Rendhagyó módon, az olvasók szeme láttára született meg László Noémi költő és Kürti Andrea illusztrátor legújabb közös projektjének, a Darázsolás című kötetnek a nagy része. Erről a jelenleg a kulisszák mögött folytatódó alkotómunkáról és előzményéről, a csíkszeredai Gutenberg kiadónál nemrég megjelent Műrepülés című kötetéről faggattuk László Noémit, akit nemrég Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjjal tüntettek ki.

2020-ban a járvány miatt szinte egyáltalán nem volt könyvbemutató, könyvvásár, a Műrepülés című kötetet csak Csíkszeredában mutattátok be 2020 őszén. Hogy érintett alkotóként, hogy kevesebb visszajelzést kaptál?

Azt hiszem, hogy az én esetemben korábban sem sűrűn volt visszajelzés, úgyhogy ilyen tekintetben, nem volt nagy változás. De azért úgy éltem meg, hogy megjelent egy kötetem 2020 áprilisában, és még mindig olyan, mintha meg sem jelent volna. Igaz ugyan, hogy bemutatták a Csíkszeredai Könyvvásáron, de korlátozott körülmények között, alig volt közönség. Ez a könyv, úgy érzem, még nem repült ki, azt leszámítva, hogy a Gutenberg boltjaiban megvásárolható, és akinek feltűnik a polcon ez a karcsú, fekete tárgy, az lehet, hogy megkockáztatja és föllapozza.

„A műrepülés egyes légi járművek olyan mozgása, figurák együttese, amelyeket a normál repülés során nem használnak.” Így kezdődik a fülszöveg, ami nem más, mint a műrepülés lexikonszerű meghatározása, amellyel a kötetet föllapozó olvasó először találkozik. Ennek mi a története?

Ezt a Wikipédia „műrepülés” szócikkéből emeltem ki, több mint valószínű, hogy valaki – még az is lehet, hogy egy robot – fordította angolról magyarra, nagyon technikai szöveg, eléggé rugalmatlan, és nem is sokat változtattam rajta. Az volt ezzel a szöveggel a célom, hogy ellentételezzem vele a könyv anyagát. Egyrészt, akinek fogalma sincs arról, hogy mi volna az a műrepülés, bár feltételezem, hogy kevesen vannak ilyenek, de ha mégis lennének, akkor itt azonnal megtudhatják, hogy mit takar a cím, másrészt szerintem vicces a kontraszt a szöveg és aközött, ami utána következik a kötetben.

A kötet nyitó és záró verse a rímekről, versírásról szól, ezért is merült fel bennem, hogy talán költőként is azonosulsz a műrepülőkkel, akiknek a fülszöveg szerint „szélesebb körű kísérleti képességekre” van szükségük…

Nyilván, úgy gondoltam, hogy ez egyfajta bravúr részemről, hiszen többek között ebben a kötetben is van egy szonettkoszorú, és hát manapság már nem sokan vesződnek ilyesmivel, az is egyfajta formai bravúr. Bravúrosnak lenni jó dolog szerintem, egy költőnek jól áll, ha bravúrozni próbál, és esetleg sikerül neki, persze kérdés, hogy sikerül-e. Nyelvi mutatvány tekintetében mondjuk Petri György költészete épphogy nem műrepülés, de Weöres Sándoré igen. Tehát olyan értelemben műrepülés a költészet, hogy vagy egy eszméletlen nyelvi mutatvány – ugyanúgy, ahogy a repülők bucskáznak a levegőben –, vagy egy eszméletlen gondolati mutatvány. Ugyanúgy lehet elszállt, elrugaszkodott és látványos gondolati síkon egy vers, metaforáiban, mondanivalójában, gondolatritmusában. Nem muszáj formai bravúr legyen.

Apropó formai bravúr: több interjúban beszéltél arról a dilemmádról, hogy a rímek világából el kellene mozdulnod a szabadvers irányába…

Hát… nem megy.

Miért kellene mennie?

