Minden bizonnyal friss még az az élmény, amelyben mindazok részesültek, akik a közelmúltban megtekintették a német Rammstein valamelyik koncertjét, legyen szó az európai turné két budapesti, vagy bármelyik állomásáról. A berlini Olympiastadionban rendezett egyik koncertről és annak különleges hangulatáról bővebben ITT írtunk, ebben az anyagban viszont nem volt szó – csupán érintőlegesen – a zenekar, pontosabban a frontember, Till Lindemann körül egyre erőteljesebben gyűrűző botrányról.

Hozzáteszem, hogy szándékosan nem, mert egy koncertélményt összemosni egyéb, a színpadon kívül történő dolgokkal, szerintem nem helyénvaló. Ugyanakkor ez korántsem jelenti azt, hogy nem kell beszélni az esetleg kényelmetlen dolgokról, főleg, hogy minden bizonnyal nagyon sokan várják a Rammstein háztájáról érkező híreket, viseltessenek szimpátiával vagy antipátiával Lindemann iránt. Előrebocsátom, hogy ebben az írásban igyekszem nem állást foglalni az ügyben, sem pro, sem kontra, sőt, igazából egy verseskötet kritikája szolgáltatja a kiindulópontot, ahonnan arra törekszem, hogy egyúttal összefoglaljam a legújabb fejleményeket a frontemberrel – és a már nem csak vele – kapcsolatos botrány kapcsán.

De mi köze van a verseknek a Rammsteinhez, és főleg hogyan jönnek képbe mindazon vádak kapcsán, amelyek az elmúlt néhány hétben megjelentek világszerte a médiában? Nos, Till Lindemann a Rammsteinban betöltött frontemberi pozíciója mellett a művészet más területein is kipróbálta magát.

Első verseskötete még 2002-ben jelent meg, ezt további kettő követte, majd 2020-ban egy válogatáskötet is napvilágot látott, amelynek címe 100 vers. Ezt a kötetet immár a magyar olvasóközönség is lapozhatja, ugyanis a budapesti Cser Kiadó – remek időzítéssel – épp a júliusi budapesti Rammstein-koncertek idején jelentette meg a magyar fordítást. Erre hamarosan visszatérünk, addig is, lássuk, hogyan vall maga Till Lindemann költői mivoltáról és mit jelent számára a költészet, mint olyan: „A verseim mások, mint a dalszövegeim. Amikor verseskötettel készülök, azt teljesen szabadon teszem. (…) Amikor dalszövegeket írsz, egy csomó szabályt kell követned. Ütemre, ritmusra kell dolgozni.” (HammerWorld, 2023. július-augusztus, 351. szám).

Az igazság az, hogy én a Lindemann verseivel nem vártam meg a magyar fordítást, hanem már korábban beszereztem az eredeti, német nyelvű kiadást. Az abban olvasottak alapján pedig azt kell mondanom, hogy az idén hatvanéves Rammstein-vezér fenti gondolata, miszerint a versei mások lennének, mint a dalszövegei, ami engem illet, nem igazán állja meg a helyét. Emlékszem, hogy két kötetét is elolvastam egy hosszúra nyúlt éjszakai németországi vonatozáson, de a versek bennem határozottan azt a képzetet keltették, mintha Rammsteint hallgatnék. Lehet, hogy a vonat zakatolása is rásegített erre – indusztriális metál, ugye –, de a fejemben egész helyes kis Rammstein-melódiákat sikerült összerakni a szövegek alapján.

Persze, ezt a laikus mondja belőlem, sosem írtam dalszövegeket (azaz de, valamikor nagyon régen, de ezt inkább hagyjuk), de még verset sem, ezért Lindemannal egyetértek abban, hogy valószínű, hogy sokkal jobban meg kell szenvedni egy új Rammstein-nóta szövegével, ahol a zenészeknek is beleszólása van egy-két dologba, mint akkor, ha az ember valóban saját kedvtelésére verselget. Ezt a vitát eldöntendő, az lenne a javaslatom, hogy aki ért németül, szerezze be a Lindemann-kötetek bármelyikét és bátran tegyen egy próbát. Amúgy azért csak lenne, mert ezen a téren immár akad egy apró probléma. Kíváncsiságból néhány napja bementem abba a könyvesboltba Berlinben, ahonnan anno vásároltam ezeket a könyveket és rákérdeztem az egyik eladónál, hogy megvásárolható-e a 100 Gedichte. Csodálkozással vegyes értetlenséggel nézett rám, aztán közölte, hogy egy darabig biztosan nem. Nem tudom, mi a helyzet más németországi boltokkal, de a válasz, azt hiszem, borítékolható.

