A kommunista Románia egyik „blokklakásának” történeteit helyi és globális jellegű események szövik át. Összekapcsolódik Temesvár és a szlovéniai Nova Gorica, a két látszólag egymástól távol eső település, amelyeknek múltjában mégis sok kapcsolódási pont van. Egykor mindkettő az Osztrák–Magyar Monarchia része volt, az első világháború idején pedig magyar katonák ezrei harcoltak és haltak meg az isonzói fronton, az olasz–szlovén határ mellett fekvő Nova Gorica közelében. 1978 című előadás ismét közel hozta egymáshoz a két várost. A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház előadása ennek az évnek, valamint az I. világháborúnak az eseményeit dolgozza fel az alkotók személyes történetei alapján.

Mi történt 1978-ban? A történelemkönyveket fellapozva tények, helyek és pontos dátumok sorakoznak, ám aligha gondolunk bele, hogy a tények, helyek és dátumok csak az érintett emberek reflexiója nyomán kaphatnak igazán értelmet. 1978 – ez a címe a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház előadásának, amelyet a neves szlovéniai alkotó, Tomi Janežič rendezett, s amely a hetvenes évek Romániáját idézi a színészek és a rendező személyes történeteire építve. Egy generációkon átívelő dokumentum-fikció, ahol a földrajzi terek egybeolvadnak a gyermekkori emlékek, a családi történetek és a kommunizmus idejével egybeeső kamaszkor és felnőtté válás helyszíneivel.

Az 1978 nem pusztán a közönség osztatlan elismerésének örvend: a Román Országos Színházi Szövetség (UNITER) az év legjobb előadásának díjára jelölte, emellett esélyes a legjobb díszlet díjára is, amely a szlovéniai Branko Hojnik munkáját dicséri. Miért éppen 1978? Mi indokolta a műfajválasztást, milyen lelki folyamatokon ment át a rendező és a színészek a személyes történetek felidézése közben és hogyan birkóztak meg ezekkel? A 2023-as év egyik legsikeresebb előadásának alkotói mesélték el az 1978 történetét.

„Van néhány dolog, amire személyesen is emlékszem 1978-ból: az első színes tévéhíradótól kezdve Aldo Moro meggyilkolásáig. Emlékszem a Gyökerek című sorozatra. Gyerekként nagy hatással volt rám. Emlékszem olyan zenékre abból az évből, amelyek az előadásban is elhangzanak” – fogalmazott Tomi Janežič rendező. Mint mondta, évek óta foglalkoztatja a dokumentumfilm-jellegű színház műfaja, az, hogy színházat csináljon azokból a történetekből, amelyeket más történetekkel találkozva mindannyian magunkban hordozunk. Elmondása szerint a műfaj különlegessége, hogy a fikció személyes történetek alapján születik, ez pedig egy olyan megközelítés, amely az irodalomban és általában a művészetben mindig is jelen volt. A színház esetében a fő cél, hogy ne csak a színészekkel, hanem a színészekből szülessen meg az alkotás. Egyedi, ám mind az alkotók, mind a közönség számára sajátos értelmet nyer.

Kérdésünkre, hogy miért épp az első világháborúra és Románia kommunista időszakára helyeződik a hangsúly, Tomi Janežič elmondta, hogy mindkét korszak – és az ezekből a korszakokból származó történetek – kapcsolódnak Nova Gorica régiójához, az ő szülővárosához. Kiemelte, hogy az első világháborúban több tucatnyi magyar katona halt meg az isonzói fronton, s később, a hetvenes években mind Jugoszlávia, mind Románia szocialista ország lett, amely számos hasonlóságot eredményezett az ott élők életében. Mint mondta, a lényeg az volt, hogy ezeket a történeteket megosszák egymással. Az alkotás első szakaszában ezek a személyes tapasztalatok kellettek ahhoz, hogy a művészek létrehozzák az előadást. Tomi Janežič kiemelete, hogy a kommunista Románia Temesvárjának rekonstruálása a színészek emlékei alapján történt. A díszlet Branko Hojnik munkáját dicséri, aki az alapos kutatást a munkája részének tekinti, és hisz a múlt rekonstruálásában rejlő izgalomban és lehetőségekben.

