Kenneth Branagh ismét Poirot bőrébe bújt, akinek a híres bajsza egyre jobban foglalkoztatja a rendezőt. Olyannyira, hogy a Halál a Nílusonban a bajusz még a gyilkosságoknál is nagyobb figyelmet kap. Vigyázat: a film nyomokban Armie Hammer-jumpscare-eket tartalmaz.

Többszörösen elátkozott film Kenneth Branagh újabb Agatha Christie-adaptációja. A pandémia miatt két éven át tolták egyre hátrébb a bemutatását, ami pedig teret engedett annak, hogy több csontváz essen ki a kisebb sztárparádét felvonultató szereplőgárda szekrényéből, mint ahány hulla előkerül a Halál a Níluson során. Legfőképpen nyilván a film egyik főszereplőjéről, Armie Hammerről van szó – akivel Branagh ismét sikeresen beletenyerelt a problematikus férfi hírességek közepébe (a Gyilkosság az Orient-expresszen-ben Johnny Depp kapta meg ezt a címet). Hammerről a tavalyi év során olyan, kifejezetten nyugtalanító információk derültek ki, amitől meglehetősen kényelmetlen volt nézni a nőket ragadozóként fogdosó Simon Doyle szerepében.

Két fontos mellékszereplő, Letitia Wright (Rosalie Otterbourne) és Rusell Brand (Windlesham) pedig oltásellenesek, de legalább tisztességesen játszanak. Illetve ott van még Gal Gadot, aki továbbra sem tud többet nyújtani annál, hogy gyönyörű – cserébe a megítélése sokat romlott az első lezárások idején az ízléstelennek titulált Imagine-t éneklő videója után –, mégis, Linnet Ridgeway-ként rajta múlik, hogy tudunk-e azonosulni az áldozattal, és ezáltal be tud-e vonni minket, illetve fenn tudja-e tartani az érdeklődésünket a film második felét kitöltő nyomozás. Olvasd tovább a Filmtetten!