Azért, mert nekem eddig egyértelműen a forma adott ihletet, a forma lendíti tovább a verset. Úgy születik meg, hogy valamit meghallok, és arra bejön egy sor, majd egy másik sor, és ezek általában rímelnek. Vagy bejön valami egy bizonyos ritmusban, és akkor jön még egy sor ugyanabban a ritmusban, vagy egy ahhoz kapcsolódó ritmusban. Formai mechanizmus szerint születik a vers. De pont mostanság ezt nem tartják értéknek. Olyan korban élünk, amikor a vers a prózaiságával vagy az okosságával, a különcségével tüntet, és nem a hangzásvilágával. Mindig volt egy kis frusztráció bennem, és meg is kaptam, hogy persze, ez itt össze-vissza dalolgat, és nincsen benne semmi… de azért ez nem feltétlenül így van. Mindig sóvárogva gondoltam magamban Füst Milánra – mondjuk most ez egy rossz példa, mert ő az a költő, aki ének nélkül is elképesztően költői és különc, anélkül, hogy erre különösebben törekedne, mert ez neki úgy megy, mint ahogyan más lélegzik –, hogy jó lenne a Füst Milán-i irányba mozdulni, megpróbálni, hogy tudok én egyáltalán úgy írni, hogy nem a formai ihletre támaszkodom, és hát nem tudom, hogy erre tudok-e pozitív választ adni… Ez kérdéses, ezzel kísérletezem, kevés sikerrel.

Kapcsolódó

László Noémi kolozsvári költő versével is találkozhatnak a brüsszeli metró utasai

A nyelvek és a nyelvi sokszínűség európai napján, szeptember 26-án különböző nyelvű kortárs versek jelentek meg a brüsszeli metrórendszer felületein.

irodalom László Noémi Brüsszel

A kötet verseiből ítélve nem feltétlenül gyötrelmektől mentes, kellemes dolog a műrepülés…

Igen, egyezzünk meg, a Műrepülés nem egy vicces kötet… Én szeretek szerzőként úgy gondolni magamra, mint egy derűs illetőre. Ez a kötet nem sikerült derűsre, bár azt is el kell mondanom, hogy nem is feltétlenül én válogattam az anyagát, ugyanis ez egy koprodukció. Igaz ugyan, hogy a versek szerzője kétségkívül László Noémi, de Kürti Andrea illusztrálta a kötetet, neki ez az első felnőtteknek szóló munkája. Sokáig „kotoltunk” ezen a könyvön, Andrea mindvégig hangsúlyozta, hogy nagyon szép könyvnek kell lennie, és ezt nem csak a külalakra értette, számára az is fontos volt, hogy tartalmában olyan legyen ez a könyv, ahogyan ő a szép könyvet elképzeli, úgyhogy végül is az történt, hogy elküldtem neki egy nagy adag verset, és abból nagyjából ő válogatta ki azt, ami a kötetbe bekerült. A lehetőségek határai között azt választotta az illusztrátor, amiről úgy gondolta, hogy hozzá tud szólni képi értelemben.

Kürti Andrea ugyanakkor nem készített illusztrációt minden egyes vershez. Volt olyan, hogy meglepett, hogy éppen egy bizonyos verset illusztrált, és nem egy másikat?

Én mindig mondtam, hogy azért lettem költő, mert mindig szerettem volna rajzolni, de nincs hozzá tehetségem, és a vers némiképp rajzpótlék, szavakkal, metaforákkal rajzolnak azok, akik képtelenek eszközzel, ceruzával, tollal, ecsettel egy képet létrehozni, hiszen a vers, felerészben legalább, kép. De a vers sok minden, ezért szeretjük, mi, akik szeretjük őt. Én nyilván egészen más verseket rajzoltam volna meg, és egészen másféleképpen. Azt se feledjük el, hogy kicsit már érződik a vírus szele ezen a könyvön. Nagyon szép, de elég komor világ tárul föl a lapjain. Nem szeretném teljesen Andreára tolni a felelősséget, a szövegek sem kifejezetten optimizmustól duzzadó szövegek… Azt, hogy milyen a képi világ, mindenképpen az befolyásolta elképzelésem szerint, hogy Andrea hogyan gondolta el azt, hogy ő felnőtt illusztrátorként bemutatkozik, hiszen azt tudjuk róla, hogy gyerekkönyvek illusztrátoraként tobzódóan színes, fantáziadús világot alkotott, ez szinte az ő márkajegye. Lehet, hogy ő itt tudatosan szinte a fekete-fehér hatásra törekedett. Ez az ő döntése volt, bár nem kizárt, hogy én is elmondtam neki, hogy úgy képzelem el, hogy ha nem is lesz monokróm, de nagyon kevés szín uralkodjon ebben a kötetben.

