megkapta a HUBBY illusztrációs különdíját, emllett az Astrid Lindgren nemzetközi emlékdíjra is jelölték. Beszélgetésünk során azt is elárulta, miért tartja zseniális sportnak a rögbit.

Divattervezést tanult, később jelmez- és díszlettervezéssel foglalkozott, most elismert könyvillusztrátor, aki a csíkszeredai Gutenberg Kiadó könyveinek vizuális világáért is felel. Hogy döntött a könyvillusztráció mellett?

Amikor elkezdtem az egyetemválasztáson gondolkodni, egyértelmű volt számomra, hogy művészeti szakon szeretnék továbbtanulni. Rajzzal egészen későn, tizenkettedik osztály elején kezdtem el foglalkozni. Ahhoz nem tudtam elég jól rajzolni, hogy grafikára felvételizhessek, ezért a felkészítő tanárnőm, Lakatos Gabriella javaslatára a divattervezést választottam biztos kiindulópontnak. Már egyetem végén elkezdtem színházi jelmezeket és gyerekruhákat tervezni, és a tanáraim biztatására az illusztrálással is próbálkozni kezdtem. A fordulópontot a Gutenberg Kiadóval való találkozásom hozta. A közös munka során győződtem meg arról, hogy a könyvillusztrálás a legtalálóbb út a számomra.

Mi volt a legfontosabb dolog, amit megtanult, amikor lapozásra szánt illusztrációkkal kezdett foglalkozni testekre és nagyobb terekre tervezett munkák helyett?

Annak ellenére, hogy az illusztrálás egyszemélyes szakma, összességében nézve mégis csapatmunkaként kell tekinteni rá. Egy könyvnél szöveg, rajz és forma teljes összhangban kell legyen. A kézirat megszületésétől a kötészeti munkáig minden lépést maximális odaadással kell végezni, mert egy rosszul felragasztott borító is teljesen elronthat egy könyvet. Ehhez egymás iránti tiszteletre, és egyfajta könyv iránti alázatra van szükség.

Egyfajta kiváltságnak tartom azt, ha valaki könyvvel, irodalommal, képzőművészettel foglalkozhat. Gyermekkönyvek esetében nagy felelősséggel is jár, mert az, hogy milyen könyvet adunk a gyermekek kezébe, az értékrendjüket és a világképüket is nagyban befolyásolja. Az igényesen illusztrált könyvek segítik a szöveg befogadását, megértését, ugyanakkor a gyerekek képi ízlését is finomítják, és nyitottá teszik őket a vizuális művészetek iránt.

Mennyire tartja elképzelhetőnek, hogy visszatér az előbbi két területhez?

A divat és a színház világa túl nyüzsgőnek bizonyult számomra. Azt nem látom, hogy a divattervezéshez visszatérnék, a színházhoz egy-egy érdekesebb projekttel talán még vissza lehet engem csalogatni.

Mit tart szép könyvnek?

Azt, ami magába szippant, és olyan hiteles fantáziavilágot tár elém, ami azt az érzést kelti bennem, hogy be akarok lépni a könyvbe.

Vannak-e szép könyvekkel kapcsolatos korábbi, mondjuk gyermekkori meghatározó élményei, amelyek hozzájárulhattak a könyvszeretetéhez, pályaválasztásához?

Sokkal inkább a természetközeliség, mint a gyermekkori könyvélmények vezettek az alkotói pálya felé. Gyermekként nagyon kevés igényes könyv jutott el hozzám. Kovács András Ferenc és Unipán Helga Manótánca az egyetlen emlékezetes könyvem a gyermekkoromból. Kartávolságnyira tartom a rajzasztalomtól. Kissé hihetetlen volt számomra, amikor az illusztrációimmal jelenhetett meg 2018-ban Kovács András Ferenc és a Sebő együttes Árdeli szép tánca a Gutenberg Kiadónál.

Miben más gyerekeknek vagy felnőtteknek szánt könyveket illusztrálni?

A gyermekkönyvekben semmi sem szab határt a fantáziának, a felnőtt könyvek illusztrálása számomra sokkal személyesebb, befelé fordulóbb, ezért kicsit ijesztőbb feladat is.

