Két sokoldalú és kíváncsi kutató-alkotó, egy természetbúvár költő és egy ökológus-illusztrátor közös munkájaként született meg az a könyv, amelynek hatására remélhetőleg többen indulnak majd kirándulni, vagy lesik akár tömbház-ablakokból szárnyas szomszédaikat. Balázs Imre József és Kelemen Kinga új kötete, a Madárábécé negyven madárfajt mutat be versben és képben, olyan különleges nevűeket, mint a citromsármány, az olívgeze vagy a süvöltő, de közelebbi ismerőseinket, a fekete rigót vagy a csókát is. A szerzővel és az illusztrátorral lapoztuk fel a csíkszeredai Gutenberg üdítően friss, nem csak gyerekeknek szóló kiadványát.    

A Madárábécé egyikőtöknek sem első kreatív találkozása a természettel. Milyen természetélmény volt az, ami alkotásra késztetett titeket?

Balázs Imre József: A természetélmény a gyerekkorból jön: kisvárosban nőttem fel, Székelyudvarhelyen, tömbház-lakó voltam, de ha elindultunk, öt perc alatt kívül voltunk a városon. Rendszeresen kimentünk hétvégén. A madár-mánia pedig apai örökség, édesapám nagyon jól rajzol, vannak otthon a falainkon általa festett festmények is, és van egy dossziécsomagja, ahol a világ összes madara le van rajzolva. Gyermekként én is kezdtem ezt utánozni, madarakat rajzolni, de nálam ez nem fajult enciklopédikus jellegűvé… szövegben viszont később előjöttek a madarak.

Kelemen Kinga: Én is valamelyest apukámtól „kaptam” a madarakat. Ő hívta fel a figyelmemet rájuk, kezdeményezte a téli etetést, és az első madárhatározót is az Angyal hozta. Anyukám gyermekkori történetei közül nagy kedvencem volt a törött szárnyú csóka, Csuri gyógyítgatása. Falun nőttem fel, és ott a madárfiókák, ha kell, ha nem, az ember ölébe pottyannak… igyekeztem őket felnevelni, több-kevesebb sikerrel: némely elpusztult, mások visszakerültek anyjuk szárnya alá. Az ökológia szakon ez a szeretet tovább bővült tudományos irányba. Ezen egyetemi pár év alatt lehetőségem adódott önkéntesként résztvenni madár-megfigyeléseken és -gyűrűzéseken, kéz-közelből ismerkedni akár a meggyvágóval is...

Balázs Imre József költő, szerkesztő, irodalomtörténész, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Intézetének oktatója.
11 verseskötete jelent meg, a Madárábécé a hatodik gyermekeknek szóló. Költőként korábban is foglalkoztatta a természet, beleásta magát a vidrák mitológiájába (Vidrakönyv, Koinónia, 2006) és gyermekverseiben is gyakran felbukkan ez a téma, legutóbb például az Erdőszelfi (szerk. Lackfi János, Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 2020) című többszerzős kötetben. Kutatóként 20. századi magyar irodalommal foglalkozik, főként az avantgárddal, de az utóbbi időben dalszövegeket is vizsgált. Verseit alkalmanként meg is zenésíti és dalként is előadja.

Imre, emlékszel az első madaras versedre?

B. I. J.: Igen… egyébként véletlenül mindkét első versem madaras volt. A legeslegelső egy varjúról szólt, epikus költemény volt, ahol egy varjú és egy kutya beszélgetnek, és a végén a varjú a kutya fejére koppant, mert az marhaságokat beszél… a második már meg is jelent kisiskolás koromban a Napsugárban, abban a fecskék voltak a sztárok.

A Madárábécé kettőtök madarak iránti vonzalmát ötvözi a Gutenberg kiadó szépen illusztrált kiadványokra való törekvésével. Hogy jutott el ez a könyv az ötlettől a megvalósulásig?

B. I. J.: Az világos volt, hogy ezek a versek képet kívánnak, tehát egy olyan könyv kell, ahol fontos az illusztráció. Én leadtam a kiadónak a verseket, és ők mondták, hogy úgy tudják, hogy Kelemen Kinga nagyon jól rajzol madarakat. Akkor már megvolt a kiállítása a Kofferben. Elkészült a legelső próbarajz a könyvhöz, és rögtön mondtam, hogy ez nagyon vagány lesz. Azt a kiadó javasolta, hogy a kötet végén legyen informatív anyag is, igazi madárhatározó, és így a nagyon stilizált, karikaturisztikus rajzok nem is találtak volna ehhez a koncepcióhoz.

Ezek szerint kifejezetten a versekhez készültek el a madárillusztrációk. Kinga, hogy dolgoztál, a természetismereted és a versben szereplő madárkarakterek hogy hatottak egymásra?