Balázs Attila, a Csiky Gergely Állami Magyar Színház igazgatója, kérdésünkre, hogy miért éppen Tomi Janežič-et kérte fel ennek a darabnak a színpadra állításához, úgy fogalmazott, hogy a rendező „tulajdonképpen egy jelenség. Utánozni lehet, de nem érdemes. Körülbelül négy éve tervezünk valamilyen együttműködést, és ennek most jött el az ideje. Egy nyári workshoppal kezdődött az együttműködésünk, ebből inspirálódva folytatta tavaly ősszel a munkát, és az alapján válogatott szereplőket az elképzeléséhez. Sorsszerzűségnek is nevezhetjük azt, hogy éppen most, a művészi kiteljesedése szakaszában dolgozhattunk vele, mégpedig Romániában elsőként. Kíváncsiak voltunk, hogy mit lát meg a társulatunkban, hogyan építi fel az előadását, hogyan emeli egymásra a különböző rétegeket, a horizontális és vertikális síkokat. És nem csalódtunk, nagyon izgalmas volt vele dolgozni.”

A színház igazgatója szerint mindenekelőtt kapcsolódási pontokat kerestek Temesvár és Nova Gorica között, első világháborús emlékhelyeket kerestek fel, rátaláltak a temesvári Endre Károly költőre, aki Isonzóban harcolt az első világháborúban. Mint mondta, rengeteget beszélgettek, improvizáltak, és keresték azt, hogy kivel mi történt 1978-ban – már azok közül, akik akkor éltek. Úgy fogalmazott, hogy amikor már mindent elmondtak, és úgy érezték, már nincs más emlékük erről az időszakról, akkor kezdődött a »mélyfúrás«, akkor tártak fel olyan emlékeket, amelyekről ők maguk sem tudták, hogy léteznek. „Ezért mondjuk azt, hogy ő (Tomi Janežič) varázsló.”

„Az időzítés tökéletes volt, hiszen télen, a legnagyobb hidegben mutattuk be az előadást egy kifűthetetlen épületben, amelyet együtt fedeztünk fel, és alakítottunk át a díszlettervező, Branko Hojnik elképzelései alapján. Gazdagabbak lettünk attól, amit Tomival közösen feltártunk a múltunkból, a családunk múltjából, talán ezért tudtuk átadni könnyebben, talán ezért mozgat meg mindenkiben valamit ez az előadás. A rideg háborúkat, a fagyos időket túl kell élni. Mi túléltük – a valóságban is, átvitt értelemben is. És jött a tavasz, elkezdődött a hóolvadás, és ez elindított egy lavinát, ami abban nyilvánul meg, hogy egyre többen lesznek kíváncsiak az előadásra” – fogalmazott Balázs Attila, aki nem csupán a színház igazgatójaként, hanem az előadás szereplőjeként is részt vett az 1978-ban. Kérésünkre, hogy osszon meg velünk egy személyes történetet, amely bekerült az előadásba is, Balázs Attila nagyapjának egy szokását, s annak okát idézte fel.

„Amíg élt a nagyapám, addig minden évben volt egy bizonyos nap, amikor nem evett és nem ivott, tehát fekete böjtöt tartott. Persze mi, gyerekek, mindig megfeledkeztünk róla, a nagyanyánk pedig emlékeztetett rá, és hozzá is tette, hogy ne kérdezzük a nagyapánkat, hogy miért, mert úgyse mondja el. Piros betűs nap volt ez, mint a többi ünnepnap. Nagyapám későn nősült, már harmincon túl volt, amikor megkapta a behívót, a nagyanyám pedig várandós volt. A második világháborúban fogságba, vagyis élet-halál helyzetbe került. Vallásos ember volt, Istent kérte, hogy segítse meg őt, hogy láthassa a gyermekét. Nem tudni, mi történt ott, ki maradt meg, ki halt meg, hogyan élte túl, erről soha nem mesélt, de a lényeg, hogy onnantól kezdve az évnek egy bizonyos napján böjtölt. Nem élt vissza az isteni jóakarattal, nem kért újabb és újabb segítséget, csak hálás volt azért, hogy túlélhette, és gondoskodhatott a családjáról” – emlékezett vissza.

