A múlt megértése és feldolgozása sosem volt könnyű, különösen akkor, ha az előző generációk múltbeli cselekedetei nem egy olyan regiszterbe illeszthetők, amelyről az ember büszkén tud mesélni családi összejövetelek alkalmával. Mégis rengeteg ilyen történet van, amelyek kiindulópontja a 20. század legsötétebb időszakára tehető, konkrétan a nemzeti szocialista hatalomátvétel Németországban és Ausztriában, és az ezt követő második világháború, amely szó szerint romba döntötte Európát. Hajlamosak vagyunk ugyanakkor azt gondolni, hogy erről a korról már mindent leírtak, amit csak írni lehetett, ezért sokszor csak legyintünk, amikor egy újabb könyv jelenik meg a témában, mondván, vajon mi újat tartogathat még az olvasó számára? Egy ilyen könyv Philippe Sands Patkányút című műve, amely tavaly év végén jelent meg magyarul és amely valószínű, hogy az elmúlt évek egyik legfontosabb munkája a második világháború időszakáról.

Már maga a cím sokatmondó, mivel a Patkányút elnevezés fedi azt a hálózatot, amely a háború végén a Vatikán hathatós közreműködésével lehetővé tette azt, hogy számos magasrangú náci katonatiszt Dél-Amerikába meneküljön és így megússza a felelősségre vonást a háborúban elkövetett rémtetteiért. A Vatikán érintettsége okán ebben a vonatkozásban mind a mai napig rengeteg a kérdőjel és a fehér folt, így már önmagában a téma miatt figyelemfelkeltő Sands könyve. Ennél is érdekesebb viszont az a mód, ahogyan az egész történet eljut a konkrét római eseményekig. A szerző ugyanis egy olyan módszert választott az események illusztrálására, amely sokkal átfogóbb kontextusba helyezi magát a történelmi momentumot: egy család történetén keresztül mutatja be mindazokat a folyamatokat, amelyek elvezettek odáig, hogy egy katonatisztnek menekülnie kelljen, ez a fajta történetmesélés pedig sokkal izgalmasabb vetületeit mutatja be a szóban forgó korszaknak, mitöbb, betekintést nyerhetünk általa abba is, hogy mit is jelent ez az egész a későbbi generációk életében.

A cselekmény maga Otto von Wächter báró élete köré épül. A szóban forgó osztrák arisztokrata és jogász magas rangú SS-tiszt volt, aki Ausztriában nagyon korán belépett a nemzeti szocialista pártba, majd részt vett 1934-ben az Engelbert Dollfuss kancellár halálával végződő, de megbukott puccsban, aminek következtében Németországba volt kénytelen menekülni. Otto von Wächter az Anschluss után tér haza 1938-ban és ettől kezdve a háború végéig fontos tisztségeket tölt be a náci állami adminisztráció keretében. Lengyelország lerohanását követően a krakkói körzet kormányzójává nevezik ki, majd a Barbarossa-hadművelet elindítása után Galícia kormányzója lesz, ahol tízezrek deportálása mellett az ő nevéhez fűződik az ukránokból álló SS-hadosztály, a Waffen SS-Galizien létrehozása. A keleti front összeomlását követően a háború végéig Olaszországban állomásozik, majd a német haderő kapitulációja után három évig bujkál az Alpokban, majd Rómában álnéven rejtőzködik a náciszimpatizáns Alois Hudal osztrák püspök segítségével. A patkányúton tervezett szökés már nem sikerül, mivel 1949-ben meghal egy római kórházban.

Philippe Sands történész egy évtizeden át kutatta Otto von Wächter életét, de a könyvben nem csupán a levéltári kutatások eredményeit tárja az olvasó elé, hanem többnyire a magasrangú SS-tiszt fiával folytatott személyes beszélgetések és levelezések bemutatása kerül terítékre. Emiatt egy sokkal izgalmasabb olvasmányélményben részesülünk, mivel a száraz levéltári adatok szervesen beépülnek a személyes cselekményszál vonalvezetésébe. Ami azért is nagyon izgalmas, mert a báró fia teljesen másként látja az apja felelősségét a háborúban történtekkel kapcsolatosan. Horst Wächter nem tagadja ugyan azt, hogy apja egy embertelen rendszert szolgált, azt viszont mindvégig fenntartja, hogy jó ember volt és csak parancsot teljesített, személy szerint viszont nem volt antiszemita, és minden lehetséges alkalommal hangsúlyozza, hogy apja a lembergi évei alatt minden igyekezetével segíteni próbált az ottani lakosságon, a deportálásokért pedig nem tehető közvetlenül felelőssé, mivel a civil adminisztrációt képviselte Galíciában. A könyv nagy erénye ezeknek a beszélgetéseknek a bemutatása: Sands nem ítélkezik és nem is próbálja feltétlenül Horstot meggyőzni arról, hogy esetleg téved, viszont ellenpontozásként bemutatja a rendelkezésre álló levéltári dokumentumokat, ez pedig helyenként erős kontrasztba helyezi a kétféle megközelítést.

