Nehéz dolga van az embernek, amikor még hátulgombolósban sem járt, amikor minden idők legnagyobb metálzenekarai tették le egyenként az asztalra a jobbnál jobb lemezeket és valahol úgy a kétezres évek eleje táján kezdett el a füle kihegyeződni ezekre, mintegy retrospektíve. Ennek ellenére valahogy ez a fül mégis a műfajismeret, a kánon, az underground és a mainstream keresztmetszeteiből ihletve rátalált bizonyos fogódzókra – könnyű úgy, ha valami „fogós” is marad. A Metallica mindenki „kapudrogjának” számít, aki nem a nyolcvanas évek elején kezdett el metálzenét hallgatni, de elindult egy olyan időszakban, amikor a klasszikus lemezeladás-rádiósugárzás-koncert hármasszabályában már kevésbé lehetett érvényesülni új és feltörekvő zenekaroknak. Itt a 2023-as lemez, a 72 Seasons.

A Metallica PR-menedzsmentjéről most hadd ne mondjuk semmit, valójában minden a helyén van, ami kell: elképesztő rajongói bázisuk van, irdatlan tömegeket mozgatnak meg és nem volt olyan hely a földgolyón, ahol ne jártak volna (lásd 2013-as fellépésüket az Antarktiszon mintegy 120, többnyire a kutatóállomások bázisaiból és jópár diehard-rajongóból álló közönség előtt). Ezért is volt nagy durranás az, ahogy 72 Seasons című legfrissebb lemezük anyagát a hivatalos megjelenés előtti napon (április 13.) a világ minden táján vetítették a mozikban. Kolozsváron az exkluzív interjúkból, videoklipekből és visualizerekből álló filmet több helyen is meg lehetett nézni, jómagam a kolozsvári Művész (Arta) mozi soraiból tettem ezt meg, ami kicsit rossz választásnak bizonyult, ugyanis a hangzás nem volt a legmegfelelőbb, eléggé recsegett a dolog. Ugyanakkor nagyon különleges élmény ebben a formában „megnézni” egy albumot – egyfajta gesamtkunstwerkre lehetett számítani, meg eszembe juttatott pár izgalmas metálzenei vállalkozást is a közelmúltból. Hogy külföldi példát említsek, a norvég Satyricon oslói operaházi előadása volt még egy ilyen headbanger-szíveket melengető furcsaság, hazai viszonylatban pedig az Agalloch és az Alcest brassói, 2010-es fellépése, ami a Centrul Cultural Reduta színházi környezetében lett megrendezve. Bár egy kicsit megkésve ültem le a leghátsó sorba, nem tudtam szemügyre venni az érdeklődő közönséget, azt viszont a fények villanásai segítségével rögzíthettem, hogy a zeneszámok közti beszédes részek alatt többen is a saját beszédes részeikkel voltak elfoglalva, hol az elkapott szófoszlányok alapján dicsérve, hol pedig hümmögve – minden esetre bólogató fejekből nem volt hiány ezen az „ülőkoncerten”.

Az interjúsorozatot górcső alá véve elképesztő hiányérzetem volt mindvégig. A zenekar üdvözlő bemutatkozásától kezdve, ami legfőképpen feszengő középiskolás iskolás gyerekek attitűdjére hajazott, nem pedig szándékosan heccelődő és viccelődő, de műalkotásaikat komolyan vevő zenészekére (mint ahogy azt jópár ismert metálzenekartól megszokhattuk és szerettük, szeretjük mai napig). A videók és visualizerek közötti szakaszok a zenekar egy-két tagjának véleményét, élményét közvetítették a lemez elkészítésének folyamatáról, az egyes dalok hangulatára utalva. A hiányérzetem legfőképp abból fakadt, amit sokan felrónak az új lemez kapcsán: hiányzik belőle a lélek, pedig a főtémában ott kéne, hogy legyen.