Milyen tapasztalat volt ez a váltás, amikor László Noémi verseskötetén, a Műrepülésen dolgozott?

A Gutenberg Kiadó és László Noémi nyitottságának köszönhetően egy rég dédelgetett álmom vált valóra a Műrepülésben. Annak ellenére, hogy az illusztrációim lebegnek és álmodoznak, a mindennapokban – sokszor talán túlzottan is – két lábbal járok a földön. Rég vágytam arra, hogy felnőtteknek szánt könyveket is illusztrálhassak. De egyből adódott a kérdés, szüksége van-e a felnőtt irodalomnak illusztrációra, vagy azoknak csak a gyermekkönyvekben van helyük. Aztán szép lassan magamnak is megválaszoltam a kérdést. Nem szükségszerű, de ha szöveg és kép megfelelő párbeszédet tud folytatni, a felnőtt olvasó is többet, talán valami értékesebbet kap azáltal, hogy egy könyv két különböző nyelven próbálja megszólítani.

Amikor úgy éreztem, sikerült felnőni a feladathoz, megkerestem a kiadót a könyv ötletével. A felnőtt irodalom felé való nyitást csakis Noémi versivel tudtam elképzelni. Ő is és a kiadó is vállalta azt a szokatlan felállást, amikor az illusztráció felől megközelítve, az ember köré épített témára válogatunk egy kötetre való verset. Soha nem izgultam annyira egy könyv sikeréért, mint a Műrepülés esetében. Illusztrálás közben végig a fejem felett lebegett egy nagy kérdőjel, vajon jól csinálom, elég lesz a felnőtt olvasónak, amit képekkel megfogalmazok?

Vizuálisan is hatalmas váltás volt. A gyermekkönyvekben megszokott színes, díszített világot felváltották a szinte fekete-fehér üres terek, és az univerzumban oly parányi emberalakok. Szöveg, kép és forma harmóniáját keresve szépen texturált papírt, légies betűket és könnyen kézbe vehető formátumot választottunk hozzá, hogy a könyv tárgyként is művészi értéket képviselhessen. A könyv pozitív fogadtatásra talált, a visszajelzésekből kiderült, hogy az üzenetét is megértették az olvasók. Az nem kérdés, hogy László Noémi jó verseket ír, az sem, hogy a Gutenberg Kiadót igényes könyvek jellemzik. Amikor a Műrepülésnek ítélték a 2020-as Szép Magyar Könyv szépirodalom kategóriájának díját, kicsit én is megnyugodtam, hogy nem tolakodtam be egy olyan területre, ahol semmi keresnivalóm sincs, hanem időről időre itt is bontogathatom a szárnyaimat.

Miben más lírát vagy prózát illusztrálni?

A líra számomra sokkal nagyobb szabadságot ad, jobban el tudok rugaszkodni a szövegtől és bátrabban alkothatok. A prózában, főleg ha cselekménydús, túl sok megkötést érzek, gyakrabban előfordul, hogy kínlódok velük. Az eddig hozzám került kéziratokból Szőcs Margit meséi azok, amikre szinte lírai hozzáállással tudok reagálni. A frissen megjelent Teofil illusztrálása közben az volt az érzésem, hogy a végtelenségig tudnék hozzá rajzolni.

A Darázsolás című, szintén László Noémivel közös kötet versekhez született képekből és képekhez született versekből áll. Így megtapasztalhatta azt, amit az írók szoktak, amikor megpillantják a szövegeikhez készült illusztrációkat: azt, hogy az alkotásukat átültetik egy másik nyelvre. Milyen volt látni a rajzai nyomán születő verseket?

Az elküldött versekhez és rajzokhoz nem fűztünk kommentárt, hogy ösztönösen reagálhassunk egymás műveire. A válaszok sokféle reakciót kiváltottak belőlem. Volt, amikor Noémi csodálatosan megfogalmazta a rajzolás közben bennem mocorgó érzéseket, amiket sohasem tudnék szavakba önteni, de ő leírta helyettem. Volt, amikor szíven ütött, milyen gondolatokat fogalmazott meg egy rajzból kiindulva. Olyan páros is akad, ahol talán elbeszélünk egymás mellett. Meggyőződésem, hogy a hatások fordított esetben is pont így történnek. De az alkotás szépsége ebben is rejlik.

