A Varsói Nemzetközi Filmfesztiválon debütált Lakatos Róbert kolozsvári filmrendező legújabb, Ki kutyája vagyok én? című dokumentumfilmje, majd októbertől a romániai, novembertől pedig a magyarországi mozikban mutatták be az alkotást. Az alkotó legutóbbi filmjét, a Bahrtalo!-t 14 éve készítette, a filmben a két főszereplőt, Lalit és Lórit kíséri végig útjukon Erdélytől Ausztriáig majd Egyiptomig. A Ki kutyája vagyok én? társadalmi szatíra, amely kutyaproblémák metaforáján keresztül szól az erdélyi-magyar identitásról, társadalmi kérdésekről. A rendezővel legújabb filmjéről, az alkotás folyamatáról, a román–erdélyi magyar– magyarországi magyar viszonyokról és következő filmtervéről is beszélgettünk. 

– Mióta dolgozik a filmen és honnan jött az ihlet hozzá?

– Egészen pontosan nem tudom megmondani, mióta dolgozom rajta, de talán hét éve kezdtünk el komolyabban foglalkozni a témával. Fokozatosan alakult ki a film koncepciója, de az ihletettsége egészen régre nyúlik vissza. Az eredeti ötlet az volt, hogy arról készítsek filmet, miért nem lehet egy új erdélyi magyar kutyafajtát kitenyészteni: melyek ennek a törvénybeli és társadalmi belső buktatói. A nemzetközi szabályozásbeli az, hogy ha itt Erdélyben tenyésztünk ki egy kutyafajtát, mindegy, hogy magyar kulturális közegben tesszük, az csak román fajtának minősíthető nemzetközileg. Ezzel a problémával én is szembesültem a filmkészítés területén. Ez akkoriban volt, amikor Magyarország csatlakozott az EU-hoz, átvette a szabályozási rendszerét, és gyakorlatilag emiatt egy erdélyi magyar film nem minősült magyar filmnek, hiszen csak azt vették figyelembe, hogy milyen ország területén készült, valamint, hogy a rendező, operatőr, színészek milyen állampolgárok. Ezért volt időszak, amikor nem is lehetett pályázni erdélyi magyarok által késztett filmtervvel Magyarországon.

– A történet Talpas kutya és az ő kutyavilágának problémáin keresztül bontakozik ki. Miért pont a kutyák kapták a főszerepet a filmben, miért rajtuk keresztül fogalmazza meg kritikáját?

– Az emberek unják mások frusztrációit, problémáit hallgatni. Tudtam, hogy erről hiába kezdek el beszélni, az első mondatom után senki nem hallgat tovább. De hogyha egy történeten belül, a kutyatenyésztésen keresztül mondom el a kritikáimat, akár el is juthat a nézők tudatáig, hogy az EU-s szabályozások nincsenek pontra téve. Azért is érintett minket nagyon negatívan a 2004-es magyarországi népszavazás, amikor nem szavazták meg számunkra a magyar állampolgárságot, mert egyszerűen ellehetetlenítették a művészi tevékenységet. Hamis volt az állítás, hogy nem megoldás a kettős állampolgárság a határon túliak számára, mert az EU-ban minden megoldódik. Hát nem oldódik meg minden az EU-ban sem, és továbbra is szükségünk van a magyar állampolgárságra, hogyha Magyarországon akarunk pályázni. Kulturális szempontból úgy érzem, hogy Erdély úgy a románság, mint a magyarság számára nemzeti erőforrást jelent, innen mennek értékes emberek a központba. Ebben a kontextusban az vigasztal, hogy a világon erősödik az a tendencia, hogy a normalitás kivonul a perifériára. Úgyhogy remélem, itt is meg lehet élni, alkotni, és a perifériáról is el tud jutni mindenüvé egy-egy alkotás.

– Gondolkozott-e valaha azon, hogy Magyarországra, külföldre költözzön emiatt? Miért maradt végül mégis itthon?

– Én 23 évesen mentem ki Lengyelországba a filmművészetire tanulni, miután már megéltem a rendszerváltozást, illetve akkorra már kialakult egy értékrendem, amelyen keresztül nagyon kötődtem az erdélyi hagyományos kultúrához. Tíz évet éltem Lengyelországban, mert az egyetem után még ott maradtam, és végig nagyon honvágyam volt. Úgy éreztem, alkotni én csak a saját kulturális közegemben tudok, akkor meg minek ingázzak Budapestről Erdélybe? Úgyhogy nem igazán gondolkoztam azon, hogy elköltözzek Kolozsvárról.

– Legújabb filmje a román–erdélyi magyar–magyarországi magyar viszonyokról is szól. Ön kolozsvári születésű, most is itt él, hogy látja, jobb lett-e a viszony a románok és erdélyi magyarok, illetve az erdélyi magyarok és magyarországi magyarok között?