Többször emlegetted te is, hogy fontos számodra, hogy egy könyv tárgyként is szép legyen. Van ilyen szempontból kedvenc kiadványod – nem feltétlenül a saját köteteid közül –, ami inspirál? 

Mindig buktam azokra a könyvekre, amelyek tárgyként is vonzóak, nem csak tartalmuk szerint. Most hirtelen az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványok ugranak be, különösen Kós Károly képi világa, valahogy én azt érzem követendő példának. Vannak olyan könyvei, ahol kézzel rajzolt betűkkel olvashatjuk a szöveget, az ő jellegzetes iniciáléival, grafikáival és épületrajzaival, azok is általában fekete-fehérek, vagy egyetlen szín jelenik meg még emellett, általában piros. Visszafogottságában nekem úgy tűnt, hogy ez mégis annyira fantáziadús és elegáns. Ezen túl pedig szeretem a középkori kódexek világát, az iniciálékkal, sűrű szöveggel – mert értékes dolog volt a papír, nem lehetett pazarolni, egy könyv vagyontárgy volt, és ez meg is látszott rajta, ennek kijáró tisztelettel kezelték, nem kerülhetett bármi egy könyvbe, ebből következik az, hogy ha valami könyvbe került, az jó esetben már jelezte a szöveg minőségét. Ez a mai világban már sajnos nincs így.

Azt se felejtsük el, hogy az első kötetem 1995-ben jelent meg, a forradalom utáni első debüthullámmal, és azok a könyvek, amik akkor megjelentek, tárgyként szánalmasak voltak, és ez itt nálunk Erdélyben még hosszú ideig így is maradt. Inkább az számított a szólásszabadság kezdeti eufóriájában, hogy valami egyáltalán megjelenhet, nyomtatásban napvilágot láthat, sokszorosítható, hogy magyarul irodalom elérhetővé válik, másképp és szabadabban, mint addig, és úgy tűnik, hogy akkoriban az senkit nem érdekelt, hogy az hogy néz ki, milyen érzés kinyitni azt a könyvet. Hogy az a könyv nem csak pillanatnyi tárgy, hanem évtizedekre kellene, hogy szóljon. Nos, ezek a forradalom utáni kiadványok legfeljebb egy vagy két évtizedre szólnak szerintem. Holott a könyvnek épp ez lenne a lényege, hogy időtálló legyen tárgyként is.

Álomszerű, mitikus univerzumba kalauzolnak a Műrepülés versei, de a Kőbe zárt város címűbe mégis „bekanyarog” a Szamos, és felsejlik Kolozsvár, mint a „kőbe zárt”, örök város…

Nekem az örök város mindenképpen Kolozsvár. Szeretem ezt a közép-európai típusú várost, teljesen meglepő módon otthon éreztem magam Budapesten, Bécsben, Berlin bizonyos részein, Londonban, de még Melbournben is, mert Melbournnek a belvárosa is pont ez a 18-19. századi európai építészeti rendszerben fölállított település. Számomra ilyen a város. Még ami olyan város, ahol nagyon jó érzés létezni vagy sétálni, az olyan típusú, mint a régi Segesvár. Ehhez csatolnám az olasz kisvárosokat, Veronát, Páduát, Firenzét, ez a másik fajta olyan város, ami mindig bennem él. Számomra ez a két konstrukció adná ki az ideális várost, és mind a kettőből találunk elemeket Kolozsváron. Bár a Monostoron gyerekeskedtem, lakótelepi gyerek vagyok, édesapám mérnök, sokat voltam nála a gyárnegyedben, némiképp „proli” múltam is van, de annak köszönhetően, hogy a szabadidőnk ünnepi része Kolozsvár belvárosához kötődött, mert oda jártunk sétálni, megmaradt ez a minta, hogy az ünnepi városban feltétlenül van egy hatalmas, gótikus kőtemplom, vannak szűk, kanyargó utcák várfallal, régi, enyhén romos épületekkel, titokzatos történetekkel, van egy csomó nagy múltú iskola… Kolozsvárban az egyik csodálatos dolog a Farkas utca, ahová líceumba jártam… az az utca elképesztő, csupa iskola, egyetem, templom, konzervatórium, levéltár, könyvtár, kollégium – az a tudás, a kultúra utcája. Egyáltalán, nehéz kolozsváriként nem lokálpatrióta hangon beszélni. Aki kolozsvári, annak Szamos+Fellegvár+Szent Mihály-templom+óvár+belvárosi utcák a Király utcával és Farkas utcával, és a macskakő, és ez őrződött meg szerintem nem csak az én fejemben, hanem a legtöbb ember fejében, aki a 60-as és a 80-as évek között volt itt gyerek.