Kapcsolódó

„A jó dolgok ellentmondásosak” – új és készülő verseskötetéről kérdeztük László Noémit

A kulisszák mögött folytatódó alkotómunkáról és a csíkszeredai Gutenberg kiadónál nemrég megjelent Műrepülés című kötetéről faggattuk a nemrég Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjjal kitüntetett költőt.

interjú László Noémi Kürti Andrea irodalom Gutenberg Kiadó illusztráció

Szembetűnő volt a már-már fekete-fehérhez közelítő, visszafogott színhasználat a Műrepülésben, ami aztán a Darázsolásban is folytatódott. Hogyan választja ki egy könyv színeit?

A szöveg elolvasása után már a formák és kompozíciók előtt meglátom a színt, amit használni szeretnék, és ahhoz választom ki a további színeket. A Darázsolás kezdetekor Noémivel megbeszéltük, hogy ez is egy szinte fekete-fehér könyv legyen, és közösen választottuk ki a három fejezet fekete, kék és szürke színét.

Nem csak illusztrál, hanem kötetek művészeti vezetését, szerkesztését is végzi. Mi a feladata ilyenkor? Van-e hasonló külső szem, amikor illusztrátorként dolgozik egy köteten?

Az illusztrátor szakmája magányos. Legtöbbször teljesen ki is vagyok békülve ezzel, időről-időre mégis jól esik emberekkel dolgozni, főleg, ha hasonló az érdeklődéskörünk. Legyen szó, illusztrációról, tipográfiáról, papírról vagy formáról, a Gutenberg Kiadónál nélkülözhetetlen az esztétikai szempontok szem előtt tartása. Több éve dolgoztunk már együtt, amikor Tőzsér László felajánlotta, legyek a kiadó művészeti vezetője, mert fontosnak tartja, hogy valaki művészi szemmel is gondozza a megjelenő könyveket. Nem volt egyszerű döntés, mert hatalmas kilépést jelentett a komfortzónámból, nagyvárosból kisvárosba kellett költözni, és nem utolsó sorban emberekkel kell dolgozni. Ugyanakkor megtiszteltetésnek éreztem, hogy rám mer bízni egy ilyen feladatot, és sokadjára is végiggondolva, arra a következtetésre jutottam, hogy közösen jobban hozzá tudunk járulni az erdélyi gyermekirodalom építéséhez, mint külön.

Hosszú hónapok után belevágtam, megtanultam a műszaki szerkesztést, amihez illusztrátorként minimálisat értettem, de ami elengedhetetlen része a könyvtervezésnek. Megismerkedtem a nyomdai folyamatokkal, azok lehetőségeivel és korlátaival, hogy minél inkább átláthassam, mi minden szükséges ahhoz, hogy esztétikailag is értékes könyvtárgyat hozhassunk létre. A beérkező kéziratokat az irodalmi szerkesztő mellett én is végignézem, ő a szövegben, én a vizualitásban rejlő lehetőségeket keresem. Miután egy kézirat kiadása mellett döntünk, megtervezem a könyvet, kiválasztom a papírt, megkeresem a hozzá illő illusztrátort. Arra is volt példa, hogy illusztrátorhoz vártuk, hogy megérkezzen a megfelelő kézirat. Hosszú ideje kerestük azt a kéziratot, aminek illusztrálására Rofusz Kingát kérhetnénk fel. Amikor felmerült az ötlet László Noémi Feketeleves című kötetének kiadására, egyből egyértelművé vált, hogy nagyszerű párost alkotnak majd.

