Flake: Villanycigány – Minden, vagy legalábbis amire emlékszem (Cser Kiadó, 2019.)

Idén kétségtelenül nagyot ment a Rammstein minden téren, mivel nyári európai körútjuk során minden bizonnyal feledhetetlen pillanatokat szereztek rajongóiknak, közben viszont a Till Lindemann énekes – később pedig a billentyűs Flake – ellen felmerülő, szexuális visszaélésekről szóló vádak miatt is címlapra került a zenekar. Ezekről mi is beszámoltunk, ITT és ITT lehet újraolvasni a vonatkozó cikkeket. Jelen írás témája szintén a Rammsteinhez kötődik, viszont ez esetben a kapcsolódási pont a szerző személye, aki „civilben” a német zenekar billentyűse, azaz Christian Lorenz, közismertebb nevén Flake.

A billentyűs önéletrajzi könyve, a Villanycigány ugyan még 2017-ben jelent meg – magyarul 2019 óta olvasható – és Németországban több hétig is az eladási listák élén állt. Köszönhető ez talán annak, hogy Flake nem egy szokványos önéletrajzi könyvet írt, sokkal inkább egy sajátos stílusú memoárt tart a kezében az olvasó, amely az önéletrajzi dolgokon kívül számos egyéb adalékot is tartalmaz, például képet kapunk arról, hogy milyen is volt az élet az egykori Kelet-Németországban. Önmagában a címe is felkelti a figyelmet – németül egyébként Der Tastenficker –, amivel egyébként valószínű, hogy a magyar kiadónak és Tadeusz Rickmann fordítónak is meggyűlt a baja, de rögtön az első oldalon magyarázatot is kapunk a magyar címre: „A könyv eredeti címe (…) (szó szerinti fordításban billentyűba..tató) a néhai NDK-ban egy szál szintetizátorral „vendéglátozó” zenészek gúnyneve volt.” Ennek a fogalomnak létezik a magyar megfelelője is, ami talán legjobban a villanycigány kifejezéssel írható körül.

A könyv mottója szintén figyelemre méltó, ugyanis Flake következőképp kezdi önéletírását: „Valamelyik nagy koponya egyszer azt mondta, hogy a haldoklás a születéssel kezdődik. Amikor ezt meghallottam, rendesen elment a kedvem. De aztán el is felejtettem. Szerencsére egy csomó mindent elfelejtek.” Viszont szerencsére, hogy egy csomó mindent nem, tennénk hozzá. Ugyanis Christian Lorenznek akad bőven mesélnivalója, teszi pedig mindezt úgy, hogy a könyvét olvasva az ember óhatatlanul maga előtt látja a szerzőt, aki mintegy első kézből hoz az olvasó tudomására bizonyos dolgokat. Ez a fajta kötetlen hitelesség az, ami első látásra feltűnik a Villanycigány kapcsán: mert Flake nem akar mást mutatni, mint amit már megmutatott magából eddig is, viszont mégis új információkkal gazdagítja az olvasót, aki ezeknek birtokában sokkal teljesebb képet kap a művész előéletéről és mindarról, ahogy ezen élettapasztalatok hatására azzá vált, aminek ma ismerjük.

Az önéletrajzok esetében kétségtelenül nagy erősségnek számít. Ráadásul mindez úgy rajzolódik ki, hogy jelenlegi zenekara nevét egyszer sem írja le. Rögtön a borítón meg is jelenik a figyelmeztetés, miszerint „Vigyázat, ez NEM Rammstein-könyv.” És valóban nem az, tekintetbe véve, hogy a Rammsteines pályafutásáról csak a könyv végén esik szó, az is úgy, hogy az addigi események kontextusában taglalja az együttesbe való belépését és az ott betöltött szerepét. Igaz, a fülszövegben némi iróniával jegyzi meg a szerző, hogy tökéletesen tisztában van azzal, hogy a kutya sem lenne kíváncsi könyvére, ha történetesen nem épp annak a bizonyos zenekarnak lenne a tagja. Nos, ebben lehet némi igazság, viszont kijelenthető, hogy a Villanycigány önmagában is szórakoztató és tartalmas olvasmány, még ha nem is a Rammstein billentyűse írta volna.