A versbeli város ugyanakkor zárt is, ez az élmény honnan ered?

Kisebbségiként a mi világunk egy zárt világ volt, Kolozsváron, amikor én gyerek voltam, szinte semmit nem vásárolhattam az anyanyelvemen, a világgal való együttműködés legtöbb esetben nem az anyanyelvemen történt, a játszótársaimmal legtöbb esetben nem tudtam magyarul beszélni, és bizonyos szakmákat elég nehéz volt ilyen feltételek között választani, mondjuk ha az ember, ügyvéd, orvos vagy pap szeretett volna lenni, akkor kezdhette vakarni a fejét… nem lehetett akkoriban utazni, a zártság azt is jelentette, hogy nem úgy volt, hogy fogta magát az ember és elugrott Veronába, felruccant Londonba, elég körülhatárolt volt, nem csak az, hogy az ember mit mondhat, hanem az is, hogy hova mehet. Ennek ellenére mégis sokan megvalósítottuk azt, ebben a városban, ahol nem lehetett magyarul kenyeret vásárolni, hogy magyarul tanultunk, magyarul érettségiztünk, magyarul végeztünk egyetemet, és ez olyan emberek számára, akiknek fogalmuk sem volt, hogy itt él egy magyar közösség, sokszor vérlázítónak tűnt. Ezek az ellentétek meg korlátozások adják ki azt, hogy a képzeletbeli város zárt világként alakult ki az ember fejében.

Egy másfajta zártság időszaka alatt dolgoztatok Kürti Andreával a Darázsolás című online projekten, amelyből nemsokára kötet is lesz.  

2020 márciusában kezdődött a komolyabb karantén itt nálunk, és Andreának volt az ötlete a Darázsolás, annak kapcsán, hogy megfigyelte, hogy a bezártság első hónapjában mindenki enyhén depressziós lett, az emberek elhagyták magukat, reményvesztetté váltak, és ő mondta azt, hogy kellene csináljunk valamit, ami esetleg tartaná az emberekben a lelket, meg akár bennünk is, valamit, ami azt sugallná, hogy mégis van értelme élni, mégis teszünk valamit, gondolkodunk. Ő találta ki, hogy legyen egy szöveg és egy vers, amelyek egymásnak felelnek, hetente kétszer, mégpedig úgy, hogy egyszer én írom a szöveget, és ő rajzol hozzá, majd ő küld nekem egy rajzot, és én írok ahhoz verset. Néhány hónapig folyt ez a munka kettőnk között, eredetileg úgy terveztük, hogy olyan 45-50 vers lesz majd a kötetben, három ciklusban. Együtt gondolkoztunk azon, hogy milyen tartalmi elemek legyenek a kötetben. Ő küldte az első rajzot, és arra írtam én, az első „pakk” ágas-bogas, füves, szeles természeti dologgá nőtte ki magát, és mondtam neki, hogy most akkor menjünk le a víz alá, legyen bálna és tenger, aztán megbeszéltük, hogy legyen egy kis beton is a végére… most már a víz alatt vagyunk, de felfedeztünk mindenféle ipari roncsokat, aztán abbahagytuk, és most fogjuk nemsokára újrakezdeni. A 40-50-ből 25 vers és illusztráció készült el, ezeket posztolták a Facebookra, és van egy interneten lapozható változat, valaki már azt is gondolta róla, hogy ez egy valóban megjelent könyv, az igyic.hu-n megjelent róla egy egészen komoly elemzés, úgyhogy ez egy olyan könyv, ami meg se jelent, de már volt róla kritika. Most próbáljuk meg végigvinni, remélem, nem okoz majd törést az, hogy majdnem fél évet kihagytunk.

Mennyire volt kihívás külső impulzusra verset írni?