Tapasztalt illusztrátoroknak kevés asszisztenciára van szükségük, és elég egyértelmű, hogy milyen végeredményre lehet számítani tőlük. A kezdő illusztrátorokkal nagyobb a felelősségem, de ha látok potenciált a munkájukban, ha hajlandóak kitartóan dolgozni és a kritikákból építkezni, akkor nagyon szép könyvek születhetnek. Két ilyen könyv, ami számomra is sikerélményt jelent, a Márton Éva által illusztrált Egyformázni, különbözni és a Kelemen Kinga illusztrációival megjelent MadárÁBÉCÉ. Persze vannak kéziratok, amiket megtartok magamnak, és olyanok is, amiket fájó szívvel, de átengedek valaki másnak, mert úgy gondolom, nálam sokkal jobban meg tudja rajzolni. A legtöbb kiadónál az irodalmi szerkesztő vállalja a külső szem szerepét, és legtöbbször hasznos észrevételeik vannak, amit sok esetben magamtól is észrevennék, ha lenne két hetem eltávolodni az adott rajztól. A műszaki tervezésnél is használok egy külső szemet, Tőzsér László több tízéves tapasztalatának köszönhetően azonnal kiszűri, ha valahol finomításra van szükség.

Szabadidejében Virginia Woolfot vagy Senecát olvas, rögbit néz, vagy az erdőt járja, hogy kiszabaduljon a városból – olvasható a honlapján. Miért épp Virginia Woolf és Seneca?

Van az írásaikban egy megnyugtató pesszimizmus, beletörődés és mulandóságérzés. Seneca tanításai 2000 év után is érvényesek és lelki táplálékot nyújtanak. Virginia Woolfban pedig leginkább az fogott meg, ahogy a jelentéktelennek tűnő dolgokról ír. A pille halála című esszéje minden alkalommal lenyűgöz, A világítótornyot és a Hullámokat rendszeresen előveszem, hogy egy-egy aláhúzott részt újraolvassak.

Az olvasás munkája részét is képezi, illusztrátorként teljesen más viszonya lehet a szövegekkel, mint egy „egyszerű” olvasónak. Hogyan hatnak Önre ezek a „közeli” olvasmányélmények?

Ha nem a munkámból adódóan teszem azt, akkor én is egyszerű olvasóként olvasok. A líraibb hangvételű írások közelebb állnak hozzám. Előszeretettel olvasok verseket, és talán épp ezért tudok annyira beleveszni Woolf írásaiba. Az írások a lelkemet kell megpiszkálják kicsit.

Finom vonalú, aprólékos, sokszor légies rajzait nézve, meglepő, hogy éppen a rögbit kedveli. Miért?

Zseniális sportnak tartom a rögbit. Hatalmas benne a kontraszt. A szabályok ismerete nélkül sok esetben nem tűnhet többnek egy tömegverekedésnél. De egy végtelenül fegyelmezett és kontrollált játékról van szó, ahol a csapatok nagy tisztelettel viszonyulnak egymáshoz és a bírókhoz. A kommentátorokat hallgatni önmagában is szórakoztató, a játékosok között rengeteg a civilben is szimpatikus ember. Látványos sport, nagyon szép, olykor táncra emlékeztető mozdulatokkal, szépen kialakított formákkal. És ne feledkezzünk meg Gilbertről, a rakoncátlan labdáról, aki a képkereteket is képes összetörni, ha a lakásban szabadon engeded.

A természetszeretet említése kevésbé meglepő, hiszen a munkáin is gyakran visszatérnek a természeti elemek. A Darázsolásban van egy „urbánus rész”, amelyben épületek, emberi kéz termékei dominálnak a rajzokon is, de itt sem maradnak el a növények. Milyen viszonyban áll a várossal és a természettel? Mi inspirálja egyikben vagy másikban?

A természetbe sokkal kevesebbszer jutok ki, mint szeretnék, de végülis mindannyian részei vagyunk a természetnek, így a betonfalak között se tudunk elrejtőzni előle. A Darázsolásnál nagyon gyorsan leszögeztük, hogy szeretnénk egy betonos fejezetet. Noémi a Monostoron nőtt fel, és ez a verseiben is sokszor visszaköszön. Én Kolozsváron kerültem be a betonrengetegbe, de mindig csodálattal figyeltem, hogy annak ellenére, hogy az ember megpróbálja kiszorítani a természetet, lebetonoz mindent, hogy kerülje a sarat és a pocsolyát, a zöld hajtások nem hagyják magukat, a vastag rétegeken is áttörnek, fákká nőve teret harcolnak ki maguknak és eltakarják az épületeket. Aztán lemetszik, kivágják őket, de kitartóan újra és újra visszanőnek jogos helyükre.