A címben szereplő két dolognak első látásra semmi köze egymáshoz, hisz az időbeli különbség több száz év a reneszánsz zseni kora és az emberiség mindmáig legnagyobb katasztrófáját (legalábbis látszólag) lezáró per között, ahol a történelemben első alkalommal ült össze egy nemzetközi bíróság annak érdekében, hogy ítéletet hozzon egy totalitárius rendszer vezetői fölött, akiknek ténykedése több millió emberi életet követelt. Másrészt egy ember élete is sokszor különböző, látszólag egymástól független történések, konvergens vagy divergens folyamatok összessége által írható le, ha pedig ezen folyamatok és emberi életek összességét vizsgáljuk a tények és számszerű adatok előtérbe helyezésével, akkor az eredmény maga a történelem. Az a történelem, amelyet a tankönyvek lineárisként írnak le ugyan, de a sorban következő évszámok által keretezett események mögött jóval több rejlik, mint ami egy sima algoritmusba sűríthető.

Ezt az összefüggésrendszert rendkívül olvasmányos módon jeleníti meg egy könyv, a brit nemzetközi jogász, Philippe Sands munkája, a Kelet-nyugati utca. Angol nyelven 2016-ban jelent meg, a magyar fordítás pedig 2020-ban látott napvilágot a Park Kiadó gondozásában. Sands egy másik műve, a Patkányút tavalyelőtt jelent meg Magyarországon, ITT írtam róla, és ugyan az időrendi sorrend felcserélődött – a Patkányút hamarabb eljutott hozzám, mint a Kelet-nyugati utca – a tárgyalt események tekintetében mindegy, hogy melyiket olvassuk hamarabb.

A 2017-es év legjobb tényirodalmi művének választott Kelet-nyugati utca bizonyos értelemben tekinthető a Patkányút előzményének, de sokkal inkább értelmezhető a két könyv egymás kiegészítésének. Előbbi esetében elöljáróban annyit kell megjegyezni, hogy a cselekményszálak némileg szerteágazóbbak, de a lényeget tekintve végül ugyanott futnak össze. Alcíme – A népirtás és az emberiesség elleni bűntett fogalmának eredetéről – arra enged következtetni, hogy az olvasó egy, a nemzetközi jogtörténet egy konkrét fejezetébe nyer betekintést a könyv elolvasása révén, viszont a probléma ennél jóval összetettebb. 

A szerző szakmájából eredendően – nemzetközi jogász, aki egyébként a Bős-Nagymaros-perben Magyarországot képviselte – kézenfekvő a témaválasztás, de rögtön az elején megtudjuk, hogy itt ennél jóval többről van szó. Az 1960-ban született Philippe Sands egy véletlen egybeesésnek köszönhetően – előadást tartani hívják az ukrajnai Lvivbe – úgy dönt, hogy kihasználja az alkalmat és kísérletet tesz arra, hogy felkutassa anyai nagyapja, Leon Buchholz családját, aki 1904-ben született az ukrajnai városban, amit akkor még Lembergnek hívtak és az Osztrák-Magyar Monarchia virágzó települése volt. Ez aztán nagyon gyorsan megváltozott, mivel az első világháború kitörésétől 1945-ig Lemberg összesen nyolc alkalommal cserélt gazdát. Ez a lembergi utazás egy több éven át és több kontinensen átívelő kutatómunkát indított el, aminek eredménye a Kelet-nyugati utca, de a Patkányút megírásának gondolata is ekkor fogalmazódott meg. Ennek oka, hogy a családi szál felgöngyölítése közben a szerző olyan összefüggésekre bukkant, amelyek jóval túlmutatnak egy családtörténeten.

Sands négy központi szereplő életútján át ábrázolja azokat a történelmi folyamatokat, amelyek végül az emberiség legsötétebb korszakát eredményezték. Leon Buchholz, Rafael Lemkin és Hersch Lauterpacht életük egy bizonyos pontján keresztezték egymás útjait, mégpedig Lemberg városában és annak vonzáskörzetében. A negyedik fő alak, aki mindhármuk életét közvetlenül befolyásolta, nem más, mint Hans Frank (a Varsói Mészáros), aki Adolf Hitler ügyvédjeként kezdte karrierjét Németországban. Lengyelország lerohanását követően Frankot Hitler az újonnan létrehozott Lengyel Főkormányzóság élére nevezte ki. A rövid bevezetőt követően egy minden tekintetben magával ragadó, több idő- és térbeli síkon futó történet bontakozik ki, a húszas évektől napjainkig, Lembergtől Amerikáig, amely utazásnak részei köztes állomásként Bécs, Varsó, Krakkó, de ugyanúgy a keleti területeken működő haláltáborok is.