Borbély B. Emília színésznő, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatának tagja többek között egy tanítónőt alakít az előadásban, aki nem csak elvégzi a pártfeladatokat, hanem túlteljesít, abszurd helyzetekbe kényszerítve a diákjait. Elmondása szerint az alkotó munka kezdetén mindenek előtt a saját tapasztalatait és emlékeit próbálta felidézni a kommunizmus idejéről. A világháborús történeteket a családi „emléktárból” szemezgette. Mint fogalmazott, a rendező kérése volt, hogy történeteik egyéni tapasztalatok vagy pedig családi történetek legyenek, pontosan a személyességük miatt, és hogy ezáltal jobban a magukénak érezhessék. A gyerekkori emlékeket, amelyeket a nagyszülőktől-szülőktől hallott, most ismét feleleveníthette, újra elmeséltette őket.

„Pontosan emlékszem a kollégák improvizációira, tudom kinek melyik a személyes érintettségű, családi története, az előadás által pedig részese vagyok ezeknek a történeteknek és már a sajátomnak is érzem őket” – fogalmazott.

Borbély B. Emília kiemelte, hogy a rendező nagyon sok ötletet és gondolatot adott inspirációforrásként, irodalmi műveket, művészi alkotásokat ajánlott. A kialakult végső szövegtest egy nagyon személyes hangvételű történet lett, amelyben mindannyian benne vannak és amit közösen mesélnek el.

Czüvek Loránd színművész elmondta, hogy mivel ő nem élte meg személyesem a kommunizmust, a szülőket, rokonokat és a barátok szüleit kereste fel a történetekért. „Az egyik szabadnapomon meglátogattam Cristopher barátomat Aradon. A szülei és rokonsága is jelen volt, így rákérdeztem, hogy milyen volt nekik ez az időszak. Próbáltam finoman feltenni a kérdéseket, mivel sokan nem szívesen beszélnek ezekről az időkről. Néhány mondat után rájöttem, hogy fölöslegesen izgultam, rengetek humoros történetet idéztek fel, ezek közül az egyik, ami az előadásban is benne maradt, a poló hamisítás. Ott helyben ki is próbáltuk egy improvizált eszközzel, amit egy félbevágott szívószál, és egy drót alkotott. Szájjal fújtuk a vizet egy papírra és működött. Nagyon le voltam nyűgözve a találékonyságon, viszont arra is rájöttem, hogy az eszköz alkalmazása fizikailag mennyire megterhelő. Csak egy kis felületen teszteltük, viszont a próbán igazi festéket alkalmaztam, ami már sokkal nehezebb feladatnak bizonyult” – elevenítette fel.

Czüvek Loránd kiemelte, hogy egy igencsak pozitív munkafolyamatként emlékszik vissza a darab színpadra állításának időszakára. Mint mondta, néha megterhelő volt lelkileg, máskor meg éppen hogy könnyed és humoros. Lehetőségük volt tanulni nem csak egymástól, hanem egymásról is. Elmondása szerint egy teljes naplót jegyzetelt tele a próbafolyamat alatt, hiszen minden alkalommal elhangoztak olyan értékes gondolatok, amelyeket meg akart őrizni.

Mátyás Zsolt színművész elmondása szerint megtörtént eseményeket felidézni nem nehéz, csak környezet és egy jó indító kérdés kell hozzá. „A kérdés a téma felvetésével, ismertetésével fel is volt adva”. Tudták, hol kell keresni, mit kell keresni, mert a rendező az elejétől fogva leütötte az alaptémát: az 1978-as év Romániája és az I. világháború. Innentől kezdve világos volt, hogy hol kell kapirgálni. Mint mondta, az ő generációja még direkt közlésből, nagyszüleitől, szüleitől ismerte a háborút, így számára elég könnyű volt újabb és újabb rétegeket felkutatni, mert van még hiteles közlő a környezetében.