Az kihívás volt, de segítség is, általában a jó dolgok ellentmondásosak… nem vagyok szokva ahhoz, költőként különösen nem, hogy parancsra vagy kényszerre írjak, ettől mindig elhatárolódtam, nem álltam be a penzumok világába költőként, mert mindig úgy gondoltam, hogy az ember vagy vérprofi, és akkor rendben van, de én sosem tartottam magam vérprofinak költőként, és egy nem vérprofi költő részéről nem helyénvaló a penzum módban való működés.

Miért nem tartod magad vérprofi költőnek?

Mert nem abból éltem meg. Meg nem olyan típusú a tehetségem. Mondjuk Parti Nagy Lajos vagy Kovács András Ferenc vérprofi költő, azok, akiknek olyan típusú a tehetségük, hogy zsigerből, bármikor formailag kifogástalan produktumot tesznek le az asztalra. Én nem vagyok ilyen… meg soha nem is írtam semmi olyat, ami úgymond formailag kifogástalan. Amit én írok, az általában megbicsaklik, tökéletlen, hibás… és mégis ezt így szeretem és vállalom, tehát ez nem probléma, csak nem illik bele egy penzumszerű alkotási folyamatba szerintem. És nem tudnék unzsenír megírni egy verses mesét… ha elkezdenék penzumszerűen írni, akkor abból csak az derülne ki, hogy nem vagyok profi, és akkor inkább startból beálltam oda, hogy én nem vagyok profi… Meg én nem akarom a költészetet mesterségként művelni, nekem a költészet nem a mesterségem, hanem a szívszerelmem inkább, és a szerelem az nem penzum.

„Így történik velem a vers/harmincnál is több éve már” – írod a Kétezer-tizennyolcban című versben, amely a Műrepülést nyitja. Ebben mégis van valami önkéntelen, zsigeri történés…

Aki vérbeli fotográfus, az megy az utcán és fényképeket lát mindenhol, aki zeneszerzéssel foglalkozik, az a környezet zajaiból is kihallja a dallamot vagy a zenemű-csírákat, ha az embernek van egy szenvedélye, ha az embert valami foglalkoztatja, akkor a mindennapokból kiszűri azokat a jelenségeket, amiket így át tud alakítani, így az ember, ha valamilyen kreatív szenvedélye van, akkor az élet anyagát azon a nyelven feldolgozza. Ezáltal válik számára könnyebben élhetővé az élet. És így, amikor az ember nehézségekbe ütközik, vagy érthetetlen dolgokkal szembesül, vagy akár fájdalmakat kell feldolgoznia, akkor, ha van némi költői vénája, akkor ezek a dolgok mindenképp megjelennek benne szövegként.

László Noémi költő, műfordító 1973-ban született Kolozsváron, magyar-angol szakon végzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Tolmácsfordításból élt, de dolgozott a Helikon versrovatának szerkesztőjeként, emellett az Erdélyi Magyar Írók Ligájának volt elnöke. 2020 őszétől a Napsugár és a Szivárvány főszerkesztője. 2010-ben József Attila-díjjal tüntették ki, 2020-ban Balassi Bálint emlékkardot kapott, 2021-ben az RMDSZ Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjban részesítette. Verseskötetei: Nonó (Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1995), Az ébredés előterében (Mentor, Marosvásárhely, 1996), Esés után (Erdélyi Híradó–Előretolt Helyőrség, Kolozsvár, 2000), Formák a tubusból. XX. századi és kortárs magyar festők műveiből; Jónás Tamás, László Noémi, Szabó T. Anna verseivel, vál. Alföldi Róbert (Csimota, Budapest, 2004), Százegy (Erdélyi Híradó–FISZ, Kolozsvár–Budapest, 2004), Papírhajó. Válogatott és új versek, 1995-2008; (Erdélyi Híradó–Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy–Ráció, Kolozsvár–Bp., 2009), Labdarózsa (Bookart, Csíkszereda, 2010), Feketeleves (Erdélyi Híradó–Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy–Ráció; Kolozsvár–Bp., 2010), Afrika (Gutenberg, Csíkszereda, 2011), Föld (Sétatér Kulturális Egyesület, Kolozsvár, 2013), Bodzabél (Gutenberg, Csíkszereda, 2017), Műrepülés (Gutenberg, Csíkszereda, 2020).