Az osztrákokról létezik egy olyan sztereotípia – a könyvet elolvasva pedig kiderül, hogy nem is annyira alaptalanul –, miszerint Németországgal ellentétben korántsem ismerik be felelősségüket a második világháborúban játszott szerepük kapcsán. Pedig, ha figyelmesen megvizsgáljuk, akkor láthatjuk, hogy elég sok osztrák töltött be magasrangú tisztséget a Harmadik Birodalom és az SS felső vezetésében. Az pedig, hogy Horst von Wächter a 21. században egy osztrák kastélyban hogyan ítéli meg apja szerepét, az szintén teljesen más megvilágításba helyezi az egész kérdéskört. A kollektív és egyéni felelősség kérdése ezen igencsak terhelt történelmi örökség kapcsán a mai napig sem tisztázott, és amint az a Patkányútból is kiderül, még távol állunk attól, hogy erre a kérdésre választ kapjunk, már ha egyáltalán valaha be fog ez következni. Ennek okát pedig egy család történetének a prizmáján keresztül mutatja be Sands, olyan körülmények között, hogy egy másik kulcsszereplőt is részletesen bemutat a Patkányútban. Charlotte Bleckmannról van szó, aki Otto von Wächter felesége és aki deklaráltan náciként élte életét 1985-ös haláláig. Beszédes a könyvben leírt történet, miszerint Charlotte a háború végén egy átvonuló amerikai egység parancsnokával elegyedik beszédbe és akinek a kérdésére, miszerint nácik-e, derűsen igennel válaszol. A hadnagy meglepetten reagál és elmondja, hogy amióta Ausztriában vannak, Charlotte az első náci, akivel találkozik, mire a nő kifejtette, hogy a nemzeti szocializmus volt a létező legjobb rendszer, sajnálatos módon azonban Hitler megalomániája romba döntötte az idilli állapotokat. Figyelembe véve az asszony jellemrajzát, talán nem kell meglepődni a Horst hozzáállásán, ugyanis gyerekeit Charlotte ebben a szellemben nevelte. Amíg viszont a Horst testvérei egy másik utat választanak – nemes egyszerűséggel az elhallgatást -, addig Horst igyekszik minden eszközzel meggyőzni saját magát és a közvéleményt apja ártatlanságáról.

A Patkányút egy olyan történet, amit feltétlenül el kell olvasnia annak, akit érdekel, hogy hogyan működik egy családon belül a múlt feldolgozása. Ezen kívül olyan szempontból is érdekes, hogy egy történelmi tablókép rajzolódik ki, amely igencsak részletgazdagon ábrázolja a 30-as-40-es évek európai történéseit. Nehéz olvasmány ugyanakkor, mert a szerző nagyon sok lábjegyzetet épített be a könyvbe és a történelmi hitelességet alátámasztandó rengeteg levéltári dokumentumra történik utalás. Maga a szöveg egésze viszont nagyon izgalmas, helyenként egy kémregény lendületével viszi előre az olvasót a cselekmény párhuzamosan futó síkjain. A négy részre strukturált könyv utolsó részében konkrét részletekkel szolgál a szerző magáról a patkányútról is, valamint a hidegháború kezdeti szakaszának római történéseiről. Azt is megtudhatjuk, hogy kik voltak a klérus egyes tagjai, akik aktív szerepet vállaltak abban, hogy olyan, tömeggyilkossággal vádolt SS-tagok, mint például Adolf Eichmann vagy Josef Mengele megússzák a felelősségre vonást és vatikáni segítséggel meg tudjanak szökni. Bár minden kérdésre nem kapunk választ, egyfajta lezárásra mégis sor kerül, mégpedig az Otto lánya részéről, aki a Sands által szolgáltatott meggyőző bizonyítékok hatására egy merőben másfajta szemszögből ítéli meg nagyapja szerepvállalását, ami bizonyítja egyben, hogy ezekről a dolgokról érdemes és szükségszerű beszélni. Ennek fényében megfelelő értelmezést kap a könyv mottója is, miszerint „Az áldozatnál fontosabb megértenünk a tömeggyilkost.” Ehhez a fajt a megértéshez pedig fontos adalékkal szolgál  az egyébként nemzetközi jogász, Philippe Sands könyve, a Patkányút.