Ennek a már említett hiteles történetmesélési technikán kívül több oka is van. A Villanycigány ugyanis olvasható egyfajta kordokumentumként, amely a mesélő gyerek- és ifjúkori élményein keresztül betekintést nyújt a Kelet-Berlinben szocializálódott ifjúság mindennapjaiba. Számunkra, akik szintén a Vasfüggöny rossz oldalán láttuk meg a napvilágot, ettől még egy fokkal érdekesebb olvasmány. Mert Flake történetei egy kicsit a mi történeteink is, még ha vitathatatlan, hogy az NDK-ban jelentősen jobbak voltak az életkörülmények, mint például Romániában. Ez a fajta (vissza)csatolás egyébként az írói szemszögből is felbukkan, ugyanis egy adott ponton azt mondja, hogy amennyiben napjainkban az otthonosság érzésére vágyik, akkor kelet felé veszi az irányt. Christian Lorenz egyébként két évtizeddel a második világégés lezárta után született, a korabeli Kelet-Berlin pedig még hangsúlyosan magán hordozta a háborús pusztítás nyomait, és a kommunista berendezkedés sem javított sokat a helyzeten. Az író mindezek ellenére boldog gyerekkorra emlékszik vissza, az erre vonatkozó történetekből pedig kiviláglik, hogy a szerző mindmáig szomorkás nosztalgiával gondol ezekre az időkre. Konkrétan le is írja amúgy, hogy amikor már fiatalemberként az ismerősei többsége azon agyalt, hogy miként lehetne meglógni Nyugat-Berlinbe, ő nem akart lelépni sehova, sőt, első tapasztalatait a Fal túloldalán is inkább csalódásként élte meg.

A könyv másik nagy erőssége a történetmesélést lépten-nyomon átitató humor és önirónia. Itt érdemes egy zárójelet nyitni: aki valaha is látta Flaket, legyen az élőben a színpadon, Rammstein-klipben, az utcán, vagy akár hallgatta podcastben – mert van ilyenje is neki –, abban óhatatlanul kialakult a zenészről egy kép. Flake a Rammsteinben egyfajta csodabogár szerepét tölti be, az a csetlő-botló figura, aki sokszor maga sem tudja, hogy mit keres ott, az összképet tekintve viszont mégis nélkülözhetetlen a szerepe.

Ebből az önéletírásból kiderül, hogy aki erre asszociál a billentyűs kapcsán, az nagyon jól látja a valóságot. Ugyanis Flake a valós életben is ilyen, az általa leírt kalandok a gyermekkor, a zenei és szakmunkási képzés és az autóvásárlások, majd később az autókölcsönző-biznisz mezsgyéjén már a burleszk határait súrolják belülről, de úgy általában a mindennapokban is hozza azt a figurát, amelyet a zenekari pályafutása kapcsán megmutatott magából. Ha pedig már zenekarok, az erre vonatkozó leírások is nagyon izgalmasak – Flake a Rammsteinhez való 1994-es csatlakozása előtt a Die Firma és a Feeling B nevű együttesekben csapkodta a billentyűket –, mert az ő zenei pályafutása kezdetei egybeestek a kelet-berlini underground- és punk-szcéna kibontakozásával. Ez zenetörténeti szempontból is egy nagyon izgalmas korszak, amelynek kicsúcsosodása egybeesik a rendszerváltással, az akkori állapotokról szóló jelentések pedig mindmáig tartogatnak meglepő információkat. Flake elkalauzol a Fal leomlása utáni periódusba is, amikor Berlinben teljesen megszokott dolognak számított a házfoglalás, az újraegyesítés környékén pedig a nyugat-németországi rendszerhez szokott rendőrök egyszerűen tehetetlenek voltak a keleti mentalitással szemben.

Röviden összefoglalva, a Villanycigány ajánlott olvasmány mindazok számára, akik nosztalgiázni szeretnének egy mára már csak – külsőségeiben legalábbis – nyomokban létező korszakot illetően, amelyről Flake, billentyűállványát félretéve, ezúttal a szavak erejével fest igencsak hiteles és érzékletes képet.