A hitet lehet-e oktatni úgy, mint a történelmet vagy bármelyik más tantárgyat, milyennek látja az oktatás jelenét, szerinte melyek a tanügyi rendszer hibái? Tényleg túl sok-e a tananyag egy-egy tantárgyból, és hogyan alkalmazható a Franz Kettről elnevezett valláspedagógia-módszer a hétköznapokban – többek között ezekről kérdeztük Ladó Gábort, a csíkszeredai Nagy Imre Általános Iskola történelemtanárát.

Hogyan és miért választotta a pedagógusi pályát?

Nem is tudom pontosan, hogy mikor szilárdult meg bennem az a gondolat, hogy pedagógus szeretnék lenni. Annyi biztos, hogy 9. osztályos koromban, amikor az egyik osztályfőnöki órán megkérdezte Mihály András osztályfőnököm, aki maga is nagy hatással volt rám, hogy ki mi szeretne lenni. Én a kis papírlapra azt írtam, hogy tanár akarok lenni. 12. osztály végén egy tanárunk azt a feladatot adta nekünk, írjunk levelet a 20 évvel későbbi önmagunknak, ebből a levélből már jól kivehető volt az, hogy érettségi után a pedagógusi pályát akarom választani. Volt egy rokonom is, aki a Márton Áron Főgimnázium testnevelő tanára volt. Róla is sokat hallottam az itt eltöltött éveim alatt. Mindig azt mondták róla, szavatartó szigorú tanár volt, aki megkövetelte a minőségi munkát.

Miért éppen a történelem és vallás szakot választotta?

Eredetileg csak a történelem szak lebegett a szemem előtt, mondhatni isteni közbenjárás, kegyelem volt, hogy a vallás is szóba került. Amikor éppen az érettségi utáni dolgaimat tervezgettem, az egyik vasárnapi szentmise után megpillantottam a kolozsvári Római Katolikus Teológia Karának szórólapját, amelyben láttam, hogy meghirdették a teológia–történelem szakot is.

Amikor sikeresen túl voltam az érettségi vizsgán, felvételiztem a teológiára is és a történelem szakra is. Utóbbira fizetéses helyre kerültem be, így nem volt kérdéses, hogy a teológiát választom. Egyáltalán nem bántam meg a döntést, hisz nagyon jó közösséget ismertem meg, jó és kiváló szakembereket, akik az elménk pallérozása mellett a lelkünket is ápolták. Később, gyakorló pedagógusként gyakran szembesültem azzal a kérdéssel, hogy melyik szakomat szeretem jobban, most is azt mondom, mindkettőt egyformán szeretem, nem tudok különbséget tenni közöttük.

Immár tizenkét éve tanít. Mi a pedagógusi hitvallása?

Pedagógusi munkám során először is fontosnak tartom a keresztény katolikus értékek továbbadását. Elsősorban arra próbálom nevelni a tanulókat személyes példámon keresztül és szóban is, hogy minden körülmény között az Istent szerető embernek kell lenni. Hisz, ha valóban szeretem az Istent, akkor nem ártok az ő teremtményének sem. Továbbá fontosnak tartom kisebbségben élő magyarként a nemzeti identitásunk megőrzését, gyökereink ismeretét. Úgy tartom, ha ismerem a gyökereimet, van kapaszkodó, van támasz, és így nem veszhetünk el. Fontos ismernünk a saját múltunkat is, mert ez is az identitásunk, személyiségünk része. A harmadik dolog, amit szeretnék a diákjaimnak átadni, az a történelem szeretete. Úgy gondolom, hogy lépten-nyomon találkozunk a történelemmel, akár akkor, amikor régi pénzérméket, bélyegeket gyűjtünk, vagy egy író, színész életéről, városunkról olvasunk. Ugyanakkor a családunk is a történelem része, elég, ha csak arra gondolunk, amikor a nagytata a régi idők fényképeit nézegeti, és meséli azokról az unokáinak.

Hitoktatóként is dolgozott. Ön szerint a hitet lehet-e oktatni úgy, mint a történelmet vagy bármelyik más tantárgyat?

Szögezzük le, a hit Isten ingyenes ajándéka, mondhatjuk kegyelem. Oktatni, tanítani nem lehet, a vallásunkról ismereteket adhatunk át, hisz az kézzel fogható. Úgy gondolom, a pedagógus, hittantanár feladata az, hogy az ember szívében, lelkében elültetett hit magját gondozza, óvja, hogy növekedjen és kiteljesedjen. A vallásmódszertan ebben is nyújt segítséget a pedagógusnak. A másik dolog, hogy igenis lehet és kell is oktatni a vallást, egy olyan generáció nőtt fel, akinek nincs, kevés vagy téves információi vannak a vallásáról, emiatt torzult az istenképe és az egyház képe is. Otthon a családban nagyon kevesen kapnak megfelelő nevelést vallási téren, úgy tűnik, mintha az egész a szokás szintjére süllyedt. Persze, azért hála Istennek, van ellenpélda is, és ezt jó látni.

Milyennek látja az oktatás jelenét? Ön szerint mik a legnagyobb nehézségek a pedagógusi pályán, hogyan látja, melyek a tanügyi rendszer hibái?