Az olvasó betekintést nyer a húszas-harmincas évek európai zsidóságának életébe, ehhez bőséges adalékot nyújtanak a nagyon jó érzékkel összeválogatott fotók, amelyek egyúttal a családi szál illusztrálásara is szolgálnak, ugyanakkor azt a célt is, hogy világosabban érthető legyen, hogy a náci hatalomátvételt követően mit is jelentett az érintettek számára az, hogy minden olyan társadalmi vonatkozás, amely a normális életet jelentette, egyik pillanatról a másikra megszűnt létezni. Egy másik sík a jogtörténet és jogalkotás, ezen belül konkrétan a nemzetközi jog létrejöttének dimenziójába kalauzol. Megtudjuk, hogy milyen módon keletkeztek a népirtás és az emberiesség elleni bűntett fogalmai, amelyek addig ismeretlenek voltak, és azért volt szükség rájuk, hogy a háború és a holokauszt során elkövetett, milliók életét követelő bűncselekményeket konkrét büntetőjogi kategóriába lehessen sorolni. Hersch Lauterpacht nevéhez fűződik egyébként az emberiesség elleni bűntett, míg Rafael Lemkin alkotta meg a népirtás fogalmát, viszont a nürnbergi per előtt valóságos vita bontakozott ki a szövetséges hatalmak képviselői között annak kapcsán, hogy a vádiratba melyik kerüljön be. Sands egyik legnagyobb érdeme, hogy a laikusok számára is érthetően magyarázza el ennek a jogi vitának a tulajdonképpeni tétjét, melynek kapcsán egyébként a mai napig sem sikerült maradéktalanul megegyezni.

Viszont ami a jogi kérdések terén még ennél is megrázóbb, az a Hans Frankról szóló fejezetből derül ki. Hans Frank ugyanis jogász volt, aki ott bábáskodott az 1935-ös nürnbergi zsidótörvények megalkotásánál, ami gyakorlatilag az első lépést jelentette egy népcsoport dehumanizálása, majd teljeskörű, szisztematikus megsemmisítése felé. Történt mindez jogi keretek között, amiről nem feltétlenül esik sok szó a Harmadik Birodalom és a holokauszt vonatkozásában, viszont rendkívül fontos szem előtt tartani, ez pedig egy másik nagy erőssége a Kelet-nyugati utcának. Mert a könyvet olvasva fokozatosan testet ölt a Hannah Arendt-i gonosz banalitása és hozzásegít megérteni azokat a mozgatórugókat, amelyek működésbe hozták ezt a rendszert. Amiről sokan mondták, hogy a mérhetetlen cinizmus jellemezte, ami kétségtelenül igaz is, de Sands arra a következtetésre jut – és ezt a Hans Frank tevékenységének elemzésével alá is támasztja –, hogy itt többről van szó, mint közönséges gonosztevők cinizmusáról. Hans Frank végig a jog és a törvény szellemében cselekedett. Lemkin például egy adott pillanatban összegyűjti Frank összes kiadott rendeletét és azokat időrendi sorrendbe helyezve demonstrálja Washingtonban, hogy egy nagyon jól megalapozott logika mentén adta ki azokat, mégpedig a végső megoldás felé vezető utat szegélyző mérföldkövek ezek. Hans Frank egyébként 38 kötetnyi naplóban örökítette meg gondolatait, nagymértékben emiatt is akasztották fel Nürnbergben, ahol amúgy az egyetlen vádlott volt, aki részleges felelősséget vállalt az elkövetett bűncselekményekért. Mielőtt emiatt képzeletben gratulálnánk neki, fontos megjegyezni, hogy korántsem a lelkiismeretfurdalás miatt tette ezt – ráadásul a német nép nevében kérve bocsánatot, amivel meglehetősen enervált állapotba hozta bűntársait, főleg Göringet –, hanem sokkal inkább arról volt szó, hogy jogászként próbált érvelni a bírák előtt, hogy ő végig tulajdonképpen a megszállt lengyel területeken élők érdekeit tartotta szem előtt, de hát az érvényben levő német törvények kötelezték bizonyos intézkedések meghozatalára. Ennek érdekében a Baedeker útikönyv-kiadót is megbízta egy kiadvány szerkesztésével. Ebben az útikönyvben van egy térkép, ahol Krakkó (Frank az itteni Wavelben lakott hivatali ideje alatt), Varsó és Lemberg városok mellett olyan településneveket is találunk, mint Belzec, Treblinka és Majdanek, ahol megsemmisítő táborok működtek. 

Nem mellékesen a Wavellel kapcsolatosan meg kell azt is említeni, hogy Hans Frank nemcsak a lengyel királyok főhadiszállását választotta lakóhelyül, de az évszázadok során Lengyelországban összegyűlt műkincsek közül is előszeretettel válogatott. Nem is csoda, az ember nem is várna mást Richard Strauss zeneszerző és Gerhart Hauptmann Nobel-díjas író barátjától. Az egyik ilyen műtárgy a sok közül Leonardo da Vinci Hölgy hermelinnel c. festménye, amelyet Frank leakasztott a krakkói Czatorski Múzeumból, majd 1945-ben Németországba is magával vitte. Nürnbergben aztán egy erre vonatkozó kérdést is intéztek hozzá, amire azt válaszolta, hogy csak a biztonságos megőrzés miatt menekített ki felbecsülhetetlen értékű műtárgyakat, hogy azokat a lengyel nép számára megőrizze.

Érvelésével saját fiát, Niklast sem sikerült meggyőznie, aki sommásan fogalmaz az apjáról: „Apám jogász volt. Nagyon jól tudta, hogy mit tesz.” Philippe Sands könyvében ezek a történetek sokkal mélyebb összefüggésben tárulnak fel, különösképp fókuszálva a bűn és bűntudat generációkon átívelő hatásaira is, ezért nem csak történészeknek, vagy jogászoknak ajánlott olvasmány.