James Hetfield valahogy így összegezte a 72 Seasons esszenciáját, legfőképp a dalszövegek témáira gondolva: „72 évszak: életünk első 18 éve, amely a valódi vagy nem valódi énünket formálja. Az az alap, hogy a szüleink mondják meg, kik vagyunk, ami talán be is skatulyázza, milyen személyiségek vagyunk. Szerintem az alaphiedelmek folyamatos tanulmányozása a legérdekesebb ebben, illetve az, miként befolyásolja mindez a mai világról alkotott képünket. Felnőttkori tapasztalataink nagy része ezekre a gyermekkori tapasztalatokra adott reakció, vagy ezek újrajátszása. A gyermekkor foglyai maradunk, vagy kitörünk a magunkban hordozott kötöttségekből.” Ezeken a ténylegesen fontos sorokon, valóban gondolkodásra ingerlő tematikán túlmenően épp ezekből a véleményszösszenetekből hiányoltam azt a szenvedélyt, amire szükség lett volna ahhoz, hogy elmélyülhessünk. Vagy talán idősödő, a 60-at betöltött és súroló férfiaknál, akik valamikor kitalálták néhány más kollégáikkal a thrash metált, ilyen az életük második felében az összegzés, a szintetizálás és én nem értem? Meglehet. Sajnos nem jutottak el annál tovább, hogy a tengerparti utakon kanyargó kabrióból igazán jól szólna ez a dal, vagy hogy „igencsak zúzós téma lett, sok-sok dühvel megfűszerezve” – ez mind szép és jó, működik, de nem megy tovább annál, amit amúgy is tudunk. Bár néhol említésre kerülnek azok a zenekarok, amelyek őket is inspirálták karrierjük és hangzásviláguk kialakulása során (ilyenek pl. az elsőhullámos brit heavy metál zenekarok vagy mindenki kedvence, a Black Sabbath, ami valóban tényleg nagyon érződik a lemezen), kicsit nagyobb komplexitást és magyarázatot érdemelt volna az egész rakás, és még attól sem kellett volna félniük, hogy a rajongótáboruk esetleg nem értene belőle eleget – annál azért megveszekedettebbek a metálfejek.

A szűkszavú magyarázatok és közbeékelt humoros utalások mellett a zene azonban önálló életre kel így is a rajongók fülében. Két lehetséges út van, és a kettő nehezen összeegyeztethető, de ez a metálzenei kultúrában köztudott és erőteljesen érzelmi alapú. Az egyik az, hogy saját magához és más, lehetőleg műfajteremtő zenekar munkájához hasonlítgatjuk az épp aktuális lemez anyagát, a másik pedig az, hogy ettől javarészt eltekintünk és a műalkotást a maga pőreségében, előítéletektől mentesen végighallgatjuk és úgy közelítünk felé. Ez a Metallica esetében különösen nehéznek bizonyul, mivel a zenekar történetének korszakolása szinte kőbe vésett az összes rajongótípus agyában: azéban is, aki az első három-négy lemezt isteníti és onnantól egy olcsó, magukat eladó zenekart lát bennük a későbbiekben, és annak is, aki elfogadja azokat az anyagokat, amelyeket a kilencvenes évek második felében, kétezres évek elején adtak ki. (S ha nem is fogadja el, megbocsájtja nekik.) Ami e tekintetben igencsak vicces: ebben az 1986-os, még Cliff Burton halála előtt, vele utolsóként elkészült videóban is már azt róják fel nekik a rajongók a riporter szerint, hogy „sellout”-ok lettek. Hol van akkor itt az igazság, ha Hetfield maga mondja itt, hogy akkor is ugyanezt játszanák, ha nem egy nagy kiadóhoz kerültek volna? Mit mondana most, az első 18 évére reflektáló, többszörös rehabilitációt megjárt családapaként? Nem tudjuk. Annyit tudunk, hogy a Metallica-gépezet csúcsán ül Kirk Hammettel, Lars Ulrichhal és Robert Trujilloval és minden porcikájából az sugárzik: tökéletesre akartam csíszolni ezt a lemezt, gyártás, mastering, arculat, PR szempontjából, és mindent megtettem azért, hogy egyszerre legyek oldschool és modern.