Erre csak annyit mondok, a pedagógia olyan, mint a foci, mindenki (úgy véli) „ért hozzá.” Azt gondolom, a tanügyi rendszerünk hibáit bárki hosszasan tudná sorolni, akár a szülők, akár a tanárok, de még a diákok is. Nem is szoktam lovagolni a kérdésen, hanem igyekszem megállni a helyemet, és elvégezni azt a feladatot, amire hivatást kaptam. Mégis, hogy válaszoljak a kérdésre, a tanügyi rendszerünk legnagyobb hiányosságát abban látom, hogy nincs következetesség, a rendeletek egymást érik, sokszor egymásnak ellentmondó utasítások érkeznek.

A pedagógusok ilyen helyzetben megpróbálják kihozni magukból a legjobbat, és reménykednek a lehető legjobb eredményben. Aztán gyakran megtörténik az is, hogy kijön egy rossz vizsgaeredmény, és amiatt mindenki a pedagógust szidja. Ez az összevisszaság nagy elhivatottságot követel a pedagógusoktól, akik sokszor a tűzvonalban vannak. A pedagógusok társadalmi támogatottsága sem jó, nincs megbecsülve, sokszor lenézik a tanárokat, és sokan nem látják a valódi munkát a háttérben, csak azt a hat-hét órát, amelyet az iskolában tölt. Néha jólesne egy kis támogatás, jó szó, biztatás.

Gyerekek, szülők és pedagógusok is gyakran panaszkodnak arra, hogy egy-egy tantárgyból túl sok a tananyag. Ön is így látja?

Nem olyan régen olvastam, hogy a történelem az egyetlen olyan tantárgy, ahol évről évre bővül a tananyag. A viccet félretéve, úgy gondolom, bizonyos esetekben valóban úgy tűnik, hogy nagyon sok az, amit a gyerekeknek tanulniuk kell, főleg vizsgatantárgyak esetében. Történelemből van egy jókora szabadságunk. Az új, képességalapú iskolai programokat nézve bizonyos fokig a tanárra van bízva, hogy mi az, amit fontosnak tart a tananyagból, amelyen keresztül bizonyos képességre, képességekre neveli a gyerekeket. Természetesen a gyerekeknek és a szülőknek meg kell érteniük, hogy bizonyos információkat el kell sajátítania a tanulónak, például azért is, hogy ki tudja fejteni a véleményét, vagy egyes történelmi eseményeket értékelni tudjon.

Az elmúlt tizenkét évben is sokat fejlődött a világ. Napjaink gyerekei egyre inkább az okoseszközökön nőnek fel. Mit tapasztal, mivel lehet őket a leginkább megszólítani? Gondolom, a tizenkét évvel ezelőtti módszerekkel egyre inkább nehezebb…

A gyerekek életében valóban fontos szerepet játszanak az okoseszközök, de csak az a rész, amely a közösségi médiát illeti: Instagram, Facebook, TikTok. A pandémia megmutatta, hogy mennyire nem tudják használni a fejlődést és a tanulást segítő okoseszközeiket. Viszont az is igaz, hogy könnyen megtanulják használni, alkalmazni az eszközöket. Természetesen az új dolgok, módszerek felkeltik a diákok érdeklődését, azt hiszem, minden tantárgyból nagy sikernek örvend a Kahoot alkalmazás, amelyet fejezetzáró ismétlésként szoktunk használni. Egyébként úgy látom, hogy a nevelői munkában törekedni kell a változatosságra, különben hamar unalmassá válik a diákok számára.

Az elmúlt években elindult a Franz Kett-pedagógia útján is. Miért tartotta fontosnak, hogy a reformpedagógiaként is emlegetett módszert megtanulja, illetve, hogyan tudja alkalmazni a hétköznapokban?

Csíkszeredában egy 2016-ban szervezett képzés során ismerkedtem meg ezzel a valláspedagógiával. Nagyon megtetszett, és kerestem a módját, hogy még jobban megismerhessem, és elmélyüljek benne. Nem akartam azt sem, hogy kontárként egy-két bemutató¬ foglalkozás után, módszertani ismeretek nélkül, hibásan alkalmazzam. Ezért 2017-ben kaptam az alkalmon, amikor meghirdettek egy kétéves képzéssorozatot, amelyet a németországi Franz Kett Intézet jóváhagyásával Csehországból érkezett szakemberek tartottak Nagyváradon. Ez arra adott lehetőséget, hogy a saját szakterületemen, tevékenységemben alkalmazzam ezt a pedagógiát. Mivel elsősorban valláspedagógiáról van szó, így a plébániai hitoktatás keretén belül használom, de amikor az iskolában is voltak vallásóráim, akkor is használtam.

Van-e olyan üzenete, tanácsa, amelyet a mindenkori diákoknak megfogalmazna? Ha igen, mi az?

Szerintem a mindenkori diák egyik legfontosabb tulajdonsága a kíváncsiság, a nyitottság az új dolgokra, a pontosság és a szépség. Így József Attila szavait idézve üzenem „dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.” Tanuljatok, okosodjatok, hogy tanítotok, iskolátok büszke lehessen rátok, ahogy iskolánk himnusza is mondja.