Kanyarodjunk vissza a magyar fordításhoz. Néhány nap kellett csupán ahhoz, hogy az első kiadás elfogyjon, ami valahol érthető a két monumentális budapesti Rammstein-koncertet követő, a zenekar iránt – stílusosan fogalmazva – újfent fellángoló, már-már eufórikus érdeklődés kontextusában.

Én is beszereztem a kötetet, az első dolog, ami feltűnt viszont, hogy bár a tartalomjegyzékben szerepel az előszó, a megjelölt oldalakon viszont nyoma sincs. Mivel történetesen ismerem a magyarországi kiadó vezetőjét, ráírtam, hogy mi a helyzet ezzel a dologgal. Válaszában leírta, hogy a magyar nyelvű kiadás jogaira vonatkozó szerződést még a szexuális zaklatási vádak felmerülése előtt aláírták a német Kiepenheuer&Witsch kiadóval, de azóta a német fél elhatárolódott az énekestől és megszakított minden kapcsolatot vele, legalábbis az ügy hivatalos lezárásáig. Indoklásukban, amelyet az index.hu idéz, a következőket írták: „Az aktuális tudósítások során jutott tudomásunkra, hogy készült egy pornóvideó (Till the End a címe – A szerk.), amelyben Till Lindemann a nők elleni szexuális erőszakot ünnepli, és amelyben a Kiepenheuer & Witsch által kiadott, 2013-as In Still Night című könyv is szerepel. Ezt súlyos bizalomvesztésnek és az általunk, mint kiadó által képviselt értékekkel szembeni kíméletlen cselekedetnek értékeljük. Kiemelték: teljes meggyőződéssel védik a művészet szabadságát, azonban Till Lindemann a fent említett pornóklipben látható, nőket megalázó cselekedeteivel és könyvük pornográf kontextusban való célzott felhasználásával a „lírai én” és a szerző/művész elkülönülését, amit határozottan védelmeztek, maga a szerző gúnyolja ki.” A magyar fordítás megjelenhetett ugyan, de a német kiadó határozottan megtiltotta, hogy az előszó, amelyben az ő nevük is felbukkan, bekerüljön a kötetbe. A következő nyomás során egyébként ez a tartalomjegyzékből is kikerül, de akik az első kiadás valamelyik darabjának birtokosai, szerencsésnek mondhatják magukat, mert a valamilyen nyomdai hibával megjelenő első szériák utólag sokkal értékesebbnek számítanak, mint a javított változat.

Maga a könyv egyébként ugyanúgy néz ki, mint a német eredeti, a grafikai elemek is megegyeznek, Matthias Matthies illusztrációi díszítik a külső megjelenést illetően nagyon ízlésesre sikerült kiadványt. Ami a tartalom ízlésességét illeti, nem biztos, hogy mindenkinek tetszeni fognak a benne foglaltak. A fordítás egyébként Rieckmann Tadeusz (maga is sokoldalú művész, rockzenész, a Dalriada és a Tyr zenekarokból lehet ismert) és Babiczky Tibor (költő, szerkesztő) munkája, amelyről azt mondhatom, hogy a magyar nyelvre való átültetést követően is megmaradt a versek hangulata, még akkor is, ha a német és magyar nyelv ritmusa jelentősen különbözik egymástól. Még azzal is megpróbálkoztam néhány, elsősorban rövidebb darabok esetében, hogy fejben össze lehet-e rakni egy jó kis Rammstein-számot, mégpedig magyar szöveggel. Nos, majdnem működött, de ezt majd döntse el ki-ki maga. Ha pedig már a hangulatnál tartunk, akkor előrebocsátom, hogy nagy meglepetésekre nem kell számítani, mert ahogyan az egy ilyen kaliberű és beállítottságú szerző esetében várható, meglehetősen sötét hangulatú szövegekkel találkozhat az olvasó, ugyanakkor túlcizellált költői bravúrokra sem kell feltétlenül számítani. A stílusát tekintve legtalálóbban talán úgy lehetne leírni, hogy amolyan lindemannos. A lírai én reflektál a saját szívére (Szívemnek, amelynek kapcsán nincs ahogy ne ugorjon be a Mein Herz brennt), kétsoros versben elmélkedik a zenéről, amelyben némileg cáfolja a rajongókban kialakult képet, mondván: „Szeretem a zenét/De halkan ha lehet”, hogy aztán rögtön egy némileg „hitelesebb” képet fessen önmagáról, a hangzatosan Köcsög címet viselő tízsoros költeményben. Figyelemre méltó, hogy Lindemann nem csupán rövid versekben „kényezteti” olvasóit, hanem akadnak kifejezetten hosszú, több oldalas, már-már az elbeszélő költemény határait kívülről feszegető darabok is, amik egyébként (spoiler köv.) Rammstein-rajongóknak minden bizonnyal külön csemegét jelentenek, ugyanis az olyan versek, mint az Éhes voltam érzékletesen ábrázolja, amint a lírai én és barátai belenyilazzák az őzbakot a szomszéd medencéjébe, mindezt a gyerekzsúr résztvevői előtt, vagy a Búcsú a drága állattól, amelyben azt az idillikus családi életképet vázolja fel, amikor a fürdőkádban kibelezett házi kedvencet a gyerekekkel közösen fogyasztják el.

