Hisz a történetmesélés erejében, de keserű szájízzel tapasztalja, hogy a magyaroknak nincsen közös történetük, ehelyett a generációja tízévente „újrahazudja” a múltat, hitelét vesztette az a narratíva, ami a 20. század eseményeiről szól. Az újságírói múlttal rendelkező Kepes András nem dokumentumregényt írt, családi anekdotákon keresztül mesél a múlt századról. Az író a 10. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten beszélt a tíz évvel ezelőtt megjelent, most átírt, átszerkesztett regényéről, és betekintést nyújtott abba az útba is, ami a dokumentumfilm-készítéstől a szépirodalomig vezette.

Először tíz évvel ezelőtt jelent meg Kepes András író, újságíró, televíziós műsorkészítő Tövispuszta című regénye. Felidézte, akkoriban várták a családban a hatodik gyermek érkezését, „a gyerek időre jött, de a könyv koraszülött lett”. Mivel úgy érezte, túl hamar elengedte a kéziratot, mostanra jött el annak ideje, hogy a regényt újraírja, az átdolgozott kiadást a kolozsvári könyvhéten mutatták be. Ebben egyértelműsíti, hogy ki az elbeszélő, mert az eredeti fogadtatás ellenére a Tövispuszta nem a szerző családregénye.

A mű keretét egy temetés adja az ezredfordulón. A regény egyik főhősét temetik, és remélik, vele együtt a zűrös 20. századot is. Az elbeszélő egy fiatal médiaművész, az elhunyt unokája, aki családi anekdotákon keresztül próbálja feltérképezni a múlt eseményeit, mert a szerző szerint a személyes élményekből jobban kikerekedhet a múlt, mint a „tízévente újrahazudott” történelemből.

Büchler András moderátor felvetésére Kepes András megjegyezte: kelet-európai sajátosság, hogy egy nemzetnek nincsen közös történelme, így szerinte nekünk, magyaroknak sincs, nem gondoljuk át, mi történt velünk az elmúlt száz évben, hitelét vesztette az a narratíva, ami a 20. századról szól. Pedig a szerző munkásságában alapvető fontosságú a történetmesélés: meggyőződése, az ember az egyedüli élőlény, aki nemcsak a valósággal, hanem a fikcióval is tud mit kezdeni, és bizonyos csoportokat csak a közös történet köt össze – erről szól például a mitológia vagy a vallás.

Kepes András 35 éves újságírói pályafutása során számos dokumentumfilmet forgatott. Ekkor is a személyes történetek érdekelték. Úgy érezte, „szerencsés képessége”, hogy neki könnyen megnyílnak beszélgetőtársai, „empatikusabb vagyok az emberekkel, mint az emberek magukkal”. Ez hozta el egyébként a műfajváltást is az életében, tartott attól, hogy dokumentumfilmesként belenyúlhat az emberek önbecsülésébe, de íróként a fiktív szereplői iránt nem érez felelősséget, őket nem félti. Közben megjegyezte: „A dokumentumfilm meg a dokumentumregény valószínűleg az egyik legnagyobb csalás, mert úgy tesz, mintha valóság lenne, holott a valóságnak az egyik olvasata csupán. A fikció ehhez képest korrektebb, mert nem akarja azt mutatni, hogy valóság.”

Az író-olvasó találkozón szó esett a Boldog, hülye, okos és depressziós könyvről is, mely a moderátorral ellentétben Kepes szerint nem ismeretterjesztő írás, hanem irodalmi esszé. Próbálkozás arra, hogy a megfogalmazott gondolatot írás közben a maga számára is próbálja tisztázni. Jelenleg újabb regényen dolgozik, de erről a szerző részleteket nem árult el, csupán annyit, hogy a kiadó arra kérte, lehetőleg ezúttal „ne írja át állandóan”.

A beszélgetés végén Kepes András egy személyes történetet is elárult: bár először jár Kolozsváron, annyi kötődése van a városhoz, hogy nagybátyja volt Kádár Imre, a kolozsvári Magyar Színház egykori igazgatója. Magyarzsomboron élt nagynénje, nagyapja, onnan hurcolták el őket a holokauszt idején, és jelenlegi erdélyi útján szeretné megismerni az ő történetüket, mert van, aki mesélne róluk. „Azt hiszem, egy kicsit megrázó lesz” – mondta.