– Én azt hiszem, hogy az erdélyi magyarok és a románok közötti viszony rengeteget javult az elmúlt években. Ezt bizonyítja az is, hogy eddig ahányszor pályáztam a román filmközponthoz, mindig nyertünk. Ez háromszor történt meg, és nem éreztem egyetlen esetben sem azt, hogy azért lepontoznák a filmtervemet, mert magyar kulturális közegben fog játszódni. A magyarországi magyarok és erdélyiek közötti viszonynak nyilván nagyon rosszat tett a 2004-es népszavazás, nagy lelki problémákat okozott sok erdélyi magyar számára. A jelenlegi kormány próbálja ezeket helyrehozni mindenféle támogatással. Úgy érzem, a sebek nagy része begyógyult, de a sebhely megmaradt.

– Nemrég volt legújabb filmjének premierje Magyarországon, hogyan fogadta az ottani közönség az alkotást? Másképp reagáltak, viszonyultak, mint az erdélyiek?

– Hangosabban nevettek a filmen Magyarországon, ugyanakkor nem tudom pontosan megítélni, hogyan fogadták, akinek nem tetszett, nem jött oda megmondani nekem. Most már hallok olyan visszhangokat, hogy van, aki nagyon utálja, van, aki nagyon szereti, de ez csak másokon keresztül jut vissza hozzám. Elég sok pozitív kritika jelent meg a filmről Magyarországon, például a 24.hu-n is, amitől a producerem eléggé tartott, mert ők állítólag fikázni szoktak mindent.

– Milyen volt a román és az erdélyi magyar közönségnek a megítélése, a mozitermekben mit tapasztalt?

– Kolozsváron nem nevettek annyira hangosan, de azért az arcokat figyelve láttam a mosolyokat, csak nem adtak hangot film közben az érzéseiknek annyira. Az is lehetséges, hogy itt inkább az élő húsba vág a film, inkább érezzük a saját bőrünkön a humor mögötti keserűséget, ezért nem tudunk hangosan nevetni rajta.

– Tudatos döntés volt-e, hogy román és magyar producerrel is dolgozzon?

– Ez egy olyan film, amely tipikusan alkalmas a koprodukcióra. Román-magyar témával foglalkozik, a románokat is érdekli, a magyarokat is, tehát adta magát a helyzet, hogy ez román-magyar koprodukció legyen. Ugyanakkor nyilván jót tesz a filmnek, hogyha koprodukció, forgalmazás szempontjából is, büdzsé szempontjából is, és nem mellékesen ez segített abban is, hogy kiegyensúlyozott legyen; nagyon vigyáztam arra, hogy ne sértsem vele egyik oldalt se.

– A filmben nagy szerepe van a humornak, szinte mindent átitat. Mi az oka ennek, miért érezte azt, hogy ilyen mértékben kell használnia? 

– Szerintem a komoly problémákról való komoly beszéd általában agresszivitásba csap át, és az nagyon kontraproduktív. Azt gondolom, hogy az önirónia miatt a néző jobban elviseli az iróniát is. Szerintem a párbeszéd alapja, hogyha valaki kritizál valamit, az önkritikát is tudjon gyakorolni.

– A filmben egy-egy rövid időre látható a stáb is. Úgy tűnt, sok fiatallal dolgozott együtt, milyen volt a munkafolyamat?

– Jól tudtam együtt dolgozni a csapattal. A film fő operatőre Bán Attila, ő volt diákom a Sapientián, és pont szituációs dokumentumfilmezést tanítottam neki annak idején. Tehát ő pontosan tudta, hogy bizonyos helyzetben én hogyan képzelem el a filmet, nem kellett kommunikáljunk, nem kellett elmagyarázzam neki, hogy mit csináljon. Tehát azt a terhet le tudta venni a vállamról teljesen, hogy figyeljek a képre is, és közben alkotótársam is tudott lenni minden szempontból. Voltak ötletei, véleményei a szituációkról, sokat segített.

– Mi a legfontosabb üzenet, amit át szeretett volna adni a filmben?

– Az, hogy mielőtt elkezdenénk hangoztatni bizonyos eszméket, nézzünk kicsit magunkba, és vegyük már észre azt, hogy minden hangzatos ideológia arra való, hogy a saját személyes érdekünket rejtsük mögéje, közben pedig úgy tálaljuk a nagyvilágnak, mintha egy nemes eszmét követnénk. Ezzel szembe kell néznünk, mert, ha nem tudatosítjuk magunkban a valós mozgatórugóinkat, akkor hajlamosak lehetünk meggondolatlanul szélsőségesen viszonyulni másokhoz, és ez senkinek sem jó.

– Milyen következő projekten, filmen dolgozik, milyen témák foglalkoztatják még?

–  Most, hogy a frusztrációimat kikiabáltam magamból, visszatérnék a kulturális hagyományunk feldolgozásához. Volt nekem egy kisjátékfilmem, az Ördögtérgye, ami az erotikával kapcsolatos gyimesi hiedelemvilágból táplálkozik, és ez tulajdonképpen már annak idején is egy nagyjátékfilm forgatókönyvnek volt egy fejezete. Ezt vettem megint elő, és kaptam támogatást a Magyar Nemzeti Filmintézettől forgatókönyv fejlesztésre. Ez az etap lezárult, és most adtuk be a filmtervet gyártás előkészítési pályázatra, amelynek nagy izgalommal várjuk az eredményét.