K. K.: Az elképzelés az volt a Gutenberg Kiadó részéről, hogy akár gyerekeknek szóló madárhatározó is lehessen a verseskötet, egy határozó pedig élethű madarakat kíván. Ebből kiindulva láttam hozzá a rajzoláshoz. A realisztikus ábrázolású madarakat ellensúlyozva a háttereket igyekeztem játékosabbá varázsolni, történeteket csempészni a levelek közé, fakérgek alá és a kövek bugyraiba. A versben szereplő madárkaraktereket ezekkel a „mesékkel” szerettem volna életre kelteni.

Kelemen Kinga korábban Csikós Farkas Kata Lázálom Lilivel című meséskönyvét illusztrálta, emellett a Román Madártani Egyesület (SOR) ismeretterjesztő projektjei számára is rajzolt. Madarakról készült rajzaiból 2019 tavaszán nyílt kiállítás a kolozsvári Koffer könyves-kávézóban. Emellett ökológusként a ’90-es években visszatelepített hódok és a székelyföldi gazdák problémás viszonyát kutatta a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem mesterképzésének keretében, amelyet 2020-ban fejezett be, illetve közreműködött a kolozsvári Nature Education Community Centerrel (NECC) természetismeret-terjesztő foglalkozásaiban.

Imre, az az ötlet, hogy a kötet versei az ábécé betűihez igazodjanak, tőled származik?

B. I. J.: Igen. Ez is édesapámhoz kapcsolódik: kitalált egy madárábécét, 32 madár szerepelt benne, és lehet vele írni, és van egy ugyanilyen virágábécéje is. Ezek ott vannak a konyhafalunkon már évek óta, úgyhogy nagyon sok madár eleve onnan került be a könyvbe. Ez az ábécé-dolog lehet, hogy azt sugallja, hogy kicsiknek való ez a könyv, de szerintem az ábécé olyan, mint a virág- vagy madárnyelv, amit édesapám kitalált, mindent le lehet vele írni, az ábécé a teljesség, nincs benne minden madár, mégis egy szimbolikus, kerek valami. A kiadó kérte, hogy legyen az ábécében hosszú í, meg dz és dzs is… a dz volt a legérdekesebb, mert olyan madár, aminek a nevében dz van, nincs.

Így született meg a bodzapinty, a kötet egyetlen képzeletbeli madara…

B. I. J.: Igen, kellett egy szó, amiben van dz, és elképzeltem, hogy egy ilyen madár meg tudná enni például a bodzabogyókat…

Kinga, a rajzaid lényege éppen az, hogy a madarak ábrázolása egzakt, felismerhető. Hogy rajzoltad meg a bodzapintyet, amelynek „élőhelye a gyermekek álmai és mindnyájunk fantáziája”?

K. K.: Ő a kis kakukktojás. Vagyis bodzapintytojás. Mivel fantázia-elem, ezért őt hagytam utoljára, remélve, hogy addig megmutatja magát a sok valós ág között. A harminckilenc madár befejeztével végül több pinty-féle keverékéből született meg a bodzapinty.

Mennyi időt vett igénybe egy madár megfestése?

K. K.: Minden alkotásra szánt nap kapott egy madarat. Körülbelül 10 óra alatt készült el egy illusztráció, s mire a végére értem egy rajznak, olykor már fejből mondogattam a verseket is. Mindennek fűszere volt egy őszi lábtörés, mely lényegesen felgyorsította a munkafolyamatot.

Ritmusosak a versek, így könnyen tanulhatóak. Mennyire befolyásolta egy-egy madár karaktere, hogy milyen a vers formája?

B. I. J.: Nem teljesen szabályosak, de mindenképp nagyon ritmusosakat próbáltam írni, néha inkább úgy, mint a rapnél, hogy nem az a lényeg, hogy ugyanannyi szótag legyen, hanem az, hogy legyen egy lüktetése, ami lehet, hogy az egyik versszakban picit más, de azért a „beat” ugyanaz egyazon versen belül. Azt gondolom, hogy ha rap felé viszem a verset, akkor picit életkorban is feljebb tudja megszólítani a gyerekeket. Például próbáljuk meg rappelve mondani, hogy „A fekete harkály, ha végre felnőtt/keres egy sokkal öregebb erdőt,/az öregerdőben betájol egy fát,/s megtervezi felnőttkori odvát.” Direkt nem ezeket a szavalat-típusú ritmusokat szerettem volna.

A rap konkrétan is benne van az egyik versben: „Dolmány, hanorák, baseball-sapka –/ bevennék simán egy rapzenekarba” – írod a dolmányos varjúról…

B. I. J.: Igen, mert ők urbánus madarak, a fekete harkály nem, de a csóka és a dolmányos varjú igen, és bejött ez a rap-világ…

A többi versben is sok urbánus szlengbe tartozó szó fordul elő, például „szimpi”, „frankó”, „szupererő”. Ez a kortárs szóhasználat is tudatos volt?

