A kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum és a Múzeumbarátok Egyesülete szervezésében a kézdivásárhelyi Sokadalom részeként emlékeztek meg Forró Antal képzőművészről, a 100: Lélektani természetrajz című köztéri kiállítás megnyitója keretében.

A szabadtéri kiállítás pár reprót felvonultató pannóból állt, de a kézdivásárhelyi múzeum jelentős részét őrzi a Kézdimartonoson született (1924. március 7.) és Kolozsváron elhunyt (1982. augusztus 11.) képzőművész hagyatékának, ahogy azt a megnyitón elmondta dr. Dimény Attila, a múzeum vezetője.

„Gyűjteményünk összesen 32 szén, pasztell és akvarellel készített tájkép, illetve portrét őriz a száz éve született kézdimartonosi művésztől. Ezekből válogatva szólaltatjuk meg a szűkszavú festőembert egy köztéri kiállítás keretein belül, ahol a vallomásos képei mellett a tőle származó idézetek tárják fel lélektani természetrajzát. A múzeumnak mintegy ötszáz műalkotás van a tulajdonában, ezek képezhetik majd az alapját egy városi képtár megnyitásának” – mondotta Dimény Attila, arra célozva, hogy az intézmény hamarosan a volt Székely Katonevelde épületébe költözik, a képtár pedig a múzeum jelenlegi épületében kerülhet kialakításra. Hozzátette: a kiállítás egyrészt azt szolgálja, hogy felhívják a figyelmet Forró Antalra, illetve arra, hogy a múzeumi, raktárban lévő anyag egy önálló kiállításként is megállná a helyét.

Forró Antal munkásságát Lénárt Tamás művészettörténész méltatta, aki beszéde elején retorikus kérdéseket fogalmazott meg, néhai Vetró Artúrt idézve, aki 1982-es nekrológjában így írt művészkollégájáról: Vajon mindig az-e a gyenge, aki nem üt vissza? Aki nem vesz részt divatos piacterek bohócbajnokainak hangos ágálásaiban. Az maradibb, gyávább vagy silányabb, aki az ökölvívók könyökharcát elkerülve Saját lábán, a maga útját járva elgyalogol erdők, domboldalak, falvak köveit, füveit, virágait, embereit látogatni, csodálkozni, megérteni, szeretni és megfesteni?

„E köztéri kiállítás az emlékápolás mellett erre a kérdésre keresi a választ” – mondotta a művészttörténész, aki a martonosi pásztorfiúból a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola tanárává felnővő Forró munkásságát is plasztikusan felelevenítette. „A grafika és a festőművészet között álló pasztell hatásában öntörvényű festészet. Forró Antal bátran villantja fel a múlékony alkony ciklamentjét a fenyvesek örökzöldjei között, vagy oldja fel a hegyvonulatokat az éggel a tengerszín végtelenségében. Expresszíven, saját érzelmeinek tükrében közelíti meg a látványt, mint pillanatnyi élményt az örökkévalóval. Ugyanakkor rajzos rendteremtés is jellemző rá, hiszen aki úgy ismeri az erdőt, mint saját tenyerét, annak a kisujjában van minden apró ága-boga és így tudja lényegre látóan összegezni a táj belső jellegét: a beszédes csendet, a tiszta levegőt és az üdítő fényt. Portét készít a tájról. Falurészletén, akár egy arcképen, a külső vonásokban rejtőző emberi sorsokat kutatja, és fordítva, a falusi emberekről készített mellképein az egzisztenciális horizontjaik jellegzetességeit véljük felfedezni. Csak azt adhatom, amit nagyon magaménak tudok — vallotta. Őszinteségre törekedve nem szépíti a munkában megkérgesedett embert, de mégis, a ráncok mögül sugárzik a belülről fakadó békesség. Ezek a tömör és szűkszavú képmások nem fényűzésre, hanem a fény-őrzésre terelik a figyelmünk” – mondta a művészttörténész.