A 72 Seasons nem olyan lemez, amely mellett el lehet menni, két okból is. Az első az, hogy meglessük és megfüleljük, vajon mit tudnak ezek még, hoznak-e valamit abból a régi tarsolyból, amit annyira megszerettünk, a különleges riffekből és megjegyezhető témákból, és a második meg az, hogy semmi ilyenre nem számítunk, de bármire fel vagyunk készülve. Nos, mindkét megközelítést kielégíti az album, egy harmadikat viszont nem: a dalok többnyire 5-6-7 percesek, a záródal (Inamorata) pedig 11 perces, ami az első ilyen hosszú Metallica-dal. Lezserül ki lehetett volna vágni néhány félpercnyi-percnyi időt több dalból is (pl. Chasing Light, If Darkness Had a Son). A Screaming Suicide és a Too Far Gone című ópuszok valahogy eltűnnek a süllyesztőben a lemezen, viszont ott van a megosztó dal: a Lux Aeterna. Személyes véleményem az, hogy ez egy rettenetes dal, az első két riffet leszámítva, amit a Motörhead is megírt volna jobban. A Metallicának egyáltalán nem ezekkel single-okkal kellett volna megpromóznia és beharangoznia a produkciót, mert a legjobb dalok nem ezek lettek.

A nyitódal 72 Seasons, ami egy erős thrash elemekkel operáló, kiegyensúlyozott galopp, vagy a You Must Burn!, aminek nagyon erős háttérdallamai vannak, jóval erősebbeka többinél. A lemez több helyen is megidézi a ’91-es fekete lemez hangzásvilágát, ez szintén megosztó lehet, én a fekete lemez imádóinak táborába tartozom, bár kétségkívül örültem volna, ha nem két Holier Than Thou-szerű megoldást kellett volna meghallanom a lemezen, különböző tempóban. A Chasing Light különleges nóta lett, ez idézi meg leginkább a NWOBHM-hatásokat, mégpedig énekhang szempontjából is, Hetfield egészen magasra hág – becsületére legyen szólva, az énekhangja nagyon rendben van a korához viszonyítva és ezer közül is felismerhető, szerethető hang az övé, amit még sokáig szeretnénk hallani, főként élőben. Az előbb említett You Must Burn!-t viszont akár a Ghost is megírhatta volna, amire egyeseket szintén kirázna a hideg – személy szerint érdekesnek tartom, főleg amiatt, hogy a Ghost is valahol a Blue Öyster Cult reinkarnációja keményebb, slágeresebb köntösben. A BÖC-ből inspirálódni pedig nem szégyen. A Sleepwalk My Life Away és Crow on Barbed Wire dalok viszont olyan erőteljesen Alice in Chains-utóérzésekkel operálnak, hogy egyenesen meglepődtem, hogy nem Layne Staley hangját hallom, sőt az utóbbiban akár a Soundgardenes Chris Cornell (RIP) is énekelhetett volna. Nyilván sok közvetlen köze nincs ehhez a lemezhez, de Metallicás karrierje előtt Trujillo még két Jerry Cantrell-szólólemezen is végighasított az Alice in Chains hiátusa után. Ezek sem jelentenek számomra bökkenőt, ugyanis mindkét zenekar kedvelői közé sorolom magam, de a nagyon régisulis, konzervatív, jelen időben is csakis a „new wave of oldschool thrash metal” -vonalon, illetve a régi albumokon imbolygó fanok esetében ez nem jó hír. Az viszont jó hír, hogy megférnek az ízlések egymás mellett, és a lassúbb, kevésbé technikás Metallica inkább megfér ebben, mint az utóbbiban (amiben egyébként jobbnál jobb lemezek látnak napvilágot mostanság!). Az albumon végig, hol néhány pillanat erejéig, hol pedig hosszabb témák esetében is komoly Black Sabbath-hatás érzékelhető, ami jól áll a lemeznek. A változatosság néhol figyelemfelkeltő és nagyon élvezhető, néhol inkább az összeollózottság érzetét kelti, bár a dalok sorrendje teljesen rendben van. A videoklipek és vizuálok között is vannak kreatívabb megoldások, de került közéjük „folyós háttérkép” is, ami inkább hat ismétlődő gif-nek, mint vizuális erőbefektetésnek. Van azonban az egész produkciónak egy pimaszsága, ami a központi téma súlyosságából és a közönségorientáltságából fakadóan fülbemászóvá teszi az anyag javarészét. A Metallica ismét döntetlenre játszotta a meccset saját magával és saját magunkkal, akik nem tudjuk nem szeretni, akkor sem, amikor szidjuk.

A 72 Seasons elérhető április 14-től a streaming-szolgáltatókon keresztül és fizikai formátumban.