B. I. J.: Van egy erős fogodzóm – ami kicsit be is határol –, hogy a lányaimhoz mérem, amikor írok valamit. Az első gyerekkönyvem 2009-ben jelent meg, és lehet, hogy ez a szóhasználat, amit mondasz, az első köteteimben még nem volt ott, de azóta azért elég sokat nőttek a lányaim… Ez csak félig tudatos, de vállalt dolog, inkább biztonságban érzem magam, ha így írom meg ezeket a szövegeket.

Mennyire kellett dokumentálódnotok a kötethez? Nem csak Romániában élő madarak szerepelnek benne, nem ismeri őket mindenki kapásból…

B. I. J.: Azt semmiképp sem akartam, hogy mást egyen a madár a versben, mint amit valójában eszik, vagy azt, hogy téli jelenetben írjam meg a költöző madarat. Felismerek elég sok madárfajt, de ez nem azt jelenti, hogy tudom, hogy hány tojást költ, vagy milyen a fészkének az alakja, úgyhogy utánanéztem. Van a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületnek egy lexikonja, ahol fotók is vannak a madarakról, az énekhangjuk, elterjedésük, életformájuk is szerepel. Minden versben van valami, ami ilyen madártani kiindulóponttól rugaszkodik tovább.

K. K.: Mindegyik faj megrajzolását utánaolvasással kezdtem, határozót nyitottam első lépésként. Voltak meglepetések a bodzapinty mellett. A dzsungel törpekuvik és az izlandi kerceréce olyan fajok, melyek még csak vendégségben sem fordulnak elő nálunk. Nálunk a kerceréce (Bucephala clangula) figyelhető meg téli vendégként. A Madárábécé megfestése után mulatságos volt az első találkozásom vele, ugyanis csillogó szemmel kérdeztem meg madarász ismerősömet, hogy vajon ez melyik kerceréce lesz a tavon, mert igazán hasonlít az izlandihoz. A hím izlandi kerceréce hátán nagyobb a fekete folt és szép fehér pötty-sor díszíti, míg a hím kerceréce hátán e fekete rész kisebb, pöttytelen.

Imre, a kötet megírása után te is más szemmel-füllel járod a természetet?

B. I. J.: Mind a negyven madár világába egyenként is beleástam magam, többet tudok róluk a könyv által, úgyhogy valószínűleg jobban fogok figyelni rájuk. A kolozsvári tömbház-lakásunk közelében például az idei télen összegyűlt egy csízcsapat – 20-25 fő –, s minden reggel ott csipegetnek a konyhaablakunk előtt. Nem emlékszem, hogy korábban jöttek volna, vagy nem tűnt nekem fel, lehet, hogy attól, hogy írtam ezt a könyvet, jobban ráállt megint a szemem erre is.

A Madárábécéből tudjuk, hogy nem csak az embereket érdeklik a madarak, de „Ahányféle embert kell látni egy csíznek, / örülne egy emberhatározónak.” Kinga, el tudnád képzelni, hogy egy emberhatározóhoz is rajzolj?

K. K.: Igen! Régóta szeretném megtanulni az emberek rajzolásához, mozgások ábrázolásához nélkülözhetetlen művészeti anatómiát. Valamint szeretnék kialakítani egy ember-rajzolós irányt, stílust is magamban. S ha ez megszületett, felcsapnék illusztraturistának: nagyvárosok terein rajzolgatnék embereket mesés stílusban – így utazva könnyen összegyűlhet egy emberhatározóhoz elegendő rajz-anyag. Mindenképp sok gyakorlást és változatos modelleket igényel az, hogy pár vonalból átadhassam, megmutathassam valaki lényét, lényegét.

Milyen projekteken dolgoztok most?

K. K.: Döntéshelyzetek előtt állok. Szeretnék jobban belemerülni az alkotásba, mert vannak felkeresések, csak időm és rászánt energiám kevés még. Mese, természetrajz és kerámiafestés is palettán van.

B. I. J.: Van egy projektem, ami akkor kezdődött, amikor Márton Évának volt egy kiállítása a Kofferben a Szőcs Margit Boldizsár a repülő meseszőnyegen című könyvéhez készült illusztrációkból. Megkértek, hogy nyissam meg a kiállítást, és arra gondoltam, hogy írok ezekhez a képekhez verseket, úgy hogy nem tudom, hogy milyen meséhez készültek illusztrációnak. Kitaláltuk Évával – aki a Kirándulás a felhőben című kötetemet is illusztrálta –, hogy ezt lehetne folytatni, és akkor még festett képeket, amihez írtam verseket, és ő is festett az én verseimhez. Ez folyamatban van. És ha már elárultam, hogy édesapámnak virágábécéje is van, elmondom, hogy valamit ezzel is szeretnék kezdeni. Valószínűleg másfajta könyv kellene kegyen, mert a virágok azért kevesebb akciót nyújtanak, mint a madarak, de van ötletem erre is.