Lindemann lírájáról összességében kijelenthető, hogy a feldolgozott témákat és a költői képeket illetően egetverő eltérést nem mutat a Rammsteinból már ismert szövegvilághoz képest. Halál, nyomor, pornó, beteg látomások – mind megtaláljuk ezeket a versek között, akárcsak a zenekar dalszövegeiben. Ami talán picit hangsúlyosabb, az egyfajta sajátos humor és (ön)irónia, amely a 100 Verset olvasva jobban átjön, mintha az ember a nézőtérről bámulná szájtátva, amint Lindemann épp valamelyik zenésztársát készül felgyújtani. Van viszont ezzel is egy kis probléma, mert az egyik (feltételezett) áldozat, aki a májusban kirobbant botrányt követően számolt be arról, hogy milyen tapasztalatai voltak az egyik ún. nulladik soros partin, azt mondta, hogy épp Lindemann egyik verse késztette arra, hogy a nyilvánosság elé álljon történetével, miután állítása szerint akaratán kívül bedrogozták és a frontember ezt követően szexuálisan közeledett hozzá. Nos, Till Lindemannak valóban van egy verse, amelyben egy ilyen helyzetet ír le. Címe Ha alszol és az utolsó négy sorában konkrétan megjelenik a rohypnol (erős nyugtató, partidrogként is ismert). Valószínű, hogy ezt a verset éveken keresztül senki sem vette komolyan, viszont az elmúlt idők történéseinek fényében már inkább elgondolkodtató, mint vicces. Főleg, hogy egyre több nő áll a nyilvánosság elé történetével. Legutóbb hétfőn számolt be valaki az osztrák ORF rádióban arról, hogy az énekes konkrétan megverte, miután közeledését visszautasította. Múlt héten a zenekar billentyűsét, Flaket ketten is megvádolták azzal, hogy szexuális visszaélést követett el ellenük. Utóbbi esetek az érintettek elmondása szerint még 2002-ben történtek, közvetlenül Lindemann első verseskötetének bemutatóját követően. Az énekes és a billentyűs tagadják az ellenük felhozott vádakat, ezzel párhuzamosan jogi úton is próbálják bizonyítani, hogy rágalmazás áldozatai. A berlini rendőrség és ügyészség eközben nyomozást indított az ügyben, vádemelés viszont sem Lindemann, sem Flake esetében mostanig nem történt.

Jeleztem, hogy nem kívánok állást foglalni sem pro, sem kontra, viszont annyit leírnék, hogy ebben az esetben szem előtt kell tartani, hogy amennyiben Till Lindemann, Flake vagy bárki a Rammstein környezetéből bűnösnek bizonyul az ellenük felhozott vádak bármelyikében, akkor igenis fizetniük kell, legyenek bármekkora bálványok rajongótáboruk köreiben. Ezt eldönteni viszont nem a közvélemény, vagy bármely szűkebb csoportosulás hivatott. Főleg nem a Rammstein – és ezen belül Lindemann – által évtizedek óta felépített kép alapján, mert az is tény, hogy a művészetnek sokfajta kifejezési formája létezik, de az nem jelenti azt, hogy ha valaki például sorozatgyilkosságokról ír vagy énekel, az a mindennapokban is azt az életpálya-modellt követi. Lindemann esetében, ha a versei és dalszövegei alapján akarunk személyiségéről következtetéseket levonni, akkor nagyon széles lenne a paletta a különböző bűncselekményeket illetően. Ez viszont nyilvánvalóan abszurd lenne, ezért az igazságszolgáltatást rá kell bízni az illetékes hatóságokra, akik remélhetőleg hatékonyan fogják végezni a dolgukat, mert a jelenleg fennálló helyzet senkinek sem jó az érintettek közül. Addig is, álljon itt négy sor a Magány című versből, ami minden bizonnyal ma már teljesen más érzelmi töltettel bír a költő Lindemann számára is, mint amikor leírta ezeket a gondolatokat: „Itt mindig egyedül vagyok/Itt mindig egyedül leszek /Idővel golyót kapok/Ha egyszer célba vesznek”. Majd talán kiderül, hogy mi a valóság.