„Elsőre ez az egész »kutatómunka« egyfajta sztorizásra hajazott. Aztán fokozatosan egyre mélyebb és mélyebb lett, és ezáltal egyre nagyobb lett a tétje. Sok titkos kis rekeszt kinyílt – Pandora szelencéje, amelybe már nem lehetett visszapakolgatni a kibomló történeteket. Egyre személyesebbé vált az ásatás, és szinte önálló életre kelt. Egyik hozta a másikat. És minden történettel árnyaltabbá kezdett válni a magamról alkotott arckép, imázs. Törékeny dolog: ha úgy vesszük – és ezt mostanában gyakran hangoztatom -, mi, akik most élünk, tulajdonképpen túlélők leszármazottai vagyunk. Brutálisan fogalmazva: gyilkosoké.”

A fiktív történetnek a Mátyás Zsolt személyes és családi történetei adnak keretet, ezért a színész egyfajta narrátora is az előadásnak. Úgy fogalmazott: „A színpad a felmutatás helye, a szentség-felmutatásé. Rituális hely. Szentséget felmutatni pedig csak úgy lehet, ha bizonyos távolság létezik a történet és a rítust végző személy közt. A színházban – különben a templomban is - a hatás terét meg kell hagyni a nézőnek. A színház-csináló meghatódhat a próbafolyamat alatt. Ha a színház-csináló a saját története hatása alá kerül, vagy az alatt marad előadás közben, az giccsessé teszi az egész rituálét. A néző automatikusan elzárkózik tőle, eltartja magától a történetet. Elmarad a katarzis. Helyét átveszi a: giccs. Még kimondani is rossz. Megnyílni nem könnyű. De ha biztonságban érzed magad, akkor minden rendben. És Tomi Janezic szabadságot, biztonságot teremt a színpadi térben. Nem él vissza azzal, amit kap, nem használja ki az embert. Partnerek vagyunk. velünk együtt hatódik meg, sír is néha. Ő is megnyílik. És az ő nyitottsága megnyit mást is” – fogalmazott Mátyás Zsolt.

„Igen, így érdemes színházat csinálni; meggyőződéssel állítom ezt még akkor is, ha az öt és fél órás tour de force közben, és különösen a vége felé többször úgy éreztem, hogy elviselhetetlen és tűrhetetlen, amit látok és érzek. És akkor arról, hogy a színészek mindezt hogyan működtetik és viselik el, még egy szót sem szóltam” – írja az előadásról Jászay Tamás, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa, aki a színháztudomány, a színháztörténet és a kortárs színház témájában végez kutatásokat. A Csiky Gergely Állami Magyar Színház 1978 című előadása kétségkívül a tavalyi év egyik legmeghatározóbb előadása lett a romániai színházi életnek. A számtalan pozitív kritika, a két UNITER-jelölés, valamint az alkotók élményei, amelyeket a munkafolyamat során szereztek, mind-mind alátámasztják ezt.

Az 1978-at 2023 december 7-én mutatták be a Temesvári Műegyetem egykori Hidrotechnika Karának épületében. A szakma által elismert Tomi Janežič rendező Balázs Attilával, Borbély B. Emilíával, Császár Mónikával, Czüvek Loránddal, Jancsó Előddel, Kiss Attilával, Lajter Márkó Ernesztóval, Mátyás Zsolt Imrével, Simó Emesével, Szőllősi Eszterrel és Vajda Borókával állította színpadra ezt a sem műfajában, sem témájában nem megszokott előadást.

Az 1978 egy tizenkét előadásból álló, Destin(y)ation címet viselő sorozat része, amelyet különböző országok színházai hoznak létre és mutatnak be 2025-ben, amikor az olasz-szlovén határ két oldalán fekvő város, a szlovén Nova Gorica és az olasz Gorizia fogja viselni az Európa Kulturális Fővárosa címet. A Simona Semenič ismert szlovén drámaíró által jegyzett tizenkét mű szerves egésszé áll majd össze, több olyan témát dolgozva fel, amely a gyermekkorhoz, a transzgenerációs kérdésekhez, a határokhoz, a társadalmi-politikai változásokhoz, a háború témaköréhez kötődik.

Az előadást legközelebb március 27-én, majd április 7-én tekinthetik meg az érdeklődők.

(Fotók: Csiky Gergely Állami Magyar Színház)